Botrány az iskolában

Na szóval, a ma reggeli Született Feleségek gyűlésről (ami közben kiegészült Melodyval, aki az amerikai Georgia államból érkezett) Jo igazoltan hiányzott. Ugyanis egy olyan összejövetelen kellett részt vennie, ahol az iskola pszichológusa beszélgetett a kilencedikesek anyukáival a botrányos táborozást követően.

A következő történt: az ISHCMC-ben negyediktől felfelé kötelező osztálykirándulások vannak. Egy hét itt meg ott. Repülővel, öt csillagos szállodával. Elvileg nem lehet baj. Viszont csapatépítő tréningeket is beépítenek a programba. A kilencedikeseknek vadvízi evezés jutott. Szerintem Vietnamban ilyet szervezni hatalmas felelőtlenség, hiszen ezek vezetni sem tudnak, nem hogy evezni. Nos, a kilencedik évfolyam kidörzsölte a szeméből az álmot a Hiltonból jövet, és elindult vadvízi evezni. Se a kísérőtanárok, se a két túravezető nem tudott úszni. Az egyik csónak felborult, egy kislány alászorult és bevágta a fejét. Az osztálytársai szedték ki, mentőautó száguldott érte. Hatszáz kilaméter oda, hatszáz kilaméter vissza, mert ugye mentőautó nincs a Hiltonban. A gyereknek semmi baja sem lett, de azért mégiscsak no.

De a gyűlést nem ezért hívták össze. A kiránduláson ugyanis a koreai fiúk sört csempésztek a szállóba és minden este merevrészegre itták magukat. Tizenöt évesek, könyörgöm. Szóval, most az iskolapszichológus beszélgetett az anyukákkal a tinikori italozásról stb. Basszus papa, ha ezt nálunk is bevezették volna... Kisfiam, emlékszel? A fater napokat ülhetett volna ilyen gyűléseken. Asszem egy kicsit eltúlozták a dolgot. Bár állítólag az amerikai anyukák mindig kiakadnak az ilyeneken, mintha ők sohasem csináltak volna ilyet. Jot a szívroham kerülgette, mert inkább velünk kávézott volna. Ugyanis a szomszéd asztalnál ültünk, és Liórával meg Melodyval kegyetlenül röhögtünk. (Persze nem az iskolában volt a míting. legyünk kérem szépen megfelelően lazák, minden anyuka úgy kiöltözött, mintha színházba készült volna, és beültek a Blu-ba, ahová mi is járunk.)

Arról persze nem esett szó a mítingen, hogy az egyik vietnami gyerek beöltözött vietkongnak, még az arcát is megfestette harcra készen, és egy késsel járkált egész éjjel. A gyerekek (akik nem voltak részegek) le sem merték hunyni a szemüket, mert mi van, ha a delikvens bekattan, és elvágja a torkukat. És azt a pár sört sajnálták a gyerekektől...

X faktor Saigonban

Itt ugyan nem tudjuk követni az eseményeket live, de a blikk.hu-nak és a youtube-nak köszönhetően képben vagyunk. Lucának is meg vannak a kedvencei. Meg maga a műsor is nagyon fekszik neki. Szeret X faktort játszani. Aki ismeri, tudja, ez mivel jár.

Énekel. Pölö Whitney Houstont. Szerencsére most már az eddigi hablaty szöveg legalább valamennyire angolul hangzik. Meghajol.

- Hát ez a hang egyszerűen elképesztő!

Megjött a Mikulás

vagyis Tamás Budapestről, és hozott egy rakás könyvet Lucának, nekem MBT csukát, meg egy rakás bio szúnyogriasztót, ami itt aranyat ér. Mert ha belegondolok, hogy minden nap DEEt-et kellene a gyerek bőrébe kenjek, hát, kiver a víz.

A könyvek pont időben jöttek, mert megtörtént, amire két éve várok: a gyerek tegnapelőtt közölte, hogy olvasni jó. Sőt, kért plusz tíz percet a kötelező húsz perchez. Itt ugyanis ha tetszik, ha nem, minden gyereknek napi húsz percet olvasni kell, amit a kedves szülő ellenjegyez az Olvasónaplóban. Jelen esetben mindegy, hogy magyarul vagy angolul teszi, csak olvasson. Úgy látszik, hogy a megfelelő könyv kellett hozzá. Ez pedig Meg Cabot (Ő írta a neveletlen hercegnőt is.) Allie Finkle, vagy szabályok kezdő tiniknek című könyve lett. Nagyon örülök neki, mert féltem, hogy a sok Disney filmezéssel meg gépezéssel végleg elvadítottam a gyereket a könyvektől, de tegnap maga mondta, hogy tök jó, mert amikor olvas, akkor olyan, mintha itt se lenne. Izgi. Edem meg a kic civét.

Lassan végére érek a második köny fordításának is, most hallottam, hogy a Disney filmet csinál belőle jövőre, Miley Cyrus-szal, aka Hannah Montanával a főszerepben, és hogy a könyv az USA-ban nagy bestseller. Ez el is gondolkodtatott, mert ha az USA-ban valami 100 szavas szókészlettel bestseller tud lenni, akkor nyilván nekem is ilyeneket kellene írjak. Eddig azt hittem, hogy nincs meg hosszáa szókincsem, de úgy látom, nagyon is meg van. Kenan is biztat, hogy írjak csak bestsellereket, mert akkor legalább nyugdíjba mehetne, és kergethetné a kutyáit a gyulai kertben, ahelyett, hogy azon stresszelne, hogy innen a világ végéről ugyan hogy fogunk hazajutni. Vagy legalábbis Európa közelébe. (Luca is stresszel, mondván, hogy esze ágában sincs hazamenni, csak nyárra, de iskolába valami izgi országba vigyük.)

Szóval gondolkodom valami fasza bestselleren, valszeg tinikönyvön.

Nyílt levél (Emailen kaptam)

Nyílt levél a kínaiaktól nekünk, magyaroknak.

Tisztelt Nagyarcúak, Kedves Magyar Barátaink!

Valljátok be őszintén: utáltok minket. Mi is utálunk titeket, de ezúttal beszéljünk csak rólatok.
Panaszkodtok, hogy tönkretettük a könnyűiparotokat. Röhögtök, hogy minden termékünk gagyi. Rinyáltok, hogy büféink elárasztották városaitokat. Rettegtek, hogy megmérgezünk benneteket az édes-savanyú szószunkkal.
Szorongtok, mert már mindenütt csak kínai árut kapni - nemcsak a piacokon és boltjainkban, hanem plázáitokban, márkaboltjaitokban, műszaki áruházaitokban is. Mindenhol. Anyáztok, hogy csempészáruval töltjük meg az országotokat. Hogy mindent hamisítunk. Hogy ellopjuk szellemi termékeiteket. Hogy nem tanuljuk meg tisztességesen a nyelveteket.
Nem mondhatnánk, hogy mindez alap nélkül való. Azonban tisztázzuk: nem mi kezdtük. Hanem ti. Ti, nyugatiak. (A nyugatiakhoz titeket, magyarokat is hozzászámolunk; legalábbis amikor Nyugaton jártok, mindig azt hangsúlyozzátok, hogy mennyire nyugatiak vagytok. Persze amikor felénk kolbászoltok, megpróbáltok állítólagos ázsiai eredetetekkel kicsikarni némi szimpátiát, de nem gondolhatjátok komolyan, hogy csak azért, mert valamelyik ősötök kétezer éve talán épp a mi határvidékünket fosztogatta, olcsóbban fogjuk adni nektek a zoknit és a processzort. Szóval maradjunk abban, hogy ti is a Nyugat része vagytok.)
Mi évezredekig remekül megvoltunk nélkületek, eszünkbe sem jutott, hogy áruinkat rátok tukmáljuk, s az még kevésbé, hogy bármit is vegyünk tőletek. Ti jöttetek hozzánk, hogy vehessetek egy kis selymet, porcelánt, teát, csupa olyan dolgot, aminek gyártásához bénák voltatok. Ha már ott voltatok, kaptatok a termékeinkből valamennyit, bár az üzleten nem mi gazdagodtunk meg, hanem a ti kereskedőtársaságaitok.
Aztán feltaláltátok a szabad kereskedelem nevű dolgot, ami tőlünk teljesen idegen volt. S mivel mi nem akartunk alkalmazkodni, jöttek a hadihajóitok, szétlőtték a kikötővárosainkat, megbénították a belső hajóforgalmunkat, s ha ellenálltunk, lemészároltatok minket. Mindezt azért, hogy szabadon hozzájuthassatok kincseinkhez, s hogy eladhassatok nekünk mindenféle szir-szart, amire semmi szükségünk nem volt - olcsó angol szövetet, ópiumot (amit egyébként Indiában termeltettetek rabszolgamunkával) és vasutakat. Tízmilliószámra mentek tönkre a kézműveseink, csatornai hajósaink és rakodómunkásaink, elitünk pedig kábítószeretek rabja lett. Aztán a sanghaji parkba kitettétek a táblát: Kutyáknak és kínaiaknak tilos a belépés.

Ami titeket, magyarokat illet, mondhatjátok, hogy a fentiekből lényegében kimaradtatok. De ez nem azért volt, mert jó fejek voltatok, hanem azért, mert gyengék. Amikor aztán egyetlen egyszer alkalmatok adódott belénk rúgni, meg is tettétek: a bokszerfelkelés idején nyalka magyar huszáraitok is ott masíroztak a nagyhatalmak büntető expedíciójának tagjai között, s jutalmul Tiencsinben egy egész városnegyedet kaptatok koncessziós területként, ahol aztán alig építettetek bármi maradandót. S akciótokra annyira büszkék vagytok, hogy Hadtörténeti Múzeumotok bejáratát ma is az ekkor tőlünk zsákmányolt kínai ágyúk szegélyezik.

Amikor aztán a Nyugathoz, hozzátok képest mintegy száz év késéssel nekiláttunk, hogy ősi birodalmunkat modern nemzetállammá alakítsuk át, az egész Nyugat kínai nacionalizmusról, nagy-han sovinizmusról, erőszakos asszimilációról sikoltozott. Nyaldossátok a tibetiek sebeit, de azért hadd tegyünk fel néhány kérdést! Hol van a független Baszkföld? Hol ülésezik a szuverén breton parlament? Hány skót kérte, hogy Nagy-Britanniához tartozhassék? S ki hívott be titeket Irakba, Afganisztánba?

Na de térjünk vissza a gazdasági agresszióra, amire ti tanítottatok meg minket, s amivel mostanában vádolni szoktatok bennünket. Hát igen, az utóbbi időkben fordult a kocka, s most mi árasztunk el titeket az áruinkkal. De talán nem elhanyagolható különbség köztünk, hogy mi - saját határainkon kívül - nem alkalmazunk erőszakot. Még a görény mongoloknak sem sózunk oda, pedig azok igazán megérdemelnék.

Senki nem kényszerít rá a világon senkit, hogy kínai alsógatyában járjon, kínai csap alatt mosson kezet, kínai polcra pakolja a könyveit, kínai laptoppal blogoljon. Mindezt ti választjátok nap mint nap. Persze lassan már nincs is más választásotok, de erről is csak ti tehettek, hiszen nem volt igényetek a drágább, máshol gyártott cuccokra.

Az meg aztán különösen nem a mi hibánk, hogy olcsók vagyunk. Asszonyaitokat semmi nem akadályozza meg abban, hogy pár dollárért napi 12-14 órát görnyedjenek a varrógép előtt. Csakhogy ők erre nem hajlandók, a mi asszonyaink igen. Ti is kalapálhatnátok a sárhányót, csavarozhatnátok a barkácsgépet, polírozhatnátok az asztallapot, szerelhetnétek a bicikliváltót, sodorhatnátok a kábelt, fújhatnátok az üveget látástól vakulásig fillérekért, s aludhatnátok a munkahelyeteken, vagy egy zsúfolt munkásszálláson a földön, csakhogy nem teszitek. Aztán csodálkoztok, ha a mi termékeink olcsóbbak.

Persze ne higgyétek el a mítoszt, miszerint mi, kínaiak, szeretünk dolgozni. Valójában ugyanúgy utálunk, mint ti. Csakhogy ha mi nem dolgozunk, éhen halunk. Nálunk nincs nyugdíjrendszer, nincs ingyenes oktatás és egészségügy, nekünk annyink van, amennyit kínkeservvel megkeresünk. Dolgozunk hát, mert muszáj: nekünk nemcsak magunkat kell eltartanunk, hanem gondoskodnunk kell idős szüleinkről, valamint gyerekünk tandíjáról, a bölcsödétől az egyetemig. Ha nem muszáj, mi se dolgozunk: állami hivatalnokaink például a legtetűbbek a világon, de ez legyen a mi bajunk.

Mondhatjátok, hogy a kínai termékek rabszolgamunkával készülnek, sérülnek az emberi jogok stb. Pedig nem: a munkásokat senki nem kényszeríti dolgozni, s éppen annyi pénzt kapnak a munkaerejükért, amennyi annak a piaci ára. Amennyit ti, vásárlók készek vagytok fizetni a munkájukért. Egyébként ha van valami ötletetek arra, hogy hogyan lehetne másként, mint iszonyú kemény munkával eltartani a világ népességének 21%-át a termőterület 7%-án, szóljatok, a megoldási javaslatot továbbítjuk illetékeseinknek.
Ha el akarjátok lesni a titkunkat, nem kell Vuhuba utaznotok. Elég, ha átmentek a bűzös Deák téri aluljárón a lerohadt kiskörutatok alatt. Van odalenn mindenféle bolt, újságos, virágos, ilyesmi. Az egyik fülkét egy ázsiai család bérli. Figyeljétek meg jól, az a bolt hajnaltól késő estig nyitva van. Már mindenki rég bezárt, már a koldusok is hazamentek, de ők továbbra is árulják a cigit, csokit, piát. Méghozzá jórészt magyar árukat, mert még a Pécsi Dohánygyár termékeinek értékesítésében is ügyesebbek, mint ti. Na, ők speciel vietnamiak, de ti úgyis kínainak néztek minden mandulaszeműt, úgyhogy a lényegen ez nem változtat. Vagy menjetek ki a Hold utcai vásárcsarnokba. A földszinten van vagy hat kifőzde, köztük egy kínai büfé. Az öt magyar kifőzde délután kettő felé, miután a környék irodistái és brókerei mind jóllaktak, fogja magát, és bezár. Csak a kínai büfé marad nyitva, úgyhogy az a néhány
ember, aki valami miatt ebédszünet után megy csak ebédelni, kénytelen cukros disznót enni. Nem nagy üzlet ez, délután pár ezer forintot lehet csak keresni, de ők mégis mindenkit kiszolgálnak mindaddig, amíg a piac külső kapuit le nem lakatolják a biztonsági őrök.

Azt mondjátok, hogy az áruink szarok. Akkor, baszki, minek veszitek őket? A helyzet az, kedves barátaink, hogy az egyszer használatos zoknijainkat, a rázós karácsonyfaizzóinkat, a hulló szőrű plüssállatainkat úgy veszitek, mint a cukrot. Amikor kimentek a Négy Tigrisre, vagy bementek a sarki Pagoda Áruházba, pontosan tudjátok, hogy mire számíthattok. Mégis hozzánk jártok vásárolni. Ráadásul az igazság az, hogy bármit bármilyen minőségben képesek vagyunk legyártani, ha megbízható űrhajóra volna igényetek, s meg tudnátok fizetni, azt is szállítanánk. De ti jobbára a gagyit veszitek, így mi sem törjük magunkat. Megjegyezzük továbbá, hogy a kínai áruk zömét nem is mi hozzuk be - a ti nagykereskedőitek, árubeszerzőitek, üzletkötőitek járják be Kínát, hogy felhajtsák vagy legyártassák a legolcsóbb árut. Gondoljátok, mi kopogtatunk a Tesco, az Ikea vagy a Praktiker ajtaján? A francokat, ők jönnek hozzánk - ti meg
megveszitek, amit mi rájuk sózunk.
Szemünkre vetitek, hogy csempészünk, adót csalunk, nem fizetünk vámot.
Szerintetek hogy tud bárki becsempészni nyolc konténer tornacipőt?
Eldugja a hátsó ülés alá? Vagy az övtáskájába?
Nem, a megoldás egyszerűbb: le kell fizetni a ti vámosaitokat, hogy kerülje el a figyelmét pár tonna áru, vagy értékelje a cuccot a valós ár tizedére, s így a vám is tizede lesz a normálisnak. Nekünk vérünkben van a megvesztegetés - mondjuk úgy, a kultúránk szerves része -, de ahhoz, hogy sikerrel járjunk, arra is szükség van, hogy ti elviseljétek és fenntartsátok a világ egyik legkorruptabb állami rendszerét. Ne feledjétek, a korrupcióhoz legalább két fél kell, s mikor mi idejöttünk, a másik felet már itt találtuk. Ha pedig - a korrupciótól most tekintsünk el - adóhatóságotok hagyja, hogy adót csaljunk, rendőrségetek, hogy árut hamisítsunk, ellenőrző szerveitek sora, hogy mérgező, veszélyes, értéktelen szemetet árusítsunk, akkor talán először a saját házatok előtt kéne sepregetnetek, s csak utána megtalálni minket. Természetüknél fogva boltjaink, üzleteink, éttermeink nem titokban működnek, hanem teljesen
nyilvánosan, bármikor bejöhettek ellenőrizni, lecsaphattok ránk, razziázhattok. Ha tovább folytathatjuk nem egészen törvényes tevékenységünket, akkor bizony ti vagytok a hülyék.



Ami pedig a márkahamisítást illeti, arra kár is a szót vesztegetni. Ha valaki akkora barom, hogy hamis Nike pólóban szeretne járni - ezt kétszáz méterről is jól fel lehet ismerni -, s mi kielégítjük ezt az igényét, akkor inkább dicséretet érdemlünk, semmint gyalázkodást. Nem csapunk be senkit. Vagy szerintetek bárki is komolyan gondolja, hogy az Arany Sárkány Üzletházban valódi Adidas sporttáskát kap? Bár, amilyen hülyék vagytok, még ezt is el tudjuk képzelni.

Hasonlóan nevetséges, amikor azért kárhoztattok minket, mert büféink minden városotokat ellepték. Pedig itt is ti voltatok a barmok. Amikor a rendszerváltásotok idején bezártak az üzemi étkezdék, menzák, kifőzdék, vállalkozóitok kárpótlási jegyekkel és lila zakókkal csencseltek, ahelyett, hogy észrevették volna a piaci rést, s gyorsétkezdéket nyitottak volna. Mi voltunk, s lényegében máig mi vagyunk az egyetlenek, akik olcsón, gyorsan, kiszámítható minőségben meg tudjuk tölteni a gyomrotokat. Mi nem túrtunk ki senkit a helyéről: az általatok elhagyott lyukakat béreltük ki, s hoztuk létre országotok legnagyobb gyorsétterem-hálózatát. A kaja, amit adunk, valóban gyalázatos - de nektek ez is jó (egyébként már rég tönkrementünk volna). Mi pedig, nem tudjuk, megfigyeltétek-e, nem járunk a saját büféinkbe. Nektek se lenne muszáj, mégis megteszitek, hát magatokra vessetek.

Sokat röhögtök rajtunk, amiért nem tudjuk megtanulni a nyelveteket. Nos, a helyzet az, hogy nem is akarjuk. Hiedelmeitekkel ellentétben eszünk ágában sincs elfoglalni az országotokat, vagy akár csak végleg megtelepedni benne. Nem olyan jó hely ez. Sőt, nem akarunk titeket elkeseríteni, de Shenzhen, Shanghai, Qingdao, Hangzhou sokkal szebb és jobb helyek. Mi azért jöttünk ide, hogy pénzt keressünk, s ha elég pénzt kerestünk ahhoz, hogy továbbállhassunk egy jobb helyre, akkor továbbállunk. Aki igazán sikeres volt közülünk, az már rég továbbállt Angliába, Franciaországba, Amerikába. Sokan visszamentek Kínába, mert ott is jobb lehetőségek vannak, főleg, ha az embernek sikerült összegyűjtenie némi tőkét.
Eszünk ágában sincs magyar állampolgárságért folyamodni, már csak azért sem, mert ezzel elvesztenénk a kínait, ami nem feltétlenül jó üzlet. Ráadásul a hülye, folyton változó jogszabályaitok miatt nem is érdemes hosszú távra terveznünk, mert tizenöt átgürcölt év után is sokszor azon múlhat egy-egy tartózkodási engedély meghosszabbítása, hogy a bevándorlási hivatalban az ügyintéző hölgyet előző este boldogították-e, s ha igen, mennyire. Egyszóval nem fogjuk azzal tölteni a drága időnket, hogy a bonyolult nyelveteket magoljuk - s ha lehet, gyerekeinket is a kínai-magyar kétnyelvűbe, az amerikai iskolába meg az IBS-be adjuk.
Szóval lehetne egy kicsit kisebb az arcotok. Az igazság az, és kérünk titeket, ne sértődjetek meg, hogy képmutató, igénytelen és ostoba olcsójánosok vagytok. Mi azt mondjuk: ahelyett, hogy embargó alá helyeztek minket, inkább gyártsatok olcsóbb és jobb cuccokat, mint mi.
Ahelyett, hogy bojkottáljátok áruinkat, inkább próbáljatok olyasmit gyártani, amire nekünk is szükségünk van, s amit csak ti tudtok készíteni. Ahelyett, hogy a hülye politikusaitokat külditek hozzánk - akik úgysem csinálnak semmit, csak esznek-isznak és a ti pénzeteken nézik meg a Nagy Falat -, lepjék el Kínát az ügyes üzletembereitek a visszautasíthatatlan ajánlatokkal. És rinyáljatok kevesebbet, dolgozzatok többet.
Köszönjük szíves figyelmeteket. Reméljük, azért barátok maradunk.
Üdvözlettel: A kínaiak

Hétfő

Jaj, ezek a szemrehányások. Papi, ne tegyél úgy, mintha nem beszéltünk volna skype-on tegnap.

No de, azért nem írtam, mert ihazából nem történt semmi. De akkor megírom azt. Szombaton reggel felkeltünk, és kosárlabda edzésre siettünk. Ez volt Luca harmadik edzése, itt már azért látszott, hogy dolgozni is kell, nem csak buli az élet, azaz az edzés. Lucuska nem tud kosárra dobni, mert pici, viszont labdákat még mindig tud szerezni. Majd gyakorlunk még, nyilván.

Hazajöttünk, a gyerek evett, hapcizott, tusolt, hapcizott, majd elindult az apjával zongoraórára. Én addig dolgoztam, okt. 15. a következő könyv leadási határideje, szeretném befejezni, mielőtt Dorina ideér, hogy akkor már ne azzal kelljen foglalkozzak. Hazajöttek, gyerek hapcizott, ebéelt, hapcizott, pihizett hapcizott. Du. ötkor beugrott egy indiai osztálytársa, Advika az anyukájával (új barát: Jai) egy félórára. Gyerekek játszottak, Luca hapcizott, mi dumáltunk, este fél nyolckor el is mentek. Utána az is eldőlt, hogy Luca immár hivatalosan is náthás, valszeg az agyonlégkondizott konditerem tett be neki reggel.

Tegnap azaz vasárnap konkrétan semmit sem csináltunk. Lucának folyt a taknya, semmihez sem volt kedve a döglésen kívül. Ezt tettük. Néha kell egy ilyen nap is. u. fellázadtam, hogy nem bírom négy fal között tovább, elindultam gyalogolni - de egy olyan vihar tört ki, hogy fejvesztve menekültem vissza a négy fal közé. Este törököt főztem, a törökök majdnem megkönnyezték.

Most hétfő van, Lucát egyelőre otthon fogtam, mert még mindig dől az orrából a takony, és ilyenkor csak zavar a suliban. Agyonbioparoxozom, meg kap grapefruitmag kivonatot (Dorinka, hozzál még léci), oszt jónapot. Holnap betamponálom az orrát, és mehet isten hírével.

Nekem meg elvonási tüneteim vannak: a hétfő reggeleket a Blu Caféban szoktuk kezdeni, hiányzik a dinnye juice. Meg Jo és Lióra parancsnok.

Lióra egyébként pénteken nagyot alkotott. Angolul tudóknak mesélem el. Körülmény: reggelenként indul egy motorcsónak az iskola mellől a belvárosba, és Lióra nem akarta lekésni.

Lióra: - I can't go to have coffee, I go to Riverside to catch the ship. (Lióra kiejtéssel: shíp)

Jo: - Sheep? Do they have sheep in Riverside?

Lióra: - Yesss, I go and catch my ship.

Jo: - Are you sure there are sheep in Riverside?

Lióra: - Yess, I go, catch the ship and take it to district one!

Jo: - Why do you take the sheep to district one?

Lióra: - Because I have to do some shopping so I take the ship.

Ez ment vagy fél óráig, Lióra egyre idegesebb, Jo meg egyre értetlenebb lett. Annyira röhögtem, hogy nem segítettem nekik. Szerencsére Lióra elérte a csónakot.

Ma reggel

Nem panaszkodhattok, ellátlak benneteket kulturális utalásokkal is. Ma reggel ünnepelték az iskolában a Holdfesztivált. Jelentőségét alant olvashatjátok:

"Az ősz közepének ünnepén, azaz a nyolcadik holdhónap 15. napján ünneplik Kínában a betakarítási időszak végét. A hold, amely ilyenkor különösen nagy, a legfontosabb szimbóluma az ünnephez kapcsolódó szokásoknak. A családok és barátok a holdfényben ülve, együtt töltik az estét, közben "holdsütemény"-t, majszolnak, és felidézik a holdbéli kínai asszony, Change istennő legendáját.

A Holdhoz a női, yin princípiumot társítják. A Napot és a Holdat mindig párként képzelték el, a yin-yang erőkről alkotott fogalmaknak megfelelően. A kínai császárok régtől fogva végeztek szertartásokat a Nap és a Hold tiszteletére. Az utolsó dinasztia idején Pekingben külön templomok szolgáltak a Nap és a Hold tiszteletére. Kétévenként egyszer (a páros illetve a páratlan években) a császár személyesen mutatott be áldozatot a két templomban. A taoista vallás elterjedése óta a Napot és a Holdat antropomorf istenségként is ábrázolták Taiyang illetve Taiyin néven. A népi nyomatokon szép külsejű emberpár jeleníti meg a Nap és a Hold szellemét. Néha más istenségeket használtak fel a megjelenítésükre. A Hold istennőjeként tisztelték a hős íjász, Yi feleségét, Change-t. A legenda szerint Yi megszerezte Xiwangmu istennőtől a halhatatlanság italát, felesége, Change azonban ellopta tőle, majd miután megitta ezt a varázsitalt és halhatatlanná vált, felszállt a Holdba, s örökre ottmaradt. A Holddal kapcsolatban felbukkan egy csodálatos nyúl alakja is. A legenda szerint a jádenyúl a Holdon növő fahéjfa alatt él, és egy mozsárban töri a halhatatlanság elixírjét. Change holdbéli palotájának neve: Guanghan gong, a "Széles hideg palota". Ezen a csodás helyen a későbbi hagyomány szerint páratlan szépségű leányok élnek, és nő a fahéjfa is. A Hold a kínai ünnepek alkalmával is jelentős szerephez jut. A hagyományos kínai naptár is a Hold ciklusait követi. A telihold mindig lenyűgözte a kínaiakat, ilyenkor szokás volt a szabadban sétálgatva gyönyörködni a fényes Holdban, különösen a 8. holdhónap 15. napján, ami a Holdünnep. Ilyenkor általánosan elterjedt szokás a jellegzetes holdsütemény fogyasztása. A piktúrában, a tájképeken szintén gyakorta megjelenik a telihold, de a költők is előszeretettel szerepeltették verseikben."

Ilyenkor ezen a világrészen ünnepek, felvonulások vannak, Saigon is díszbe borult, mint karácsonykor az Andrássy út. mindenki moon cake-et, vagyis holdsütit zabál, az én kedvencem a fügés, meg a kéksajtos-áfonyás.

Az iskolában a kiselsősök meg a másodikosok adtak műsort, két vietnami dalra billegtek legyezőkkel. Nagyon helyeskék voltak.

Tegnap este

Tegnap este a helyi Hard Rock Caféban ültük Maddison születésnapját, szigorúan családi körben. Lióra, Yarden, Jo, Maddie, Luca, én, meg Tyler, Maddie bátyja, aki halálosan cikinek tartotta, hogy ennyi nővel, a saját anyjával, a húgával, meg a két ovissal kell egy levegőt szívnia. Feltűnően is ült mellőlünk. Hülye kamasz. :)

Sajnos a szülinapos nem érezte túl jól magát, a kis genya osztálytársai egész nap szívatták. El tudjátok képzelni azt a helyzetet, hogy szülinapod van, és három-négy osztálytársad egész nap duruzsol a füledbe, hogy "Utálunk!", "Ronda vagy!", "A fülbevaló, amit anyukád vett, iszonyú ocsmány!" stb? Maddie ezt kapta. Tehát nem volt jó kedve. Próbáltuk felvidítani, de nem ment. Bezzeg a két ovis remekül szórakozott, övék volt a táncparkett. Jo viszont ma reggel az iskolában kezdett, és elbeszélgetett az osztályfőnökkel. Lesz nemulass. Mellesleg azok a lányok voltak, akik ott voltak az ominózus ottalvós bulin is. Az egyiknek az anyukája helyi filmszínésznő, hatalmas sztár, a lánynak arra is külön cselédje van, hogy a haját kifésülje (nem költői túlzás sajnos). A másikról már meséltem. Mi lesz ezekből, ha felnőnek? Jesszusom.

Sportnap

Anya, szeretlek! (Mutatja a szívet az ujjaival zsákbanfutás előtt.)

Készülődök rúgáshoz!

Mi lettünk az utolsók!

Besz...s

"Anya, megyek a klotyóra, gyere velem beszélgetni. Úgy, ülj le ide, én nyomok, te meg beszélgess velem. Miért van az, hogy az iskolában papapamm, hogy a világon papapamm..."

Negyedóra múlva.

- Kislányom, kinyomtad?

- Ja, bocsi, nem is kellett, csak beszélgetni akartam.

Hétköznap

Bocsi, bocsi, kicsit el voltam havazva, meg igazából olyan sok jó nem is történt, amiről írhattam volna. Sajnos a saigoni magyar csapat egyik tagját vasárnap elvesztettük, ez még akkor is megüli az ember lelkét, ha személyesen nem ismeri (Kenannal járt bulizni, amíg én nem voltam itt). Kevesen vagyunk, mindenki számít.

Mi is van? Ja, az iskola... Azt azért nem szabad elfelejteni, hogy itt a tanárok min. négyszer annyi pénzt visznek haza, mint otthon, ugyanazokkal az árakkal. És a tandíj is tetemes, tehát a szülők joggal várhatják el, hogy minőségi szolgáltatást kapjanak, és általában oda is csapnak az asztalra, ha valami nem megy jól. Villámgyorsan elküldik azt a tanerőt, amelyik nem állja a sarat.

A tesiórákért csak azért vagyok felháborodva (otthon), mert ha én azzal a harminc éves módszerrel tanítanám az angolt, amelyikkel még engem tanítottak, hát, nem tudom, meddig maradhatnék a pályán. 5 iskolakör? Minek? Mert tantónéni nem elég kreatív ahhoz, hogy valami normális, fejlesztő játékot kitaláljon? Mindegy, hála istennek ezen már nem kell idegesítenem magam. Viszont az is biztos, hogy a tanító nénik nemzetközi viszonylatban is megállnák a helyüket.

Ami a gonosz csajszikat illeti... Erika, persze, hogy mindenhol vannak. Az a szerencse, hogy Luca otthon legalább azt megtanulta, hogyan kell kikerülni őket. Őt egyelőre sajnos/szerencsére semmibe veszik, mert nem tud angolul, de azt már közölte, hogy nem hajlandó beállni mögéjük a sorba, talpnyalónak se. Ő nem fogja festeni a körmét, meg a haját, nem fog csillogós cipőt felvenni csak azért, hogy a menők közé tartozhasson. A fiúk sem érdeklik, ami szerintem kilenc évesen normális.

Ugyanakkor az is ott van, hogy néhány lány már nagyon nagylány, dolgoznak a hormonok. Nagyon ott kell lenni a szülőknek, hogy ne szaladjon el velük a ló, és hogy kiismerjék magukat a saját fejükben. Sajnos itt az a divat, hogy a gyerekeket bébiszitterek nevelik, aztán az vagy bejön, vagy nem. A szitterek általában nem mernek fegyelmezni, mert mit szól majd asszonyom, és az a dolguk, hogy a gyerekeket maximálisan kiszolgálják. Láttam néhányszor, hogy a gyerekek úgy beszélnek velük, mint a kutyákkal.

Szegény Jo is megszívta, illetve nem ő, hanem Maddison. Szülinapja volt és ottalvós bulit rendezett. Öt osztálytársa jött el, lefikázták Maddie szobáját, ágyát, berendezését (gyönyörű a szobája., olyan igaza álom lányszoba), még a hajkeféit is, úgy ugráltatták Jo-t, mintha a szolgálójuk lenne, disznóolat csináltak a házból (mert otthon a cseléd feltakarít mögöttük), semmit nem ettek, ami volt, rendeltettek más kaját, és a végén meg sem köszönték a vendéglátást. Szupergazdag gyerekek elfoglalt szülőkkel. Az egyik például Paris Hiltonnal ebédelt Párizsban, mert a szülei a tulajdonosai minden luxusmárkának az országban. Privát jettel szaladgálnak. Hol lehet egy ilyen gyereknek még örömet okozni egy ottalvós bulival?

Lucust is kérdezgetem, hogy kit szeretne meghívni a bulijára, de Yardenen és Maddisonon kívül nem nagyon akar senkit. Ti mit mondtok? Csináljak neki bulit, és hívjam meg az osztályt, hogy hátha így jobban befogadják a kisasszonyt, vagy szarjak rá, és csináljunk csak mi valami szülinapi programot? Ha nem csinálok, és megtudják, hogy szülinapja volt, esetleg többször őt sem hívják meg. Nem mintha akarna menni... Na? Ez most a nagy dilemma. Segítsetek.

Vihar

http://panograph.hu/vietnam/phumyanstorm/index.html

Ezen az oldalon tekinthető meg a vihar, amelyik szétégette a kábeleinket. Voltak utcák, ahol egész áramelosztók robbantak fel, és több környék áram nélkül maradt. Mi méág szerencsések voltunk, hogy csak a kommunikációtól voltunk megfosztva, mert van generátor a házban.

Mi is volt csütörtök óta?

Pénteken Elementary Fun Day volt az iskolában, ami egy sportnap az alsósoknak, nyilván a tesitanárok szervezik. Luca halálra parázta magát tőle, hála az otthoni tornatanárnak. Szinte sokként érte az élmény, hogy ő is meg tudja csinálni a feladatokat, és ha hibázik, akkor nem arra vannak szocializálódva a gyerekek, hogy szidják, hanem arra, hogy biztassák. Lőtt is a gyerek három kapuralövésből két gólt, olyan boldog volt, mintha megmászta volna a Kilimandzsárót. Eddig is emlegette, hogy a tesi az egyik kedvence, meg hogy Mr. Watt egy angyal, de azt hittem, túloz. Most, hogy láttam a sportnapot, és azt, hogy a legkétballábasabb gyereket is áttapsolnak minden akadályon, hajlamos vagyok elhinni.

Az apró sikerektől a gyerek szárnyakat kapott, a kosárcsapatban a jobb csapatba tették be, mert kiválóan tud labdát szerezni. Kosárra dobni egyelőre nem, de pontos passzokat ad. Szóval kedves Ági néni, elolvastam a jellemzését az év végi bizonyítványban. Lennének kérdéseim...

Tegnap angol után szülinapra ment, nem érezte jól magát. Annyira nem tud angolul, hogy megállapíthassa, mitől nem érezte jól magát, de mivel a szülinapos sem érezte jól magát, mert volt ott két undok lány, akik állítólag tönkrették a bulit. Egyetemes a jelenség ebben a korban, amint látom.

Ebéd után már szaladt is zongoraórára, na, azt nagyon élvezte. Teljesen kikattant, mikor véget ért az óra, szeretett volna többet is. István egy kicsit más módszerrrel tanít, mint Andi nénink, Luca észre is vette, ami sztem nagy szó. Teljesen fel volt dobva. Zongora után még csobbant egyet az apjával, azt hittem, nyolckor kinyúlik, de nem, kilencig pörgött. Mi aludtunk be mellette.

Ma ebédelni megyünk a Zanzibárba Lióráékkal. A zsidóknak tegnap volt Yom Kippur, az egynapos böjt. Lióra férje tartja, Lióra két kávé között tartja, a nő egyszerűen nem működik nélküle. Édesek voltak, tegnap felhívtak, és mikor megkérdeztem tőlük, mit csináltak egész nap, mondták, hogy semmit, szenvedtek, mert Yom Kippur erre való. A lelket is tisztíccsa. Ma majd duplán esznek.

Kenan sokat dolgozik, de lassan elér egy-egy szakmai sikert, ami itt nagy szó. Én nem dolgozom sokat, pont eleget, és most már a fogyókúrára kell koncentrálni, mert még a végén lesz belőlem bögyös Barbie baba, csak bögyös Barbamama.

Bocsi

Apróságok

Lassan beáll az élet egy normális kerékvégésba, ami csak azért kínos, mert így nehezebb összehozni a napi írnivalót. Sajnos amíg melózok, nem tudok annyi impulzust biztosítani magamnak, amiről írni lehetne, de hát ez van. A melót viszont nagyon élvezem, édes a könyv, amit fordítok, remélem a gyerekek (kamaszok) is szeretni fogják.

Újabb adalék a vietnámi lélekről:

Mi vagyunk itt ugye a gazdagok, a külföldiek, a pénzesek. Mégis meg vannak győződve arról, hogy napi szinten óhajtjuk kirabolni becses országukat.

Példa: tegnap reggel korán, nyitáskor érkeztem a szupermarketbe. Beléptem, kezemben pénztárcával, pólóban, zseb nélküli gatyában. A biztonsági őr meglátott, makogott valamit ordítva, mire minden egyes standnál megjelent egy eladó. Nem tudtam úgy menni a sorok között, hogy figyelő szemek ne vigyázták volna léptemet. Mit gondoltak, a csöcsöm alá fogok dugdosni egy homárt? Nagyon viszketett a nyelvem, szerettem volna odamenni, és elmagyarázni, hogy nem vagyok rászorulva a lopásra, és annyit költök itt egy héten, mint az ő havi fizetésük, de aztán úgy döntöttem, hogy az már túl burzsoá lenne. Vettem egy doboz tejet, a hónom alá csaptam, és kisétáltam, jó nagyot köszönve. Enjoy your day!

Zita, a barna színem szuper, csak az a baj vele, hogy kizárólag térdtől és könyöktől lefelé, valamint nyaktól felfelé van. Dekoltázsnál ráadásul ferdén, mert elcsúszott a pólóm, miközben leégtem Vung Tauban. Napoznom kellene, hogy a többi részem is utolérje, mert Kenan szerint olyan mintás vagyok, mint egy török szőnyeg.

Lucuska tegnap közölte: ő három évig szeretne itt lenni. Ez most jó hír?

Látom, megkezdődött a tanítás a Tomoriban, eltűntek a blogról az anyukák. Pedig jelentem, tegnap felmentem a Tomori honlapjára, és honvágyam lett.

Wáááááááááááá

Anya, look! - mutat rá valamire Luca. - Kislányom, hová tetted a szennyest? - I don't know. - Csináljam a reggelit? - I am not hungry. ELKEZDŐDÖTT!

A legviccesebb az, amikor Lucus Yardennel beszélget. Eleinte még úgy volt, hogy mindent fordítottunk nekik. Luca elmondta nekem, hogy mit akar mondani, én elmondtam Liórának angolul, ő meg Yardennek ivritül. Fordítva ugyanez. Kiváló módszer, Liórának egyre több szó ugrik be magyarul, én meg úgy veszem fel neki a telefont, hogy Salom, maze? Most már eltelt egy hónapnyi iskola, a kislányok egyre több angol szót szőnek a beszélgetésbe. - I hair long, you hair long, we friend! - I small, you small, we friend! - Let's play! - na ezt hibátlanul tudják. Meg azt is, hogy I love you. - Felelnek is rá mindig: I love you tootoo! És röhögnek.

Képek megint

Képek még mindig Lili szülinapjáról. Remélem, mindenki felfigyel a focizós képen a nagyon macsó kézmozdulatra. A másik fotón Felicia található nyilván velem. A gyerekeinek köszönhetően lassan jobb társaságban nem fogadják, a középső kölök most is megrángatta a szülinapost, és Lucának is be akart verni egyet.

Kisfiamnak szeretettel

Egy felejthetelen nyári nap emlékére...

Töpreng a tündérke

"Anya, én elkezdtem bővebben gondolkodni. Olyanokon gondolkodom, hogy hogyan születnek az emberek. Meg arra, hogy kinek van igaza, azoknak, akik azt mondják, hogy a Földet Isten teremtette, vagy a tudományosabbaknak. Igazán eldönthetnék, mert nem szép dolog, hogy egy kisgyereket bizonytalanságban hagynak...

... tudod anya, amikor gyerek voltam, azt hittem, hogy tündérke vagyok, és egy tündérmesében élek. De mostanában lassan látom, hogy van való világ is, aminek a része vagyok. Érzem is, hogy keményedik a szívem. Anya, ilyen érzés felnőni? Neked is ilyen volt?"

Ez volt a ma esti monológ. Kész vagyok.

Vasárnapi Krónika

Jó kis napunk volt, nagyon jó. Délelőtt Lily születésnapján voltunk a Snap Caféban. Aranyos kis buli volt, napfény, sok gyerek, pálmafa, játszótér, finom torta. Annak ellenére, hogy Luca alig ismert valakit, és azok is kisebbek voltak nála, nagyon jól érezte magát. Hintázott, mászókázott stb.

A Snap Café után elmentünk a 13-ba ebédelni, lassan törzshelyünkké növi ki magát. Itt már Tamás is csatlakozott hozzánk. Volt egy nagyobb csapat is, emiatt kicsit nyögvenyelős volt a kiszolgálás, ami miatt Pesten üvöltve követeltem volna a főpincér a fejét. Itt a vállunkat vonogattuk, és élveztük, hogy a pincérek teljesen összezavarodtak attól, hogy tele az étterem, így útközben lenyúlhattuk más asztalok rendelését is. Nyamm.

Utána Tamás még felugrott egy kávéra, beszélgettünk egy nagyot, Luca mindenét elé hordta, mindenét megmutatta neki (mármint a cuccait). Szerencsére Tamás ért a gyerekek nyelvén, türelmesen végighallgatta a kisasszony tirádáit.

Tamás után Lióráék jelentkeztek be. Hiszen már legalább két napja nem láttuk egymást. Jöttek, kávéztunk, ettünk, a gyerekek úsztak, mi pofáztunk, amikor elkezdett esni az eső, levonultunk.

Semmi bonyolultság. Tökéletes.

BOLDOG NÉVNAPOT, MAMA!

Azért ez a kép, mert nem olyan, mintha cigizne a mackó? :-D

Közvéleménykutatás

Megasztár 5 vagy X-faktor?

GO RHINOS!!!

Lédíz and dzsentlömen! Hadd mutassam be a ISHCMC Rhinos (azaz az International School Orrszarvúk) kosárlabda csapatának legújabb tagját élete első edzése után. Tulajdonképpen azért is imádok itt lenni, mert olyan dolgokat csinálunk, ami otthon eszünkbe sem jutna. Lucácska, mint kosárlabda játékos. Muhahaha.

Az iskolában viszont az SZMK szervezi a szombati sportnapot. Azok a szülők, akik egy kicsit is értenek valamilyen sporthoz, önkéntes munkában edzik a jelentkező hülyegyerekeket. Van foci, rugby, softball és kosárlabda. Mi igazából egyikre sem akartunk jelentkezni, mert ki a fene akar korán kelni szombaton is, de mivel Jo barátnőm lett a kosárcsapat egyik edzője, így rádumálta Lucust, hogy ő is menjen. Így aztán van egy pici orrszarvú is a csapatban! Pici, de nem a legbénább! A tomoris tesiórák után Luca nagyon félt attól, hogy itt is cikizik majd, hogy kis béna, de nem ez történt. Az edzőknek (Jo és Ginny, szintén anyuka, egyébként tesitanár végzettségű) az a filozófiája, hogy a játék a lényeg, a csapatmunka, és a buli. Nem Michael Jordaneket várnak, hanem olyan gyerekeket, akik hajlandóak szombatonként korán kelni, hogy egy kicsit játsszanak. Természetesen tanulják a szabályokat is, a mozdulatokat, de viccesen, játékosan.

Kedves Papa! A tréningednek köszönhetően Luca nagyon ügyesen pattogtat, szépen tudja a labdát is vezetni, sőt, többször is tudott labdát szerezni (a másik kislány még kétbalkezesebb, mint a mienk). De egyszer majd videóra veszem, amikor védekezik. Beszarnál a röhögéstől. Mint egy részeg balerina. Kosárra dobni még nem tud, de majd dolgozunk rajta.

Itt amúgy minden sport teamnek állatneve van. Az ausztrál rögbicsapatot például Saigon Swans-nak, azaz Saigoni Hattyúknak hívják. Látnátok azokat a szőrös lábú, kétméteres hattyúkat...

Southfork Ranch a la Saigon

Adri, Lióra és Jo
Tegnap igazi Dallas fílingem volt. Mrs. Samantha Ewing, azaz Jo (a férje az olajiparban dolgozik) meghívott bennünket reggelivel egybekötött testmozgásra. Az ötlet az volt, hogy lerakjuk a gyerekeket, veszünk friss croissant-t, csinálunk kávét, narancslevet, majd úszunk egyet Jo-ék medencéjében. És így is lett! Kivéve Liórát, mert a zsidóknak most van Rosh Hashana, vagyis a zsidó új év kezdete, így ők ebédre voltak hivatalosak.

Tök jó volt. Megjött Lióra nagyobbik lánya, Nofar Izraelből, ő is csatlakozott hozzánk. Dumáltunk, röhögtünk nagyokat, nyomtuk a kiflicskéket meg a naracsdzsúzt. Pálmafa, napfényben csillogó medence, két óra hosszat szartunk a világra. Lióráék eltűntek ebédelni, Jo és én újabb órát pofáztunk, egyúttal a medencében. Mellúszás közbeni csevej.... hát igen kimerítő. Meg is éheztünk jócskán, így a napot a Mekong Merchantben folytattuk, görögsaláta és csokoládés szufflé lett a táp. Utóbbin osztoztunk!

Szóval jó kis nap volt, Lucuska is nagyon boldogan jött haza a suliból, mutatta, hogy mennyi mindent csinált egyedül. Aha, ez kellett neki. Önállóság.

Na, megyek tusolni, mert ma reggel többet sportoltam, mint szerettem volna. Reggel bevittem Rozálkát az iskolába, hazagyalogoltam (40 perc). Rájöttem, hogy az úszócucc itthon maradt, taxival vissza a suliba, haza gyalog (40 perc). De megérte, mert útközben megvettem a Tudorok (BBC!) sorozat 1-4 évadát kemény 2300 pénzért. Ma már nem keltem fel hiába.

Borúra derű

A tegnapi viharfelhől elszálltak, jelentem. Ma már kaptam emailt a tantónénitől, hogy Luca boldogan mutatta meg a leckéjét (kis szenya, én írtam neki), és részt vett mindenben. Délután jóga órája volt, nagyon feldobta, itthon többször is bemutatót tartott, a nagyszülőknek pölö skype-on. Igaz, hogy a downward facing dog pozíciót dán dognak hívja, de nagyon lelkes.

Velem minden rendben van, haladok a melóval, az előző könyvet már leadtam, ennek is lassan kész vagyok a harmadával, és még van egy hónap leadásig. Reggelenként nagyokat gyalogolok, mert se Liórát, se Jo-t nem lehet fitneszelésre rávenni. Minden reggel beöltözünk tornacuccba, oszt elmegyünk reggelizni. A friss kókuszvíznek nem lehet ellenállni. Meg a dinnye juice-nak sem. Sajnos az otthon villámgyorsan leadott kilókat villámgyorsan vissza is szedtem (na jó, nem mindet), így jár, aki ész nélkül csinálja. De megint összeszedem magam, és indul újra lassabban, megfontoltabban.

Kenan reggelente elmegy a gyárba, este jön, keveset mesél. Nem tűnik túl idegesnek, tehát valszeg nincs rossz dolga. Hozza a fizetést. Sokba kerül a semmittevés, kérem szépen.

Jujj! Luca most ordított. Aki ismeri, tudja, hogy tömegpusztító fegyverzet erősségével szól. Semmi sem történt igazából, csak meglátta a gyíkunkat. Leesett az apja asztaláról. Mármint a gyík. Kezdek aggódni miatta, csak nem fog éhen halni?

Rakok egy képet, hogy lássátok, Luca jól van. (Papa, te ne nézd meg, meg infarktust kapsz.)

Szolgálati Közlemény

Papa, az MBT cipőt Gyulán hagytam? Szerintem igen. Belenéznél, hogy hanyas? :)

Köszi, puszi.

Andi

Első könnyek

Én korábbra vártam a kirohanást. Már kezdtem beleélni magam abba, hogy elmarad. Aztán mégsem. Szeretem, mikor ilyen kiszámítható az élet. Luca ma egy kicsit fáradtabb volt az átlagnál, mert este el-skype-oltuk az időt (de mikor úgy hiányoztak Vidáék is), reggel meg ugye kelni kellett, amikor kellett.

Szóval Lucus ma egy kicsit fáradtan fogott neki a házi feladatnak. És azt hiszem, most lehetett az, hogy annak a vállalkozásnak, amibe fogtunk ezzel az úttal, a terhe, a nagysága megérintette. - Miért kell nekem olyan leckét csinálni, amihez nem is értek? Ezzel kezdődött, és nagy sírással folytatódott. "Otthon bezzeg kiváló lettem, itt meg tök hülyének érzem magam, semmit sem értek egész nap, hülyeségeket írok stb." Ilyenkor nem lehet a lelkére beszélni, megvártam, hogy kisírja magát. Kisírta.

Vacsoránál már félig angolul gagyogott az apjával, és azért lobbizott, hogy maradjunk csak itt jó sokáig, mert szeretne NAGYON JÓL megtanulni angolul.

Remélem mindenki látja a lényeget: nem azt mondta, hogy menjünk haza oda, ahol mindent tud, ahol minden világos, ahol minden átlátható és ahol a sikerélmény napi szinten jön. Olyat egyszer sem mondott.

Luca nem hátrál. Kilenc éves sincs, és tudja, hogy ami most történik vele, jó neki. Vagy jó lesz neki valamikor. Honnan a fenéből tudja?

Nyolc óra van, most a fürdőkádban tusol és az Euryhtmics Sweet Dreams dalát énekli. Olyan angol kiejtéssel, amiről én sohasem álmodhattam. Hiába, tudja a gyerek...

Mentalitás

Az alábbi happening is híven tükrözi, hogy nem könnyű a vietnémi lélekbe belelátni. Jo ma felhívott, hogy Cuong (már tudom, hogy kell írni), a sofőrje felmondott. Jo nem volt túl boldog, hat hónapja Cuong volt a család sofőrje, részt vett az életükben, nélkülözhetetlen segítség volt. Cuong elvileg középiskolai tanár, aki sofőrként háromszor annyit keres, mintha egy iskolában tanítana. A meló sem túl stresszes, reggel beviszi Jo férjét melózni, meg Jo gyerekeit suliba, és kilenc után du kettőig gyakorlatilag szabad. Este hazahozza Jo férjét, és mehet. Oké, heti hét napot dolgozik, de erre szerződött.

A felmondás oka: nem akart heti hét napot dolgozni, csak hatot. Ahelyett, hogy azt mondta volna, hogy bocs Master Peter, nem lehetne megoldani azt, hogy vasárnap más sofőr jön, keresett egy másik melót, ahol vasárnap nem kell dolgozni. Nem volt pofája kéréssel fordulni a főnökéhez. Elképesztő. Jo dühöng, mert az új sofőr nem beszél angolul, Cuonggal már szépen összeszoktak, és természetesen elengedték volna vasárnaponként, ha kéri.

De mind ezt csinálják. Lióra férje is elmesélte, hogy az asszisztense felmondott, mert egyszer megkérte valamire. Ami mellesleg a csaj dolga lett volna. Vung Tauban megkérdeztem a taxisofőrt, hogy beszél-e angolul. Bólintott. Mondtam, hogy oké, akkor vigyen el bennünket egy kávéházba, mindegy hova, csak tiszta legyen, meg jó kávé. Tíz perc kanyargás után elmutogatta, hogy mádám most már igazán megmondhatná, hová akar menni. Anyád. Nemet mondani ciki lett volna, még nagyobb idiótának tűnni nem. A fene se érti ezeket.

Vung Tau 2. - a bíccs

Vung Tau-t elsősorban azért néztük ki magunknak, mert strandja is. Mindenki azt mondta, hogy nem éri meg a fáradtságot, mert aki hozzászokott a török strandokhoz, annak ez komolytalan. Hát, tényleg nem volt napernyő, nyugágy, és a nyugágyak között szolgálatkészen mosolygó pincér, aki csettintésre hozzá a jéghideg kólát... volt viszont tiszta strand, sekély, de nagyon hullámzó (ez így együtt marha vicces) tengervíz, homokvárépítésre, lábsüllyesztésre alkalmas puha homok... Pillanatképek. Egy vietkong mindenhol tud aludni.

A kis hableány újra vízben:

És immár délután, apával, fagyizás közben (a kedvencem):

Vung Tau 1. - a cable car

Tegnap kirándulni voltunk Lióráékkal. Egy Saigontól kb. 125 kilométerre található, nagyjából Szeged nagyságú város. Tengerparti, méghozzá. Főleg ezért mentünk. Saigonból vagy autóval (az utak miatt 3 óra) vagy hydrofoillal (talán szárnyashajó?) lehet ide eljutni. Mi a szárnyashajót választottuk. Amikor megláttuk, kicsit elbizonytalanodtunk: a hajókat még a hatvanas években építették a Szovjetunióban (ki is volt írva egy ajtóra, hogy gyezsurnaja), azóta toldozgatják, foldozgatják őket. Érdekesen festettek. Kábé, mint a MÁV vonatai Bp-Miskolc között. No nem az Intercity.

Az út a Saigon folyón (nem, Saigont nem a Mekong szeli kettő) vezetett a Dél-Kínai tengerre. Elég ingerszegény út volt, bár a folyó mentén növekedő mangrove bokrokat megcsodáltam, anno olvastam róluk. A nyílt tengeren már volt egy-két sápasztó hullám, de különösebb baj nélkül megérkeztünk. Első programpont az alábbi volt:

A hegy aljából a hegy tetejére ez a cable car (sílift?) visz fel. Az út kábé öt perc. És ezt lehet látni:

A hegy tetején egy ökopark várt bennünket. Humm, talán túl nagyok voltak az elvárásaink. A parkban - nehogy véletlenül élvezni lehessen a csendet, viet popzene szólt - egy kisvonat vitt fel a látványosságokhoz. Volt ott egy Felhőtónak becézett sárga pocsolya, művízeséssel. Egy Kölyökpark ugrálóvárral (amiben megállt az esővíz - Luca bele is ült). És... ennyi. Természetesen Ho Chi Minh apó szobra is ott állt.

Valamint a kedvencem - élő példája annak, hogy a vallás és a politika végül is megférnek. A komám szobrát most építik.

(folyt. köv.)

Shabushabu

István és Thuy meghívtak bennünket ebédre egy japán étterembe. Talán írtam már, hogy mindketten Japán rajongói, Thuy tanítja is a nyelvet, és István is kiválóan beszéli. Egymással japánul társalognak, nagyon helyesek. Éltem a gyanúperrel, hogy az én kislányom semmit sem fog enni, ezért elraktam neki egy doboz müzliszeletet. Nézzük, mi történt.

Fenti kép: Az asztal közepén volt egy lyuk, mint kiderült, az lesz a mi személyes kis tábortüzünk. A pincérek hoztak egy lapát parázsló szenet, belehajították a lyukba, rátettek egy rácsot, és már lehetett is grillezni. A főszakácsi pozíciót Luca szerezte meg, mindenki örömére. De főleg az övére. Ezt grilleztük:

Volt ott vékonyra szelt malacka, borjú, borjúnyelv. sertéscomb kockák... mintha otthon lettünk volna, csak a méretek voltak mások. A legnagyobb hús sem érte el egy gyufásskatulya méretét. (Szinte látom, ahogyan szörnyülködsz, papa.) De mivel két falat között várni kellett, meg amúgy is az evőpálcikával bohóckodni - ebben az étteremben nincs villa, nem kibaszásból, hanem tényleg autentikusak akarnak lenni - én négy falattal jól laktam. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy egészen jól elboldogulok a pálcikákkal, hja, az éhség nagy úr. Lucuska is két pofára nyomta a husit, bár ő úgy döntött, hogy otthon érzi magát: kézzel evett.

A második fogás a shabushabu volt. A rácsra a pincérek egy forró vízzel telt edényt helyeztek. Mellé tettek egy tálcán zöldségeket, gombát, udon tésztát (azok a fehér kukacok azok a képen, rizstészta az is), és egy-két tányérnyi hajszálvékonyra szeletelt sertéshúst.

A zöldségeket és a tésztát bele kellett hajigálni a vízbe, a saját leveskénket főztük! Az evőpálcikával fel kellett kapni egy szelet vékony húst, és néhányszor bele-bele kellett mártogatni (ez a shabu-shabu) a fortyogó vízbe. Három bemártástól meg is főtt a hús. Ezt bele sűrű szójaszószba, és nyamm!!! (Jelzem, hogy az egész művelet evőpálcikával végrehajtandó.)

Luca az alábbi képen bemutatja, hogyan kell enni az udont:

A cél az, hogy minél HANGOSABBAN cuppantsa be az ember a vasag tésztát. Ha hangos, ízlik. Az állra fröccsenő levest az e célból felszolgált nedves arctörlő kendővel kell felitatni. Ezek a japánok mindenre gondolnak.

Szóval, ma sem maradtunk éhen. A müzliszeletet hazahoztam. Luca azt mondta, még életében nem evett ilyen jót. Hogy a frászba fogjuk rászoktatni a menzakajára???

Tegnapi ebéd

Most megint kajálni fogunk. :) Tegnap Istvánnal és az ő kedves feleségével, Thuyval látogattunkel a 13-ba. Hát, azért tényleg nem árt, ha helyi lakost is magával visz néha a tudatlan nyugati. Ugyanis a fenti képen látható tálkáról én legutóbb, amikor Liórával jártunk ott, azt hittem, hogy kézmosóvíz. Mivel büdösnek találtatott (most derült ki, hogy hallé), citromot is nyomtam bele, és beleáztattam az ujjacskáimat a pincérek legnagyobb döbbenetére. Mentségemre legyen mondva, hogy akkor nem volt benne a szójacsíra meg a paprika. A kaja egyébként cukornádra felszúrt darált rák, amit össze kell csavarni azzal a fehér gézszerűséggel (alias rizstésztával) egy salátalevélbe, belemártogatni a kézmosóvizembe, és elrágcsálni. Hülyén hangzik, de isteni finom. Alant található az a két delikvens, aki a főfogás volt tegnap. Finom, de annyira nem, mint amennyire macerás a hús kinyerése a páncélból. Bármikor elcserélném egy rántotthúsra.

Ez pedig a kedvenc levesünk, csirke helyett garnélarákkal. Mennyei.

Pomelo

Ez a gyümölcs tényleg akkora, mint a Luca feje. Kicsit savanyú, de szeretjük. Van persze, aki kreatívabban is fel tudja használni:

Elmélkedés

Csak egy gondolatmenet. Ti mit gondoltok?

Jó ez így?

Tegnap reggel fél nyolckor már kissé szaporázni kellett lépteinket a saigoni szaunában. Késésben voltunk. Mikor lihegve beestünk az ajtón, Luca megállt, és minden előzmény nélkül közölte: Jaj, de szeretem én ezt az iskolát!
Az otthoni iskolát is szerette. Ezért féltem nagyon attól, hogy megint kirángatom alóla a szőnyeget. Mindig akadnak olyanok, akik folyamatosan a fülembe susogják, hogy egy gyereknek állandóságra van szüksége, hogy a sok változás megárt neki yadayadayada. Anyai szívem sejti is ennek az állításnak az igazságát, de mi van akkor, ha egészen egyszerűen nem olyan életet élünk, nem olyan jutott nekünk, amiben az állandóság garantálható?
A férjem családja szanaszét lakik a világban. Luca négy hóapos volt, amikor először útra keltünk. jaj, ti nem vagytok normálisak, jaj, az a szegény gyerek, jaj, hogy kiragadjátok a megszokott ritmusából stb. A szegény gyerek isztambulban is evett, amikor éhes volt, aludt, amikor álmos volt, a közbeeső időben meg tízen ajnározták. Nem sajnáltam szegény gyereket. Hanem szabályos időközönként felkaptam a pelenkázószettet, és elindultunk. Mentünk, ahová hívtak. (És igen, igaza van annak, aki azt mondja, hogy a gyerek úgy sem emlékszik majd a kalandokra. Luca sem emlékszik arra, hogy öt évesen Angliában lovagolt a nagybátyja feleségével, de azok emlékeznek rá. Azóta is mesélik mindenkinek. Annyira, hogy a gyereknek is rémlik valami.)
A Gyuláról Pestre költözés volt a nagyobb falat, azt nyögtük is rendesen minimum egy évig. A Pesten töltött hat évünk alatt is sokat utaztunk, igaz, csak turistaként.
Nem kicsit szartam attól, mikor be kellett jelentenünk a gyereknek, hogy költözünk Vietnamba. Mindannyina megyünk? - kérdezte. - Aha. - Akkor jó - mondta. És ennyiben maradt.
Itt éhezi a programokat. Menjünk pagodába, piacra, tengerpartra, hajózni, sétálni stb. Mit nézünk meg ma? Ezt a kérdést teszi fel minden szo-va. És megyünk, mert nézni akar, mert tapintani akar, mert imádkozni akar a buddhista templomban, mert rákot akar enni, mert lámpabúrakalapot akar venni, mert ő akar a vietnami piacon vietnamiul alkudni - Hülye szülők, azt se tudjátok hogy van vietnamiul a 13? -, pizsamában akar boltba menni, mert ő akar taxit hívni stb .
Hogy hiányoznak-e neki az otthoniak? Igen. Tegnap is mondta skype-on a nagyanyjának, hogy hagyják abba a beszélgetést, mert nem akar sírni. Kinyomta a nagyszülőket, és közölte, hogy indulhatunk fürdeni.
Azt is kérdezgeti, hogy innen mi lesz? Tudja, hogy valószínűleg egy évig maradunk. Szeretne innen hazamenni, de otthon is olyan iskolába, ahol angolul tanulhat. Mondtuk, hogy az nem biztos, hogy össze fog jönni... és akkor mi lesz? Nem tudjuk. Disznó dolog bizonytalanságban tartani a gyereket? Igen. De hát mi sem tudjuk, mi lesz. Mi is szeretnénk hazamenni, de mi van, ha nem össze?
Én azért még mindig azt gondolom, hogy nincs a gyerekemnek szar élete (pedig van, aki azt hiszi). Megint szuper iskolába jár, világot lát, és valami apróbb csoda folytán sikerült neki egy magyar zongoratanárt is szerezni (ez a komfortérzetének egyik alapköve). Igen, hiányoznak a nagyszülők, a gyulai ház, a kutyák. De úgy tűnik megérti, hogy most nem lehetünk otthon, és azt is vágja, hogy mindig haza tudunk menni. Egy kicsit. Mert ott van.
A pszichológusra félretett pénzt meg a zongaratanár kapja.

Nemzeti Ünnep

Ma nemzeti ünnep van, nem kell iskolába és melóba menni. Ho Chi Minh apó (legendás viet miniszterelnök és elnök) halálának 41. évfordulóját ünnepeljük. A helyi kommunista pártirodát már egy hete feldíszítették zászlókkal, tök jól néz ki a sarlós-kalapácsos fellobogózott utcarész (aranyos emlékeket idéz). Le akartam fotózni, de egy rendőr integetett, hogy inkább ne. Bravó, fő a nemzetbiztonság.

Fogalmam sincs, a vietek hogyan emlékeznek meg az eseményről, felvonulásnak se híre, se hamva. Az iskolában megvendégelték a viet dolgozókat, azt látta, meg minden sarokba tettek kaját, játékpénzt, meg füstölőt. Felajánlások az isteneknek... Jellemző, Lióra azt hitte, hogy piacoznak. Mondta is, hogy milyen érdekes ez az iskola. Mikor felvilágosítottam, hogy innen nem vihet semmit, inkább hoznia kellene, lepadlózott a röhögéstől.

Holnap sincs iskola, és mint kiderült Kenannak sem kell dolgozni, tehát akár el is utazhattunk volna. Így gondoskodnom kell programokról. Ma az éttermeken kívül semmi sincs nyitva, Luca holnap piacozni meg pagodázni akar. Majd meglássuk.

Ma jön István és Thuy, megyünk a 13-ba zabálni, aztán ejtőzünk a tetőn. Megbeszéljük a zongoraórákat.

Gyíkocskánk még mindig van, jelentem.

Vendég a háznál

Most aztán komolyan meglepődtem magamon. Otthon kiakadok, ha egér, hangya, szúnyog, csótány vagy miegymás kerül a lakásba. Tegnap meg mit látok? A hálószoba falán egy rózsaszín gyíkocskát. Igazi gyíkhercegkisasszonyt. Valószínűleg a légkondi mellett slisszant be. Nem tudtuk megfogni, mert nagyon gyors. Egész éjjel aggódtam, hogy mi lesz vele. Kenan szerint ahol bejött, ott ki is fog menni. Tényleg kiment. Kis okoska.