Suli, buli, taxi

Ma reggel orientációra mentünk az iskolába, ahol az új diákokat és szüleiket fogadták, valamint ismertették velünk a tudnivalókat. Lucus osztályába öt új diák érkezik, ebből kettő koreai, egy amerikai, meg egyet nem tudtam azonosítani. Nagyon úgy néz ki, hogy az én csöpp rigóm lesz az osztályban az egyetlen, aki nem beszél angolul, ami végülis nem rossz hír, mert talán így gyorsabban be tud illeszkedni, és a kezdő angolon sem lesznek sokan.

A tanárnénijét Miss McMahonnek hívják, a vietnámi társtanár pedig Miss Há. Mindketten nagyon helyesek, szerintük Lucus karácsonyra utoléri a többit. Na jó, de addig még van több hónap... Ráadásul, ha velük lesz, remek ausztrál akcentusra fog szert tenni. Isteni.

A kislányom vigyorától persze mindenki beájult. How very cute - volt az általános vélekedés.

Az általános iskola igazgatónője szuper, olyan Vikinénis, bár talán szigorúbb. Nagyon tetszik, hogy betiltotta az iskolában a csipszet, a csokit, a kekszeket meg mindennemű cukros üdítőitalt. Közölte, hogy semmi kedve a tanároknak cukortól felspanolt, majd a vércukor lezuhantával kómába ájult gyerekekkel foglalkozni. Nagyon helyes, javasolnám a magyar iskoláknak is.

Közölték, hogy minden új gyerek mellé kineveznek egy havert, egy buddy-t, aki az első hetekben kísérgeti, segítgeti az újoncot. Tök jó ez is, legalább nem lesz úgy elveszve a gyerek. Mindenesetre összeállítottam neki egy vész-szótárat, olyan kifejezésekkel, hogy pisilni kell, hol a rötyi, éhes vagyok, hívjátok fel az anyámat, de azonnal.

Iskola után lefürödtük a stresszt, rendelte ebédet, beszéltem Brigivel és Tündivel, és még nem ért véget a nap. Délután egy itt élő magyar csajszival, Barbival, és a négy éves kislányával találkoztunk a Snap Caféban. Micsoda ötlet... Normális játszótér van a kerthelyiség mellett, homokozóval, mászókával, hintákkal. A kiscsajok egyszer sem nyaggattak bennünket, hogy unatkoznak, sőt, nekünk kellett szólni, hogy jöjjenek már inni egy kortyot. Asszem törzshely lesz belőle. Barbi meg nagyon jó fej, sok hasznos infóval szolgált.

Egyébként meg büszke vagyok magamra, kiválóan elboldogulok itt is. Kábé annyit tudok vietül, hogy helló, köszi, jobbra, balra, egy. Ebből simán összerakom, hogy mit akarok. Tegnap akartam mondani a taxisnak, hogy 110 ezerből adjon vissza. Lobogtattam neki a kétszázezres bankót, mondtam, hogy egy-egy. Vigyorgott, és visszaadott kilencvenezret. Na?

A taxizás amúgy is nagyon vicces itt. Vigyázni kell a kézmozdulatokkal. A sofőrök ugyanis megszokták, hogy a külföldiek nem boldogulnak a viet nyelvvel, és mutogatással próbálnak eljutni a célponthoz. Mutattam én is Lucusnak, hogy nézd kicsim, az ott a mittudoménmi, a sofőr meg már fordult is be. Alig tudtam visszaterelni a Diamond Plázához.

Még egy érdekesség mára: tényleg idegen földön járunk, olyan dolgokkal is vigyázni kell, amire álmomban nem gondolnék. Következő a jelenet. Szomszédos építkezésnél áramra van szükség. Kiscsákó felmászik a póznára, kettévágja a vezetéket, ráköt valami szart. (A vezetékek laza kezelését a mellékelt kép is mutatja.) A lecsüngő darabot beleilleszti abba a masinériába, amibe éppen áram kell, majd hagyja lógni a cuccot az utca közepén. Lucával pont arra sétáltunk, a szellő meg az orrunk előtt billegtette a 2200-at. Nagy ívben kerültük ki a lógó vezetéket, az építkezés címén vadul kártyázó vietek legnagyobb örömére. Bár ezek amúgy is mindig örülnek, ha látnak, hatalmas hellóval köszöntenek, én is mindig mondom nekik, hogy jó reggelt.