Luca vásárolna

Lassan itt az ideje szuvenyíreket vásárolgatni.

Kérdezem Lucát:

- Cicám, a Culinak mit vigyünk Vietnámból?

- Szeret olvasni?

- Biztos.

- Akkor Petőfi összest.

Az alakítás :)

Az előadás margójára

Lassan egy hete már, hogy az alsósok bemutatták az Ózt és én még mindig a "Somewhere over the rainbow"-t dünnyögöm magamban. Állítólag nem csak én, de a produkcióban részt vevő egyik gyerek, tanár és szülő sem heverte még ki az elmúlt hónapokat.

Január óta Óz lázban ég az iskola, a gyerekek hetente két teljes délutánt próbáltak, az előadást megelőző napokban szinte a fülünkön jött ki, hogy az Óz így, meg az Óz úgy... és mégis minden néző meglepődött. Ugyanis a színpadon nem egy bájos amatőrprodukciót láttunk, hanem egy ízig-vérig profi előadást, amely minden színpadon megállná a helyét. Nem csak a gyerekek miatt, de a díszlet, a jelmezek, a koreográfia, a zene...

Persze, most könnyű lenne azt mondani, hogy egy olyan iskolában, ahol a szülők (vagy a munkahely) egy sarkadi kertes ház árát fizetik ki egy tanévért gyerekenként, egyszerű lehet megszervezni egy ilyen dolgot, hiszen ahol zseton van, ott minden van. De vajon tényleg csak erről van szó? Az igazgatónő tartott egy kis beszédet a második előadás előtt, abból sok minden kiderült.

Az egész Óz történet úgy kezdődött, hogy az alsós angoltanárnéni (az áldott Miss Sue) megkörnyékezte az igazgatónőt, hogy mi lenne, ha idén az alsósok is előrukkolnának egy színházi előadással, nem csak a gimisek. Mert hogy az iskolában ez hagyomány, hogy minden évben összeraknak a nagyok egy fullos darabot. Igazgatónéni kicsit aggodalmaskodott, hogy rá lehet-e bízni ekkora produkciót ilyen picikre, de angol tanárnéni (az áldott Miss Sue) kardoskodott, hogy de legalább próbálják meg...

Amikor meghirdették a válogatást, a négyszáz alsós közül háromszáz valamennyien jelentkeztek a nyolc szöveges szerepre. Tehát lelkesedésből nem volt hiány, volt miből válogatni a teljes produkcióhoz, amiben végül a színpadon 77 kisdiák vett részt.

Rögtön indultak a próbák is, heti két délután, otthoni szereptanulással. Közben folyamatosan kaptuk Sue-tól az emaileket, hogy áll a próbafolyamat, és mit kérnek. (Küldjünk be make-up-ot igazolással, hogy a gyerek nem allergiás, küldjünk be 1500 forintnyi dongot jelmezre, hatvannyolc emlékeztetőt, hogy mikor vannak a próbák, hol lesz a főpróba, ugye nem fog senki elkésni, satöbbi, satöbbi.) A próbákat Sue és Yarden osztályfőnöke vezették, de hogy igazából hányan vettek részt az egész produkcióban, csak az előadáson derült ki a színlapból.

Egy lista, nem teljes:

- 77 kisdiák a színpadon

- A díszletet a rajztanárnő tervezte, a kivitelezésben segítségére volt az egyik harmadikos tanárbácsi, aki amatőr festő. Ő alkotta a Smaragdváros hátterét, nagyon profi volt.

- A színpadképben jelentős szerep jutott a projektornak is, mezőt, rétet, erdőt stb. kiválóan meg lehetett vele jeleníteni. Az IT tanár rakta össze az anyagot, és felelt a kivetítő működéséért az előadás alatt.

- A jelmezeket szintén a rajztanárnő rajzolta meg és néhány ügyes szülő meg vietnámi asszisztens megvarrta. Csak az anyag árát kellett kifizetnünk.

- A zenetanárnők folyamatosan korrepetálták a 2 Dorothyt, akiknek szólót kellett énekelni a színpadon. Hát nem tudom, én biztosan összeszartam volna magam, de a kislányok félelem nélkül, gyönyörűen énekeltek. Emellett a munchkin gyerekek kórusát is ők tanították be.

- A koreográfiában egy felsős tanár segédkezett, ő is sokat próbált a kicsikkel, a tánckarral.

- Előadás előtt a gyerekeket a 11-12-es nagylányok sminkelték, az iskolában ugyanis szigorúan csak ők viselhetnek szolid sminket, a kisebbeknek a szájfény is meg van tiltva. (Nagyon helyes, mellesleg.)

- A színpadi technikáért az IT tanár mellett egy mindenes felügyelt.

- A próbák alatt a kicsik lelkét Sue nagylánya, Rohanna istápolta, és a színpadi mozgásban is ő segített nekik.

- A plakátokat a másodikosok tervezték és nyomtatták.

- Volt tanár, akinek az volt a dolga, hogy előadás után leporolta a jelmezeket és a vállfákat visszaakasztotta a fogasra.

- Volt tanár, akinek annyi volt a dolga, hogy beszedte a pénzt a jelmezekért.

- Ruhatárosnak és jegyszedőnek a tizedikesek jelentkeztek, senkinek sem kellett pisztolyt tartani a fejéhez.

És több nem jut eszembe.

Éppen meg lehetne kérdezni, hogy hol itt a pénz? Mert az egész előadás többnyire szabad időbe és lelkesedésbe került. Erre tudom azt mondani, hogy ha a tanárokat megfizetik, és nem kell nekik takarítani járni másodállásban, ha tényleg csak "annyi" a dolguk, hogy a gyerekeket irányítgassák, szeretgessék, csodát lehet létrehozni.

Mert csoda volt ez a két este. Arról most nem szólnék, hogy Luca mennyit tanult abból, hogy végigkísérhette egy előadás születését. (A saját sikere nem hatotta meg, továbbra is zeneszerző és torta designer szeretne lenni - lelkesen nézi a Betty Crocker Kitchen előadásait a youtube-on. Ha szeretné az édességet, megijednék, de komolyan.) A gyerekek hatalmas extázisban tombolták át a finálét, és legkisebb, szöveges szerep nélküli őr is úgy gondolta, hogy megérdemel egy díjat. Gondolom, hogy sokáig merítkezhetnek ebből az élményből.

Nekem azonban más is szemet szúrt. Amikor Miss Sue-t színpadra szólították, hogy megköszönjék a munkáját, a jóasszonynak potyogtak a könnyei, de közben úgy vigyorgott, mint akit kitüntettek. Ott és akkor és azóta is irigyeltem, irigylem.

Képek az előadásból

Óz Premier!!!!

Ma! Ma! Ma! Magyar idő szerint délután kettő órától ma is, és holnap is tessék szurkolni a kisasszonynak!

Tegnapelőtt már bemutatták a junior school-nak a darabot, kérdeztem a primadonnát, hogy nem izgult-e. Mondta, hogy nem. Mondom neki, na látod, akkor csütörtökön is rendben lesz minden. - Á - válaszolta -, a felnőttek sokkal kritikusabbak!!!

Koreai edzőcipő

Iménti commentemet illusztrálnám. Koreai feleség ennek lábujjbedugós változatában menetelt a futópadon. Az irigység beszél belőlem nyilván, én a konyháig sem tudnék elmenni benne.

Fitt in Saigon II.

Következzenek a férfiak.

Férfiak:

1. Mérges koreai üzletember

A sofőrje a klub bejáratától három centiméterre teszi le. Emberünk hófehér tenisznadrágban, poliészter teniszfelsőben mérgesen kiszáll, mérgesen a hóna alá csapja az iPad 2-jét, bemenetel a terembe, mérgesen körülnéz, hol van olyan cardiogép, ami üres, és lehetőleg a mellette levő is üres. Nehogy má' valaki belepofátlankodjon a személyes szférájába. Mérgesen lecsapja az iPad 2-jét a monitorra, vadul ütögetni kezdi, felteszi a fülhallgatóját, hogy a koreai részvényeket egy pillanatra se veszítse szem elől. De akkor minek a fülhallgató? Mérgesen futni kezd, de a szemét le sem veszi a képernyőről. Időnként mérgesen felmorran, hogyazongyahogy: Khrr morr hai nuku morr. Mérgesen rácsap az iPad 2-re, mérgesen körülnéz, és szuszogva továbbmenetel. Ha valaki felsettenkedik a mellette levő gépre, emberünk lesújtó pillantást vet rá, és beüt valamit az iPad 2-be. Nyilván valami átkot. Szigorúan negyvenöt percig edz, utána leállítja a futópadot, és mert az nem áll le egy pillanat alatt, ismét morogni kezd. (Khrr morr hai nuku morr.) Abban a percben, ahogyan a gép leáll, mérgesen leszáll, mérgesen hóna alá csapja az iPad 2-t, és senkire sem nézve kirobog a teremből. Se puszi, se pá.

2. Mérges vietnámi üzletember

Erősen hajaz az előző változatra, de az öltözéke cseppet sem trendi. Általában iPad 2-je sincsen, csak a ciki régi változat. Vagy egy vietnámi napilap. Utóbbit kiteregeti a futópad képernyőjére, és gyaloglás közben hangosan olvassa. (Otthon általános iskola hányadikban kell erről leszokni???) Néha mérgesen felmorran: Tyomtyomtyomtyom. Ha valami botrányosat olvas, még meg is csapkodja a szerencsétlen napilapot. Ilyenkor a recepciós - ha ott van - mond valami vigasztalót neki (tyomtyomtyom), mire a delikvens mérgesen és megvetően felhorkan. Félórás edzését bemelegítéssel zárja: lendületes malomkörzéseket végez a tükör előtt, és mérgesen szemléli a tükörképét. Az edzés végén azonban a hernyóból pillangó lesz: mosolyogva, integetve kibalettezik a teremből, arcán a világbéke. Poraira.

3. Nyiszlett nyugati üzletember

Mezítláb, levágott farmersortban, atlétatrikóban jön le edzeni. Ebből mindenki láthassa, hogy kardioedzésre nem fogja pazarolni a drága idejét, ő nem fogyni, hanem erősödni érkezett. Már a bejáratnál meglötyböli a proteinshake-jét, és hangos kortyokkal leküldi a liternyi szószt. A farmergatya zsebéből előhúzza az edzéstervet és egy napilapot. Leül az első géphez, kiteregeti maga előtt az újságját és nekikezd. Lenyom egy sorozatot, majd nyújtás közben beleolvas az újságba. Még arra is marad ideje, hogy a lábujjai közül kipöckölje a szöszöket. Ez ám a multitasking, kérem szépen. Amúgy csendesen dolgozik. Mire végez a napilappal, az edzésnek is vége. Egy törölközővel eltűnik az öltözőben, majd tíz perc múlva frissen tusolva, de az edzőruhában jelenik meg. Lábán vietnámi papucs. Nem hiába pöckölte ki azokat a szöszöket.

4. Gerard Butler

5. A teremőrök

Otthon azt szokta meg az ember, hogy minden fitneszteremben akad valaki, aki eligazítja a gépek között tévelygő újoncokat, vigyáz a rendre, és nagyjából garantálja a balesetmentességet. Itt is van ilyen. Rögtön négyen vannak, négy óránként váltják egymást. Kettős pozíciót töltenek be: uralják a recepciót és felügyelnek a teremre. Nem lenne nagy kunszt, a terem olyan, mint az amerikai konyhás nappalik. Csak hogy a feladat nagyságsága teljesen lehengerli őket. A stresszre a tipikus vietnámi módon reagálnak: egészen egyszerűen eltűnnek. Óránként körülbelül egy percre bukkannak fel, ekkor lehet kérni tőlük kulcsot az öltözőhöz. Azt teljesen felesleges tőlük megkérdezni, hogy melyik gép mire való, és hogy hogy működik, mert nem tudják. És nem is igazán izgatja őket. A vendégek általában egymást kérdezgetik, egymásnak mutogatják a funkciókat. Ha éppen nincs hozzáértő szaki (lásd 3-4 pont), akkor próbálkozni kell. Nekem majdnem a mutatóujjam bánta a combterpesztő gép átállítását. 3. pont egyszer megkísérelte megmutatni az egyik teremőrnek, hogy hogyan kell pulzusmérést beállítani a futópadokon. A csávó lelkesen tyomtyomtyom-ozott, majd mondat közepén vigyorogva otthagyta a szakit. Yes, I don't know and yes, I don't care. Inkább kiment a teniszpályára labdaszedőnek.

Fitt in Saigon

Hihetetlen, hogy néha iszonyú gyorsan hozok döntéseket, néha meg nem. Ennyi időbe telt belátnom, hogy a vietnámi mikroklíma nem feltétlenül alkalmas szabadtéri sportolásra. (A halogatás egyetlen hozománya az volt, hogy rájöttem, hogy a boka is tud izzadni. Egy darabig nézegettem - végül is ráérek -, hogy honnan csoroghatott le az izzadtságcsepp, de nem, tényleg a bokám gyöngyözött.) Tehát beíratkoztam egy fitneszklubba. Már harmadik hete gyűröm a különböző cardiogépeket, és persze arra is van időm, hogy a tettestársakat kifigyeljem. Remek figurák.

Nők:

1. Vietnámi cicamica

Fene se tudja, minek jár edzeni, hiszen a vietnámi nők vasággyal együtt sem nyomnak többet 35 kilónál. Lehet, hogy titokban narancsbőre van? Cicamica a húszas évei közepén jár. Segg alá érő miniszoknyában és tizenkét centis tűsarokban kopog be az edzőterembe, a kezében strasszos retikül. Már a bejáratnál előhúzza a trendi sportitalt, nagyot slukkol belőle. Betipeg az öltözőbe, és háromnegyed óra múlva frissen sminkelve (a tűzvörös rúzst lecserélte gyöngyházrózsaszínre), latex sortban és magastalpú tornacipőben (Emlékszik még valaki a patacipőkre? Na, abban.) felkeresi az egyik futópadot. A padra felteszi strasszkövekkel kirakott, Hello Kittys iphone g4 telefonját, az előbbi trendi sportitalt, egy törölközőt, és ha van, akkor egy iPadet is. (Mi minden nem fér egy retikülbe...) A lehető leglassabb fokozaton elindítja a futópadot, és nekilendül. Gyalogol tíz percet, megcsörren a telefonja. Leimbolyog a futópadról (nem kapcsolja ki, nehogy valaki azt higgye, hogy szabad a gép), leül a recepciónál és hangos tereferébe kezd. Vietnámiul ez úgy hangzik, hogy tyomtyomtyomtyomtyomtyomtyom. Negyedóra múlva újra gépre száll, gyalogol öt percet levezetésként. Megtörli az arcát (minek, mikor az ázsiai nők nem is izzadnak), nagyot sóhajt, visszamegy az öltözőbe, és egy óra múlva tűsarkúban, friss sminkben, fülére akasztott Hello Kittys telefonnal eltipeg. Ezzel is megvolnánk.

2. Vietnámi tigrisanya

Az előző delikvens idősebb változata. Ő már nem cseréli le a rúzst szolidabbra, és a futópad helyett az ellipszistrénert választja. Ráérősen, mélázva tapos, percenként nyolcszor vált tévécsatornát, valószínűleg nem érti a külföldi adókat, vityitévét meg ciki lenne nézni. Néha ellenőrzi a körmeit. Ő már rutinos, legalább fél órát eltölt a gépen, mert szülés után megereszkedett a hasa. Mondjuk három millimétert.

3. Koreai feleségek

Direkt írtam többes számot, mert sohasem egyedül jönnek. Minimum ketten. A legmodernebb sportfelszerelésben, méregdrága edzőcipőben foglalják el az edzőterem két végében található padokat. (Egyik az egyik végében, másik a másikban...) Szó ne érje a ház elejét, dolgoznak rendesen. Feltekerik a legnagyobb sebességet és a legmagasabb hegymenetet, és atomanti módjára gyalogolni kezdenek. Úgy jár a kezük az oldaluk mellett, mint a motolla. Hatvan percre állítják a gépet, ilyenkor mindenki csendben szitkozódni kezd. Ugyanis a koreai feleségek ilyen tempó mellett is tudnak beszélgetni. A terem egyik végéből a másikba. Mivel az erejük elmegy a tempós gyaloglásra, a hangerőt nem tudják kontrollálni. Egészen konkrétan: akkor is hallatszik a beszélgetésük (haihaihaihaihaihaihaihaihaihaihaihaihaihaihai), ha a legnagyobb hangerőre állítjuk a zenegépünket. Többen is panaszt tettek már rájuk a recepción, javasolván nekik, hogy inkább a szomszéd kávézóban vitassák meg a koreai gazdaság helyzetét. Erre közölték, hogy ezek a nyugati népek milyen modortalanok, mert milyen dolog már ilyesmire panaszkodni.

4. Liora

Tornatanárnő barátnőm vehemensen rühelli a fitneszklubokat, de mivel itt mindenkinek az evés az egyetlen hobbija, felszedett néhány kilót. Sóhajtozva felszáll a futópadra, bekapcsolja a tévét, felteszi a fülhallgatót, majd kényelmes tempóban gyalogolni kezd. Öt perc múlva már látom, hogy megy fel az agyvize, és fennhangon szidni kezdi a koreai feleségeket. Tíz perc után már a recepcióst - ha megtalálja- zaklatja katonás angol kiejtéssel. Utóbbi fülét-farkát behúzva megígéri, hogy rendet tesz, amit persze nem tesz. Lióra visszaáll a gépre, fülhallgató fel, és dohogva legyalogol még húsz percet. Majd dohogva közli, megéhezett és a szomszéd kávézóban vár rám.

5. Én

Valami gyanús... a többi nyugati nő hova jár?

Folyt köv a pasikkal.