2010. december 30., csütörtök

Bangkok 8-9

Tegnap már nagyon nyűglődtünk, hogy mit csináljunk, közeleg a nyaralás vége, és még annyi mindent nem néztünk meg. Nagyon bölcsen a szafari park mellett döntöttünk, mert ha már az is van itt, és Afrikába nem tervezünk menni a közeljövőben, akkor miért is ne... Jól indult a dolog, a taxisofőr csuklóból át akart verni, közölte, hogy 12oo bahtért megfordul velünk, be sem kell kapcsolni a taxiórát. De én megnéztem a térképet, láttam, hogy a szafari park a reptér előtt van, tehát egy út nem kerül 25o bahtnál többe, úgy hogy közöltem vele, hogy kapcsolja csak be az órát. Akkor mutatta, hogy a belvároson keresztül visz bennünket, mert az rövidebb, én meg megmutattam neki, hogy a hotel sarkánál dzsaljon csak fel az autópályára, mert az rövidebb is, gyorsabb is. Az autópálya díjakkal együtt nem volt az egész több 7oo bahtnál. 12oo my ass...
A szafari park édes volt, busszal lehetett csak bemenni, mert az állatok nyilván szabadon vannak, tényleg sikerült Afrika hangulatot teremteni. Jó volt végre olyan állatokat látni, amik nem 2o négyzetméteren kolbászolnak. A tigrisek voltak a legjobb fejek, mint mindig. Úsztak.
Utána Kisfiam tiszteletére meglátogattunk egy helyi Tesco hipermarketet. Aszta... csak az elrendezés hasonlított az otthonira, az itt kapható árukat szerintem a honi tacskó is kidobásra ítélné. Illetve be sem engedné a falai közé. Mindegy, tapasztalatnak jó volt, meg találtunk a gyereknek cicifixeket, ezért mentünk. (Azért az ember azt hinné, hogy edgy ekkora városban, mint bangkok, kicsivel könnyebb gyerekeknek cuccot venni, de nem. Tíz nap múlva iskola, és még nem tudom, honnan lesz a gyereknek tornacsukája. Vietnámban tuti nincs, de itt sincs. Hátha belenőtt abba, amit otthonról hoztunk.
Ma wat Pho-ba mentünk el, ami Thaiföld legnagyobb buddhista temploma, itt található a hatalmas, negyven méter hosszú, arany fekvő Buddha szobor is.
Luca egész reggel nyifogott, hogy ne már, hogy templomba menjünk, de mondtam neki, hogy tök ciki lenne anélkül hazamenni, hogy legalább egyet alaposan megnézzünk. Azt mondta, hogy láttunk már egyet, ott van a király magántemploma ugye... nincs szívem felvilágosítani, ez a kedvenc kalandja, teljesen oda van attól, hogy milyen szerencséje volt... gondoltam is, ha belefutok valamelyik ökörbe, amelyik a jégre vitt bennünket, leszedem a fejét. Nem túl buddhista gondolat, de akkor is.
Viszont a templom és a Buddha szobor lenyűgüző, de tényleg. Alig tudtuk otthagyni.
Visszafelé a James Bond kalandot sem tudtuk kihagyni. Mivel lassan napszúrást kaptunk a kikötőben a hajóra várva, és egy sem jött, kibéreltünk egy long tail boatot... no most ennek elég nehéz magyar nevet találni, mert a hosszú farkú csónak nem igazán fedi, miről van szó. Ez az a motoros csónak, amiben James Bond folytatott üldözést (vagy őt üldözték, fene sem emlékszik) A holnap markában című filmben. A csávó néha lassított a látványosságok mellett, de mutattuk neki, hogy fityfenét, taposson a gázba vagy mit kell csinálni, zúzzunk!!! Nagyon állat volt, Luca teljesen szétesett, hogy akkor mi most olyanok vagyunk, mint egy James Bond film, pedig még egyet sem látott.
Na, ezzel hasítottuk a Chao Praya folyó vizét, kipipálhatjuk ezt az élményt is.
Holnap reggel pakolunk, délután meg irány Ho Chi Minh falu. Nem vagyunk lelkesek.
Még szilveszteri bulink sem lesz.

2010. december 28., kedd

Wááááááá...

Visszaolvasva a Bangkok 3-at még nagyobb baromnak érzem magam...
Viszont annak örülnöm kellene, hogy a hatodik érzékem sohasem csak meg. Menekülni kellett volna, amikor megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy ez nem okés.
Nekem mindig minden körülmények között igazam van. Jó lenne, ha ezt elhinném. :)

Bangkok 7.

Azt a kacskaringós istennyilát!!! Minden, amit a Bangkok 3 címszó alatt írtam a turistarendőrségről, a király magántemplomáról, az építész csávóról, a királyi drágakő üzemről... egy hatalmas átverés része volt!!! Figyeljetek csak, bejegyzés a Tripadvisor honlapról, 2oo9-ből:

Hi, we had a great time in Bangkok, and had a seemingly serendipitous last day culminating at the Royal Lapidary Company. We would like to share our experiences with you as a cautionary tale.

This is the sequence of events which will be familiar to some of you.

We went to the Grand Palace on our last day, and were met by a man in tourist police uniform who said it was closed for 2 hours due to special prayers for the king who was sick (it was true the king was sick), then suggested we go to the private royal family temple which was not open to the public but only for today, a special day for ancestor workship. Shouldn't have believed this as the Grand Palace is open every day, but we were taken in by the tourist policeman's uniform! He had even told us to trust no one but the tourist police. He called us a cheap tuktuk which took us to the private royal family temple where we were met by a tall pleasant-looking man in a tie (who called himself Songchai) who said he was an architect (and ex-monk) overseeing the restoration of the temple and we were very lucky as most tourists did not know about this temple, let alone being open for the one day of the year today. In fact the whole street had been cordoned off an hour earlier for the royal family who had been there for prayers! We got a personal guided tour by him and his boss (Mr. Jessida, apparently a director of the temple and profesor of architecture). They were very nice to us. Then said we were very lucky and blessed by Buddha and told us to go to the Royal Lapidary company which was owned by the royal family and weren't we lucky, just for today there was a tax free and 15% off sale.

Aki nem tud angolul, annak összefoglalom: pontosan azt írja le a csaj, ami velünk történt. Ment volna a palotába, megközelítette egy turista rendőr, aki elmondta, hogy a palota most 2 óra hosszat zárva van, mert a beteg királyért imádkoznak, de menjünk el a király magántemplomába, az csak ma van nyitva. Ott várta a magas, elegáns építész-restaurátor, aki körbevezette a templomon, amiről ugye a turisták nem is tudnak, és milyen szerencsések stb. stb. És hogy menjen el ebbe a Royal Lepidary üzembe, ami a királyi családé, és hogy hoppá, mekkora szerencséje van, csak ma engedménnyel vásárolhat...

Basszus! Mi nem buktunk nagyot az üzleten, mert a Lucus ezüstlánca otthon is annyi, amennyi, de egy csomó turista dollárezreket hagy ott ékszerekért, amelyek a vételi ár töredékét sem érik. Csak ma, csak most...

Mi csak egy napot buktunk, ami akkor tök jónak tűnt (tehát: ami túl jó, hogy igaz legyen, az tényleg nem igaz), így retrospektive azonban tök hülyének érezzük magunkat, hogy ennyire beszoptuk a dolgot. Milyen hülye beidegződés: az egyenruhának mindent elhiszünk, elfelejtve, hogy Ázsiában vagyunk, ahol senki és semmi sem az, aminek látszik.

Holnap visszamegyünk a palotához, és ha valaki hozzám szól, esküszöm, úgy elküldöm a jó k... anyjába, hogy attól koldul.

Mára pihenőnapot szavaztunk meg, mert a soknapi gyaloglást ki kell heverni. Minden visszaszívva, amit a kedves, aranyos thai-okról mondtam.

Na, itt a templom is:

I found out that the Royal Family's 'private' temple that the friendly 'tourist policeman' sent us to is actually Wat Ratchabophit, which is actually open every day of the year. It is just off the beaten track and not on all tourist maps.

Ettől függetlenül I LOVE BANGKOK.

2010. december 27., hétfő

Bangkok 5-6

Két napot a vásárlásra is szántunk, hiszen a város tele van jobbnál jobb piacokkal, amelyeknek én hatalmas rajongója vagyok. Szombaton a híres Chatuchak marketre látogattunk el. Ez egy hétvégi piac, kábé akkora, mint Gyula. Van itt minden, de tényleg, a bútoroktól az amulettekig, ruhák, cipők, táskák, festmények, régiségek stb. Én napokig el tudtam volna bóklászni, a Nesetek hamarabb megunták, de nekik legyen mondva, tényleg dögmeleg volt.
A különbség a Chatuchak és a saigoni Benh Than piac között nem csak a méretben rejlik. A Chatuchakon nem lihegnek az eladók a nyakunkban és figyelik minden mozdulatunkat, és megölni sem akarnak, ha nem veszünk semmit. Alkudozni sem akkora élmény velük. Vietnamban általában annyira feldühítenek az erőszakosságukkal, hogy az utolsó dongomig harcolok, és félárnál drágábban semmit sem vagyok hajlandó venni, itt meg, amikor látták, hogy hezitálunk, ők maguk kezdtek lejjebb menni az árakkal. Annyira cukik, hogy az embernek nincs kedve pénzt kihúzni a zsebükből. Nyilván ez is egy stratégia, de mennyivel kedvesebb. Vettünk egy rakás asztalterítőt, bőrsarut, térdeplő teakfa elefántot, meg a gyereknek két csodaszép ruhát.
Ma az MBK-nak nevezett zárt piacra mentünk. Lucunak kerestünk volna papucsokat, pólókat, ezt azt, mert mindent kinőtt. Nem kaptunk neki semmit, de Kenan, hogy ne érezze a napot teljesen elpazaroltnak, vett nekem egy Mulberry táskát, ami ugyan valszeg hamis, de nagyon szép és még bőrből is van. Nem tiltakoztam, ugyebár.
Este, mivel Bangkok egy multikulti város, egy amerikai dinerben vacsoráztunk. Bőrülések, zenegép, pinball machine (ez hogy van magyarul???), Elvis karaoke... mint a retro amerikai filmekben. A Nesetek hamburgereztek, hotdogoztak, én thai kaját ettem, ami ugyan nagyon finom volt, de szerintem hamarosan ki fogom hányni.
Hazafelé találkoztunk egy tüneményes süketnéma utcai pólóárus nénivel, aki "beszólt" nekem: elmutogatta, hogy mennyivel szebb lennék, ha lefogynék. Kenan hálából vett is pólót tőle, mert látta rajta, hogy tényleg az egészségemért aggódik.
Holnap megint megpróbáljuk bevenni a várat, immár illendően felöltözve.
Terveztük azt is, hogy elmegyünk a Tiger Temple-be, ami Bangkoktól három órára van, és ahol elvileg a szerzetesek állatkereskedőktől és vadászoktól kimentett tigriseket nevelnek. Olyan szelídek az állatok, hogy oda lehet menni hozzájuk simogatni, fotózkodni. Aztán kicsit utána olvastam az interneten, mert nem hagyott nyugodni, hogy ezt vajon hogy csinálják. Kiderült, hogy valószínűleg kábítják az állatokat, és egy ott dolgozó önkéntes elmesélte, hogy nagyon rosszul bánnak a tigrisekkel, kínozzák őket. Több per is indult a templom ellen. Úgy döntöttünk, hogy ezt mi nem támogatjuk, keresünk más programot. Mindenesetre nagy csalódás, nem fér össze a buddhizmussal.

2010. december 26., vasárnap

Bangkok 4.

A szombati napunk a populáris kultúra jegyében telt. Délelőtt ellátogattunk a Siam Ocean World-be, ami állítólag Dél-Kelet Ázsia legnagyobb óceanáriuma. Olyan, mint a Tropicarium Pesten, csak kábé 12X nagyobb. Jobbnak igazából nem jobb, csak nagyobb. Jót hülyültünk, elment vele a fél nap (fél nap tökölés után).
Cápaeledel:
Az óceanárium után kajáltunk, stílusosan tengeri herkentyűket. Majd, igen, Dorina, igazad van... Madame Tussaud!!!!!!!! December elején nyílt meg Bangkokban, kihagyhatatlan. Ott is röhögtünk vagy két órát.
Luca játszott a mesternek:
Karon fogta kedvenc hősnőjét:
És úgy döntött, hogy örökbe fogadtatja magát:
Kenan tanácsokat osztogatott:
Engem meg halálra untatott egy házasság fóbiás csávó:
Aki ráadásul alacsonyabb és gizdább, mint amilyennek a filmvásznon tűnt. Lejárt a szavatossága.

2010. december 24., péntek

Bangkok 3.

A mai napunk nem úgy alakult, ahogyan azt terveztük. SZERENCSÉRE! Különleges karácsonyi ajándékhoz jutottunk önhibánkon kívül, de kétségtelenül ehhez kellett némi mázli is. Eredetileg a királyi palotát szerettük volna megnézni. Szépen oda is jutottunk két Skytrain és egy hajó segítségével. Megnyugodtam, hogy a Chao Praya folyó is pont olyan koszos, mint a Saigon, így kevésbé éreztem magamat lúzernek. De az út csodálatos volt, szebbnél-szebb épületek mellett zúgtunk el, még Lucától is futotta egy-két ejhára, amikor felemelte a fejét az iPodból. A palota előtt végigverekedtük magunkat az Amulett piacon (ahol mindenféle szerencsehozó tárgyat árulnak, szerzetesek fogától kezdve krokodilfejig), és már majdnem a bejáratnál tartottunk, amikor egy turista-rendőr kiemelt bennünket a tömegből. (Annyian próbálták átverni a turistákat, hogy a thai kormány egyfajta polgárőrséget szervezett a palota köré, akik segítenek. Tényleg segítenek! Vietnamban kialakult ösztönömnek köszönhetően ettől az embertől is el akartam szaladni, mondván, hogy biztos ez is csak csel, de Kenan megkért, hogy ne legyek hülye. Igaza volt.) Szóval a polisz kérdezte, hogy netán nem a palotába igyekszünk-e. Mondtuk, hogy igen. Erre közölte, hogy most nem mehetünk be, be még egy óráig a királyért imádkoznak, és Luca meg én amúgy sem mehetnénk be, mert nem vagyunk illően öltözve. (Ha már nadrág, akkor hosszú kellett volna, meg zokni a papucsunkba.) De mondd ő nekünk jobbat. Menjünk és nézzük meg a király templomát és temetkezési helyét. Oda egy évben csak egy nap engednek be kívülállókat, és ez a nap pont ma van. Olyannyira nem turista látványosság, hogy a térképek fel sem tüntetik, az útikönyv sem ír róla semmit. A google-on sem.
Beültetett bennünket egy tuk-tuk-ba (jövőre nézve: csak a narancssárga rendszámosba üljünk be, azok állami tuk-tuk-ok, nem fognak áverni), fél óráig magyarázott a sofőrnek, hogy hová vigyen bennünket, majd útnak eresztett. Nos, a tuk-tuk utazás nem olyan gáz, mint amilyennek leírják, zúztunk ezerrel, olyan környékeken, amelyekre vaszeg eszünk ágába sem jutott volna elmenni. Kicsit lepukkant utcákat láttunk, nagyon emlékeztetett Saigonra. Mindenesetre negyedóra múlva a sofőr kilökött minket egy fehér falnál. A nyitott kapuban egy mosolygós úriember integetett, hogy menjünk csak be. Rögtön vállalta is az idegenvezető szerepét, nem akarta, hogy úgy menjünk el, hogy nem tudunk mindent az épületről. Mivel mi voltunk az egyetlen turisták, ránk ért. Hála istennek, Buddhának, mindenkinek. Az úriember nagyon nem dicsekedett a státuszával, de kiderült, hogy ő a templom vezetője, a restaurálás felügyelője és irányítója, valószínűleg egy igen magas pozícióban melózó ember. Elmesélte, hogy a thai királyok ebbe a templomba járnak imádkozni, és maikor meghalnak, itt égetik el őket és szórják szét a hamvaikat. A templomban minden arany, ami fénylik, aranylemezkékkel vonták be a díszeket és oszlopokat, a festés is kézi, a mozaikok is kézzel, itt a kertben készülnek, javulnak, szépülnek. Íme a kézi festés:
És az arannyal bevont fafaragások, ékkövekkel dísz1tve:
A jóember beállított ebbe a kapuba bennünket, azt mondta, ha ezt a fotót kitesszük a házunkban, szerencsét hoz. Tudom, hogy ma van szenteste, hiányzik is a család, ezért úgy meghatott a kedvessége, hogy majdnem elbőgtem magam. Azt hiszem, ez a kép tökéletes ajándék magunknak. Felhívnám a figyelmet Kenan alkalomhoz és helyhez illő pólójára.

Fotózkodás közben elmesélte a királyi család történetét is, és nagyon meglepte, hogy tudtam, hanyadik Rama uralkodik éppen, és hogy mióta. (Nem meséltem el neki, hogy reggel a rötyin thai történelmet olvasgattam - ami azért nagy szó, mert például Vietnámot még a google- ba sem írtam be. Egyszer sem. Kábé ennyire érdekel. Itt viszont mindent tudni akarok.) A buddhizmusról is sokat mesélt, Lucát le sem lehetett vakarni róla, teljesen elvarázsolta.
A kertben fiatal fiúk üldögéltek a családjukkal Az ember elmondta, szerzetes lesz belőlük, ma van a beavatási ceremónia első része, ezért a családjukkal ünnepelnek. Reggel a király és az összes thai VIP is itt járt, a király apjáért imádkoztak.
A következő képen az egyik restaurátor a szobor elefántok agyarain dolgozik:
Amikor a templommal végeztünk, a jóember javasolta, hogy látogassunk el a királyi drágakőüzembe, ami szintén nem turistalátványosság, és ma ráadásul árengedmény van: ilyet 33 évben egyszer csinálnak, éppen ma, szintén valami számmisztikának köszönhetően. Tehát ha Kenan rubintot vagy zafírt szeretne nekem vásárolni - inkább zafírt, mert azt nézi ki belőlem, hogy erős akaratú asszony vagyok - akkor ma van a napja. Betolt bennünket egy taxiba, bejelölte a térképen, hová kell menni (ez sincs rajta ugyanis), és usgyi.
A drágakőüzem fantasztikus volt. Több ékszerész dolgozott egy kisebb teremben, bámulatos volt, Luca teljesen rosszul volt az izgalomtól, hogy vele most milyen kaland történik. Amikor a vezetőnk bevitt a bemutatóterembe, akkor konkrétan majdnem elájult a gyönyörtől. Én sajnos be vagyok oltva ékszerek ellen, ritkán alélok el egy-egy szép darabtól, de ezek tényleg gyönyörűek voltak. Biztonsági okból nem lehetett fotózni, ezért kénytelenek vagytok elhinni. Lucus kapott is egy szép kis láncot elefánt medállal, amiben zafír van. Karácsony van, nem? :) Letaglózta az öröm, egész nap nem lehetett vele bírni, hogy most már nem csak ásványa, drágaköve is van. Akkora, mint egy légypiszok, de zafír.
A képen az egyik királyi ötvös éppen fülbevalót készít:
Az üzemlátogatás után felajánlották, hogy elvisznek a Skytrain-ig, mert messze van. Basszus, de tényleg... nem voltunk VIP vásárlók, hiszen csak egy kis ezüstláncot vettünk annyi pénzért, amennyibe otthon is kerül, de egy minibuszt toltak a fenekünk alá, ne fáradjon az az aranyos gyerek. LOVE THAI PEOPLE.
A karácsonyi vacsoránkat útközben egy indiai étteremben ejtettük meg, mert már nagyon éhesek voltunk. Olyan, de olyan finom indiait nyomtunk, amilyet még soha. Valszeg tényleg autentikus lehet a kaja, mert több indiai család is itt táplálkozott. Ha otthon betévedtek egy ilyen étterembe, kérjetek egy rogan josht meg butter chicken-t. Nem halászlé bejglivel, de nyamm. Nyammnyamm.
Este a szálloda szervezett karácsonyi vacsit az itt ragadt nyomorultaknak. Volt ingyenkaja, ingyenpia, dartsozás, karácsonyfa:
Meg a karácsonyfa mellé karácsonyi éneklő angyalka:

Luca öt perc alatt elunta a műsort, így aztán elmentünk pingpongozni. Most meg Madagaszkárt néz. Nem volt még ilyen karácsonyunk.
A család be is fut Vásárhelyre, remélem, jól érzitek magatokat, és ha sikerül... hívjatok! Egy darabig még ébren leszünk.

2010. december 23., csütörtök

Bangkok 2.

Engem is meglep, ami most történik velem: szeretem Bangkokot. Imádom. Pedig igazából ma még semmit sem láttunk,
A szállodai reggeli után a tuc-tuc elvitt minket nagyjából a Skytrain állomásig.
Ez itt a Skytrain. Magasan fut a városban az út felett. Nagyjából annyira tömött, mint a kék metró reggel, viszont légkondícionált és nem büdös. Két megállót mentünk, majd a Skywalk nevű passzázson besétáltunk Délkelet-Ázsia egyik legnagyobb plázájába, a Central World-be. Katt, megnéz. Nomármost: biztos vagyok benne, hogy többen felhördülnek, hogy micsoda lúzerek vagyunk, hogy első bangkoki napunkat egy bevásárlóközpontban töltjük, de erre csak azt tudom mondani, hogy aki a dzsungelben lakik öt hónapig, az előbb letusol, csak aztán megy múzeumba. Berzenkedő lelkiismeretemet azzal nyugtattam, hogy a Central World tulajdonképpen történelmi látványosság, mert ez az a pláza, amelyet a vörösingesek a májusi lázongások során felgyújtottak. Nem állították helyre még egészen, látszódott az összecsapások nyoma, de ami készen van, nekünk az is bőven megfelelt. Tiszta, rendes, van áru, az eladók nem lihegnek a nyakunkban, mint Vietnamban, ráadásul kedvesek is, nem érezzük azt, hogy legszívesebben pisztolyt tartanának a fejünkhöz, ha kérdezni merünk (amire amúgy sem tudnak válaszolni). A thai-ok ugyanúgy kivarázsolják a zsebből a lét, de a kulcsszó a kivarázsolás, nem kiparancsolás. Vettünk nadrágot, könyveket, Lucusnak rajzolgatnivalót, játékot, pulcsit - mindazt, amiért otthon, vagyis Saigonban hiába ácsingóztunk. Hét emeletnyi boldogság, de tényleg.
Az igazi csoda nekem Luca volt: frissen szerzett angoltudásával szvesen szóba elegyedett és tárgyal mindenkivel, pincérrel, eladóval, liftesfiúval stb. Ráadásul ma megvolt neki az igazi thai élmény is: az étteremben a tényleg csodaszép pincérlány kellemes baritonhangon szólalt meg. Luca nézett nagyot, hogy akkor most mi van. A ladyboy is észrevette, hogy a gyereknél lassan esik le a tantusz, vigyorgott, mintha nyalókát kapott volna. Én szépen elmagyaráztam Lucusnak, hogy itt hogy mennek a dolgok, mit mondjak, nagyon tetszett neki. Összeröhögtek a sráccal/lánnyal, és ennyiben maradtak. (Azért a pingponglabdával lövöldöző hölgyek bemutatóját egyelőre kihagyjuk, bár engem esz a fene, hogy megnézzem. Majd jövőre. :)
Este sajna Tamásékkal nem tudtunk találkozni, mert Tamásnak közbejött egy üzleti vacsora, így a karácsonyi ajándékok lehet, hogy csak szilveszterkor jutnak el Lucához. Szerintem akkor is ugyanúgy fog nekik örülni. De még ott a holnap, esetleg...

2010. december 22., szerda

Bangkok 1.


Na kérem szépen, megérkeztünk Bangkokba. Bár este van, és "csak" a kivilágított várost látjuk, az élmény kábé akkora, mint amikor az egyszeri magyar mondjuk átruccan Svájcba. Saigon falu után a kaotikus thai főváros rendezettnek, tisztának, "európainak" tűnik.
A holnapi napot nem feltétlenül városnézéssel fogjuk tölteni, öt hónapnyi dzsungellét után shoppingolni fogunk, mert állítólag a Marks and Spencerben tárolnak az én méretemben is nadrágot, ráadásul a kedvenc dezodoromból is fel kell tankolni. Tehát délelőtt mindenképpen bevásárló túra, délután meg indulhat az ismerjük meg Bangkokot túra.
A saigoni őslakosok mind azt mondták, hogy két nap még sok is a városra, én kapásból összeraktam egy minimum három hétre való programot, de nyilván gyerekkel ez egyszerűbb, mert a turista látványosságok mellett fogdosós múzeumba, állatkertbe, planetáriumba, óceanáriumba és szafari parkba is tervezünk menni. Ezt minden nagyvárosban meg lehet tenni, kivéve Saigont, mert az, ha már városnak muszáj aposztrofálni, akkor leginkább Orosházára emlékeztet. Vagy Elekre. Egy kutya.
A fotó az erkélyünkön készült. Én ezt szeretem, ha már nem lehetek Gyulán. Kimegyek a bálkonra, és csillognak a felhőkarcolók.

Dorinának karácsonyra


Kívánságod számunkra parancs. Íme 2010 (állítólag) legszexisebb pasija, a válóper küszöbén. Én máshová raknám a szavazatomat, de az most lényegtelen.

Szolgálati közlemény

http://www.libri.hu/konyv/wings-szarnyak-puhakotes.html

Nézzétek meg, ki fordította. :)))))

2010. december 20., hétfő

Salon Saigon


Nagyon szeretem ezt a képet. A szomszédban van egy építkezés, a munkások a felhúzott házban laknak. Ezt a lányt már többször láttam, hogy a délutáni szieszta időt arra használja, hogy csinosítgassa magát.

2010. december 19., vasárnap

Boldog Karácsonyt Mindenkinek!

Angolul és vietnámiul az ISHCMC kórusától. A felvétel a szülinapomon készült, a Celebration of Music nevezetű programon.

Karácsonyi készülődés

Először úgy volt, hogy nem is lesz karácsonyi készülődés. Minek? Család távol, meleg van, mint a nyavaja, kinek van kedve ehhez az egészhez? Gondoltam én. Nem ártana, ha felnőnék ahhoz a feladathoz, hogy van egy kilencéves lányom, aki ugyan néha nagylányként viselkedik, mégis csak kislány. István, a zongoratanár térített észhez. Az egyik óra után megsúgta, hogy Luca szinte sírva tiltakozott az ellen, hogy megtanulják a Kiskarácsony, nagykarácsonyt meg a Jingle Bell-t zongorán. Mert "nekem úgy sem lesz rendes karácsonyom, akkor meg minek?" Komolyan, úgy éreztem magam, mint akit szíven szúrtak. Mekkora ökör vagyok, de tényleg. Faggatni kezdtem a kisasszonyt, aki elmagyarázta, hogy "Anya, nem is az ajándékok hiányoznak, azt biztos úgyis kapok, meg Bangkok is biztosan tök jó lesz, nekem az a sertepertélés (sic!) hiányzik, amikor a fát díszítjük, zene mellett sütjük a mézeskalácsot, felaggatjuk, én meg szépen leeszem róla. Érted?" Persze, szóból még én is értek. Másnap elrongyoltam a Metróba és vettem egy szép, nagy műkarácsonyfát műhóval, meg műbogyókkal, angyalhajjal stb. Luca úgy örült neki, hogy majdnem elsírta magát. Egész este azt mondogatta, hogy "Nekem is lesz karácsonyom! Nekem is lesz karácsonyom!" Legott fel is díszítettük a tákolmányt, hogy legyen neki akkor minél hamarabb. Íme, a mű (szó szerint):
Aztán persze vérszemet kaptam, ha van karácsonyfa, akkor mézeskalácsa is lesz a gyereknek! Tegnap be is gyúrtuk. A zenegépbe beraktuk a karácsonyi albumot (mindenkinek ajánlom a válogatást, Csingiling a címe, kivételesen igényes). Mondjuk akkor egyszerre röhögtem meg sírtam, mikor az a dal szólt, hogy "Befútta az utat a hó", mert odakint éppen 35 fok volt és természetesen a hónak nyoma sem. No de a gyerekecske olyan boldog volt, hogy madarat, de akár télapót is lehetett volna fogatni vele. "Anya, olyan karácsonyos hangulatom van!!!" Íme:
A sütést már meg kellett szervezni, mert nekem nincs sütőm. Tamás hála istennek felajánlotta, hogy nála süthetünk, és ha már megyünk sütni, akkor ő is főz egy jó karácsonyi gulyáslevest, amihez ékelt karácsonyi provence-i csirkét, én meg összeraktam egy karácsonyi tabbouleh-t (guglizzátok ki, mi ez, felséges étel) és sütöttem karácsonyi palacsintát.
Nos, Tamásnál az egyetlen olyan vízszintes felület, ahol a tésztát nyújtani lehetett, az az erkélyen volt a kisasztal. Mit mondjak, nagy élmény a fújdogáló szellőben, a tizennegyedik emeleten üres borosüveggel mézeskalácsot nyújtani. Az első eresztés kicsit száraz lett, a második immár tökéletes. Ecco a borosüveges nyújtás.
Saigon is készül ám a karácsonyra. November közepe óta. Miért is gondoltam, hogy a gyerekecske nem kerül karácsonyi hangulatba? A házunk bejárata:
A kedvenc pláza kívülről:
És belülről:
Kint 32 fok, bent légkondi. De legalább megpróbálják.
Azért az a hópehely nagyon ott van. Lucus iskolájában egy csomó olyan gyerek van, aki csak ilyen formában látott havat. Az az igazság, hogy én sem vagyok oda érte, de most sokat adnék azért, ha csak mondjuk 3 napra hazamehetnék. Ehelyett szerda délután indulunk Bangkokba. Biztosan az is nagyon jó lesz.
...
Luca most bontotta ki a mézeskalácsos dobozt. Megszagolta a sütit, és közölte: "Hmmm... it's home. Haza akarok menni! Csak karácsonyra..."

2010. december 12., vasárnap

Szombati kosárgála

Úgy látszik, a mai nap a sportbejegyzéseké. Szombat délelőtt volt a szülői munkaközösség PTO Saturday Sports zárórendezvénye. Azt hiszem, korábban már írtam erről: a sporthoz értő szülők bevállalnak egy-egy csapatot, akiket szombat délelőttönként edzenek. Van rögbi, baseball, foci, és kosárlabda. Nem a versenysport a cél, hanem a közös mozgás. Itt a legkevésbé rátermettebbek is úgy érezhetik, hogy van keresnivalójuk a pályán, és hát tudjátok a lelkesedés falakat dönthet.
A fenti képen ki a legapróbb kosaras? Ki sem látszik szinte a többiek közül.
Lent: Én hozzá sem nyúltam a labdához, ez tuti!
Gyakorolnak a hajrálányok. Vagyis inkább a hajrákislányok. Nagyon édesek voltak.
Íme Lucácska élete első sport trófeájával. Minden gyerek kapott. Mert szombat reggelenként korán kelt, kiment a pályára és játszott. Mi ez, ha nem teljesítmény?

Sportnap

Sportnap volt pénteken a suliban a szomszédos Parkland sportpályáján. Ötven fok, tűző nap. Ennek ellenére a kölkök élvezték. A fenti képen a 30 méteres gátfutás rajtja, ahol Luca nem utolsónak érkezett célba. Volt is nagy öröm. "Anya, ez a Mr. Watt csodákat művel velem! Én szeretek sportolni!!!"
Alább a távolugrás célfotója. Az félméteres teljesítmény is teljesítmény, kérem!
Vietnamban vagyunk, itt a gránátvetés is fontos sport. Élesben csöpp rigócskám valszeg magát robbantaná fel.
Ez a kép kissé homályos lett, de remélem, hogy a magasugró technikára felfigyel egy szakember!!!
Biztonságos landolás:

A gyerekek minden versenyszám után szalagot kaptak, hogy teljesítették a feladatot. Úgy örültek neki, mint egy olimpiai aranynak. Jó lenne, ha otthon is elgondolkodnának azon, hogy a tornaórák vajon elitképzésre valók, vagy arra, hogy a kölkök szeressenek mozogni.

2010. december 9., csütörtök

Szolgálati közlemény

Tudja azt valaki, hol állíthatom be, hogy elég legyen a megadott linkre kattintani a bejegyzés szövegében? Nem találom a megfelelő beállítást.

Kísérlet

Ez egy hétfői sztori, de még mindig nem igazán tértem napirendre a dolog felett. Mivel tudom, hogy több tanár és szülő is olvassa a blogot, nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit szóltok ahhoz, amit most le fogok írni.
Múlt hét pénteken kaptam egy emailt Luca osztályfőnökétől, hogy hétfő reggel egy érdekes kísérletet akar végrehajtani az osztályban, és az én közreműködésemet is kéri. (Minden hétfőn délelőtt bent vagyok az iskolában, egyfajta szülő-tanárként segítem a munkát.) Azt írta, hogy az 1968-as Jane Elliott féle kísérletet szeretné az osztályban eljátszani. Mielőtt tovább olvasnátok, legyetek szívesek megemészteni ezt: http://www.grafologia.hu/Anyagok/grafoklub/JaneElliot.pdf
Shannon azt mondta, hogy mi nem játszhatunk a szemekkel, mert akkor nem tudná ketté osztani az osztályt, itt a hajszín lesz a döntő. Lesznek a fekete hajúak (ők lesznek a privilegizált csapat) és a többiek. Három órán keresztül kell azt játszanunk, hogy nagyon kedvesek vagyunk a fekete hajúakhoz, és szemét módon lenézzük a többit. Kérte, hogy Lucának se szóljak az egészről, nehogy lelőjem a "poént". És ilyen az, amikor a balsejtelmeim ellenére (kíváncsiságomat kielégítendő) megyek bele valamibe...
Hétfő reggel, amikor megérkeztem az iskolába, Shannon eligazítést tartott a gyerekeknek. Azt mondta nekik, hogy a vietnámi kormány pénteken hozott egy döntést, ami ezentúl hatással lesz az iskola, és az osztályközösség életére is. Mrs. Rachel (egyik tanár) éppen bent van az igazgatónőnél, és próbálják eldönteni, hogyan tovább. Később bejön majd az osztályba, és elmondja miről van szó. Na, ki mit csinált a hétvégén?
A gyerekek már itt érezhetően feszültek lettek. Negyedóra múlva megjött Mrs. Rachel, közölte az osztállyal, hogy ami most történni fog, az a vietnámi kormány döntése, ők semmit sem tehetnek ellene, mert a rendőrség ellenőrizni fogja, hogy betartják-e az utasításokat. Egyenként felszólította a gyerekeket, méregette őket egy darabig, majd döntött: te visszaülhetsz a helyedre, te pedig ülj a szőnyegre. A kölkök nagyon meg voltak szeppenve, szerintem már itt abba kellett volna hagyni az egészet. Aztán közölte, hogy akik a szőnyegen ülnek, soha többé nem ülhetnek vissza a székeikre, a dobozukat az osztály hátsó részében kell tartaniuk, nem hazsnálhatják a szekrényt, nem szólalhatnak meg jelentkezés nélkül, és hogy tulajdonképpen jobb is, ha meg sem szólalnak, mert a véleményük nem számít. Ja, és többé nem szólhatnak azokhoz az osztálytársaikhoz, akik a székeken ülnek. (Luca itt kezdett el sírni. Szerencsére Mrs. Rachel kiemelte az osztályból, gyorsan elmagyarázta neki odakint, hogy miről van szó. Luca megnyugodott és eljátszotta, hogy benne van a kísérletben. Később elmondta, hogy azért sírt, mert nagyon megijedt, hogy valami rosszat tett, és nem emlékezett rá, hogy ugyan mit.) Nekem is az lett volna a dolgom, hogy a széken ülő (hajszínük miatt csak és kizárólag ázsiai) gyerekekkel feltűnően kedves, a szőnyegen ülőkkel meg lekezelő, undok legyek. Az első hozzám kerülő ötös csoportban a két szőnyegen ülő, egy indonéz kislány (Isabelle, az egyik kedvencem) és egy kuvaiti kisfiú már zokogtak, annyira meg voltak rettenve. Nekem konkrétan hányingerem volt, és szégyen, vagy nem szégyen, nem tudtam játszani a szerepemet, mert nem bírtam nézni a síró gyerekeket, akikbe bele kellett volna rúgjak még egyet. Őket vigasztalgattam finoman, a széken ülőket meg agyondícsérve olvastattam. A második csoportba a vagány gyerekek voltak, ők az orruk alatt "szidták a rendszert", jobban vették a dolgot, lázadozni is kezdtek. De ők is nagyon meg voltak rémülve. Utánuk intettem Shannonnak, hogy én ebből kiszállok, én ezt nem csinálom, nem tudok gyerekeket bántani akkor sem, ha érdekes dolog kerekedhet ki belőle. Kimentünk a folyosóra dumálni, de szerencsére Shannon is észnél volt, azt mondta, hogy most befejezzük az egészet, mert keményebben sült el, mint amire számított.
Tehát leültünk a gyerekekkel, és megbeszéltük, hogy mi is volt ez az egész. A szőnyegen ülő gyerekek (európaiak, közel-keletiek, amerikaiak, ausztrálok) nagyon megkönnyebbültek. A széken ülő vietnami és koreai fiúk viszont kifejezetten sajnálták, hogy véget ért a pünkösdi királyság. Egy, azaz egyetlen egy gyerek sem akadt közöttük, aki azt mondta, hogy bassza meg, nem érdekel a szabály, mi az, hogy nem beszélhetek többé a legjobb barátommal? Senki nem mutatott közülük szolidaritást. Tehát: amit eddig olvastatok az ázsiai lélekről, mind igaz. A szabály az szabály.
Höhöhöh, egyetlen gyerek volt csak, aki azt mondta, hogy a szőnyegen ülőknek össze kellett volna fogniuk, és kivívni a "szabadságot." Találjátok ki, ki volt az! Na ugye? És amikor megkérdeztem tőle, honnan vette az ötletet, akkor azt mondta, hogy a BRATZ filmekből. Nekem ezután senki se szidja a Barbie Entertainmentet!
Ti mit szóltok ehhez az egészhez? Szabad ilyet csinálni gyerekekkel a magasabb rendű tudás érdekében?
Hétfőn elolvasom a suliban, hogy a gyerekek mit gondoltak erről az egészről, Shannon íratott velük egy visszajelzést. Mondta is, hogy szeretné, ha én is megnézném őket.
Aki az eredeti kísérletre kíváncsi, angolul megnézheti a róla készült filmet:
http://www.pbs.org/wgbh/pages/frontline/shows/divided/

2010. december 7., kedd

Puccos ebéd

A vasárnapot ismét nagyon értelmes, de főleg vidám programmal töltöttük. Mivel lassan tényleg el kell fogadnunk azt a helyzetet, hogy itt az evésen kívül nem igazán adódik izgalom, úgy döntöttünk, kirúgunk a hámból. Jo amúgy is nagyon szorgalmazta, hogy együnk egy nagyot együtt, úgyis jön a szülinapom, ünnepeljünk. Nosza. Helyszínként az Intercontinental Hotelt választottuk, úgy döntöttünk befizetünk egy brunch-ra.
Az én plebejus lelkem ugyan nagyon hadakozott, hogy basszus, annyi a belépő, mint a Lady Gaga koncert hátsó sorába, de mivel Lady Gaga még véletlenül se jön Vietnámba, úgy döntöttem, hogy ez egyszer befogom a lepcses számat, és megpróbálom leenni a belépőjegy árát. (Jó nagy paraszt vagyok, hiába.) Kenan annyira nem izgult, mert a belépőjegy árába benne foglaltatott a korlátlan mennyiségű Veuve Cliquot pezsgő fogyasztása is, így aztán ő azt mondta, majd leissza a jegy árát.
Szóval vasárnap puccba vágtuk (nekem eleve bajom van azzal, ha sminkelnem kell egy jó ebéd kedvéért, jó nekem a fasírt melegítőben is) és behajtogattuk magunkat Jo kocsijába. Irány az Intercontinental. Jó korán érkeztünk, ami azért volt jó, mert a fél órával később beözönlő tömeggel már nem kellett megküzdenünk a jobb falatokért. És azért azokból akadt bőven.
Íme kedvenc pultom:
Betegre zabáltam magam homárból, imádom!!! Ettem mindenféle más tengeri herkentyűt is, de azoknak nem tudom a nevét. (Tudom, kár belém.)
A másik kedvenc pultom:

Szerencsére a wasabi az orrrodat is tisztíccsa, így a sushi bár a második kedvenccé lépett elő. Nyugi, a gyerek se maradt éhen, lehetett grillezni, volt pekingi kacsa, pizza meg tésztafélék is dögivel. Őt nem hatotta meg a homár.
Jo és Kenan fejenként ledöntöttek másfél üveg pezsgőt, igencsak jól néztek ki a desszert előtt. Én jó muzulmán módjára nem ittam, de azon nagyon gondolkodtam, hogy ledugom az ujjamat a torkomon, mint a régi rómaiak, és megyek egy újabb homár körre. Örömmel jelentem, hogy nem veszítettem el a méltóságomat. Viszont a desszert előtt járkálnom kellett kicsit, hogy férjen egy créme brulée is. Pedig apró kis csészékben mérték. Fért. Rögtön három.
Lucácska a csokoládé szökőkútba szeretett bele, ami azért nagy wasistdas, mert amúgy nem szereti a csokit. Fene látott még ilyen gyereket. Nos, mártogatni a cuccost (sárkánygyümi, dinnye, pillecukor stb.) nagyon élvezte. Ím:

De enni? Soha!!!
Mi érleztünk elsőnek, és mi távoztunk utolsónak. Jo és Kenan kissé dűlöngélve. Én bevállaltam Maddisont délutánra, mert láttam, hogy kedves barátnőmnek jót tenne egy kis szunya. Kenan is kidőlt, így mi csajok kukoricapattogtatással, mozizással és kártyával töltöttük a délutánt. Pont, mint otthon Magyarországon, álmos vasárnapokon.