Extrém sport

Ma reggel úgy döntöttem, hogy elég a restségből, gyalog jövök haza a suliból. A jó negyven perces sétánál úgyis útba esik a szupermarket, majd be is vásárolok. Szóval: hátizsákban dinnye, konzervek, tej, kólásdobozok, jobb kézben kenyér, müzli, garnéla, bal hónom alatt jógamatrac. (A gyereknek holnap lesz az első jógaórája). Járdák általában úgy vannak, hogy hol az egyik oldalon, hol a másik oldalon. Nyolcnál abbahagytam annak számolását, hányszor kell átkeljek a túloldalra, ha nem az úton akarok kószafaszálni. Átkelni a következő módon kell: hiába van zebra, mindenki leszarja. Olyan sincs, mint otthon, hogy a gyalogosnak bárhol, bármikor elsőbbsége lenne, és hogy a gyalogosra vigyázni kell. Nem, itt a gyalogosnak kell vigyázni. Ha nem teszi, vessen magára.

Ha még ezek után is át akarsz kelni: állj meg a járda szélén, és ölts nagyon elszánt arckifejezést. Lépj le, és lassan, nagyon lassan (hogy a gyorsan érkező motoroknak és autóknak is legyen ideje lassítani), de nagyon határozottan indulj el. Figyelem! Megállni, megtorpanni szigorúan tilos! A motorosokat nem szabad meglepni, ők arra számítanak, hogy ha lassan is, de haladsz.

Egy idő után egész vicces, kicsit hasonlít a dolog a videojátékokra. Kilőnek? Nem lőnek?

Gyér fantáziájú olvasóimnak a fenti Mulan videóval illusztrálnám az átkelést.

Cho Lon

Végre, végre, végre! Ha az ember lánya egy másik családdal beszél meg programot, nem szabotálhatja senki a tervet. Örömmel jelentem, hogy a Neset família saigoni tartózkodásának negyedik hétvégéjén végre turista programot is eszközölt. Ellátogattunk Ho Chi Minh City kínai negyedébe. A magam részéről már alig vártam, mert az olvasmány-és filmélményeim alapján Kína nagyon vonz, és kíváncsi voltam, kapok-e egy kis Kínát a képembe. Háááát...

Na szóval, Ho Chi Minh City kínai negyedét Cho Lon-nak, vagyis Nagy Piacnak hívják, vajon mér? A 18. század végén jelentek meg itt az első (már Vietnamban élő) kínaiak, mert megszívattak valami földesurat, aki idáig üldözte őket. Az amerikai háború alatt feketepiac működöt itt, főleg amerikai cuccokkal kereskedtek.

Cho Lon HCMC ötödik kerületében található, kábé negyven percre a mi kis Rózsadombunktól. Felszedtük Lióráékat, és együtt taxiztunk át Kínába. Első úticélunk a Quan Am pagoda volt, amit a kantoniak emeltek a tizenkilencedik században. A pagoda bájosan keveri a Buddhizmus, a Taoizmus és a tradícionális kínai vallás elemeit. Elvileg Quan Am-nak (minden Buddha megtestesítőjének) emelték, de van itt szobra a Jáde Császárnak (minden mennyek urának), és kedvencemnek, Thien Hau-nak, vagyis a Tenger Asszonyának. Aki többet akar megtudni a pagodáról hivatalosan, guglizza ki Quan Am Pagoda néven.

Én a magam részéről imádtam. Sokan jöttek ma is imádkozni, füstölőillat lengte be az egész templomot. Nagyon nyugis volt. Ennyi istenség között Lucácskát is elkapta a vallásos áhítat, és csatlakozott a többi imádkozóhoz.

Azt persze nem árulta el, hogy miért imádkozik, de nekem van egy sanda gyanúm (miután másfél óráig vitatkoztunk reggel), hogy fényképezőgépet szeretne a szülinapjára a Tenger Asszonyától. (Papa kérlek, ne ugorj le Pujhoz, Kenan már választott.)

Nagyon édes volt, a világért sem tudtuk elmagyarázni neki, hogy egy imának nem esik neki tudatlanul az ember, ragaszkodott hozzá, hogy megtegye. Hát hagytuk.

Én még vissza fogok jönni ide egyedül, és azt hiszem, elüldögélek majd a padon egy kicsit. Van egy sejtésem, hogy az igazi Vietnámmal a templomokban fogok találkozni.

Lucát muszáj volt ezzel a sárkánnyal is lefényképezni, nagyon helyeske, nem? Az iskolájában a diákokat négy házra osztották, mint a Roxfortban. Csak hogy itt nem Hugrabug, meg Griffendél stb. van, hanem Dragon (Sárkány), Cobra, Tiger és Buffalo. A házak tanulmányi-, ügyességi-, és sportversenyeken, valamint kulturális seregszemléken szereznek pontokat. Luca a Dragon csapatba került, van pólójuk is (zöld, egy sárkánnyal a hátán). A múlt hetet a Sárkányok nyerték, Luca olyan büszke volt, hogy majd szétfeszítette a fene nagy dicsőség, pedig hát ő még nem... No mindegy, éljenek a sárkányok!

A pagoda után a következő úticélunk a Cho Binh Tay piac volt, ami nem összekeverendő a Cho Benh Tan-nal. Előbbi a kínai városrész nagy piaca, a turisták nem látogatják, nem úgy, int az utóbbit, ami HCMC kirakatpiaca. Úgy kell elképzelni, mint egy hatalmas kínai áruházat, még a szag is megegyezik az otthoni kínai boltokat belengő szaggal.

Íme, a piac bejárata:

Na persze, azért nem pontosan úgy néz ki, mint egy otthoni kínai bolt.

Ez itt például a sapkautca:

De van játékutca, cipőutca, táskautca és fűszerutca is. Órákig el tudtam volna bolyongani, de sajnos rajtam kívül mindenki éhes volt már, ebből kifolyólag nyűgös is. Legközelebb egyedül jövök. Vagy Dorinával. (Éljen Dorina!!!) No de itt már vásároltunk is. Ezt:

Hát nem bájos az én lánykám? A vietek konkrétan összeszarták magukat, mikor meglátták, nem győzték simogatni, tapogatni, mutogattak rá. Egy útkereszteződésben konkrétan a forgalom is megállt, mert egy teherautó sofőrje leállt a kereszteződés közepén, és vigyorogva zsolozsmázott valamit Lucára mutatva. Nem zavarta, hogy mögötte ötszáz motor dudál. Luca ettől a sok figyelemtől kicsit megijedt, de azért a lámpabúrasapkát nem vette le. Tehát olyan nagyon mégsem ijedt meg.

Az ebédet egy vadiúj plázában, a Vincom Centerben (http://www.vincomcenter.com/) költöttük el, mert nem bírtam meggyőzni az útitársakat, hogy térjünk be egy csehóba a kínai negyedben. Azért extrém sportokat ebben a korban már nem szívesen vállal be senki. A Vincom Center szép és csillog. Van itt minden, mi nyugati szem-szájnak ingere. Lenne, ha nem lenne a vietnami ízléshez igazítva. Csilivili. Naf naf boltból úgy kijönni, hogy semmi sem tetszett? Fúj. Csak egy aranyos nyulas kulcstartót vettem Jo szülinapjára. Azért egy plázában ennyivel még sohasem úsztam meg. Mindenki hamburgert vett, kivéve Lucát és engem. Ő vietnámit akart enni, engem meg kísérőnek óhajtott. Pedig nekem is tök jó lett volna a hamburger.

Jó kis nap

Tegnap, azaz szombaton éppen azon nyűglődtünk, hogy mi a fenével töltsük el a napot, úgy, hogy Luca taknyos, és tulajdonképpen semmihez sincs kedve, mikor Lióra telefonált, hogy hadseregre való ebédet főzött, menjünk át. Hurrá! Felpakoltunk, Liórának virág, Dávidnak bor, gyereknek dvd (by the way, a mai termés: Salt, Twilight 3: Napfogyatkozás, Marmaduke, Rock Tábor 2) , a jó török nem megy üres kézzel ebédelni. Úristen, otthoni ízek! Nem vendéglő, nem rendelősdi... azt hiszem, fel kell adjam azt a luxust, hogy nem főzök, hanem innen-onnan rendelgetünk. De majd csak akkor, ha a második fordítást is befejeztem. (Az elsőt pénteken leadtam, masallah.) Ugyanis egy gulyáslevesbe való minimum öt boltból kell beszerezni.

Az ebéd szuper volt. Lióra anyukája magyar, így a közel-keleti ízek közé a magyaros ízvilág elemeit is becsempészi. (Ért is magyarul sokat, mondja, hogy amikor én Lucával beszélek, az őt visszarepíti a saját a saját konyhájukba az anyukájához és a nagymamájához.) A leves hasonlított a mi bablevesünkre, bab ugyan nem volt benne, de nokedli igen. A hal egy marokkói recept alapján készült paradicsomos, nem tudom, hogy milyen fűszeres sült hal volt, de olyan finom, hogy elkérem a receptjét.

Aztán egész délután az asztalnál ültünk és beszélgettünk, annyira, de annyira kellemes volt, olyan családias... Kenan nagyon megkedvelte Lióra férjét, abszolút egy hullámhosszon mozognak, ebből is látszik, mennyire érthetetlen, ami arrafelé a nagypolitikában megy... A gyerekek játszottak, volt ugyan egy kis sírás-rívás (kicsit vadul táncoltak, Yarden véletlenül megszorította Luca karját, az én nebáncsvirágom persze felszisszent, mire szegény Yarden annyira megijedt, hogy az egyetlen barátnőjét megbántotta, hogy fél óráig zokogott, alig tudtuk megvigasztalni), de nagyon klasszul elvoltak.

Az eső egész nap zuhogott, pont úgy, ahogy a Forrest Gump-ban látható.

Ja, még egy tegnapi történés: láttunk egy kékfejű gekkót az utcán. Ami otthon ugye kemény pénzekbe kerül, az itt az utcán, meg a falakon szaladgál. (Mielőtt kijöttünk ide, a légkondi be is darált egyet. Ostoba állatja.) Olyannyira mindennapos látvány, mint otthon a kóbor macska. De kékfejűt még nem láttam. Illetve, lehet, hogy nem is gekkó volt, mert az általam ismert gekkóknál nagyobb volt, hosszabb lábú és jóval gizdább. És a teste elülső fele gyönyörű avatarkék volt. Valaki?

Ma azt tervezzük, hogy az egész kompánia felkerekedik, és ellátogat a helyi Chinatown-ba, vagyis kínai városnegyedbe. Én nagyon izgatott vagyok, alig várom, de él bennem a gyanú, hogy nem gyerekkel kellene menjünk, mert unni fogják a piacot, de legyen... csak jöjjön össze!

Szünnap

Ma azért nem írtam semmit, mert nem történt semmi. Este szerettünk volna elmenni a nagy sulibuliba, amit a PTO szervezett, de Luca letaknyosodott, így inkább itthon maradtunk.

Délután bent jártunk az iskolában, beszélnem kellett Luca ofőjével és angoltanárával, hogy hogyan könnyíthetjük meg margitkánknak a haladást. Mert hogy lassan véget érnek a mézeshetek, jönnek a nehézségek: miszerint kezdi a kölköt nagyon frusztrálni az, hogy képtelen rendesen kifejezni magát. Az osztálytársak nagyon segítőkészek és rendesek, meg a tanárok is. Lucusnak is muszáj nyitni, és nem kifogásként használni azt, hogy nem beszéli a nyelvet.

Az persze haláli, hogy Luca pont azzal a gyerekkel haverkodott össze, aki szintén semmit sem beszél angolul. Yarden izraeli, ők is most érkeztek, és Lucával párhuzamos osztályba jár. Mind a ketten mondják a magukét a saját nyelvükön, amibe már bele-beleszövik az angol szavakat. Még veszekedni is tudnak.

A Cézár salátába tessék avokádót tenni. Nagy ötlet. Vagy mondtam már?

Malacka és a Tao

Az itteni népeknek fene nagy ám az érzékenysége. Nem csak a vietekre gondolok, a tapasztaltabbak azt mondják, hogy az egész környék ilyen. A PTO-s talin kaptam egy kiskönyvet, amelynek az egyik legfontosabb tanácsa, hogy egy viettel szemben az ember soha se emelje meg a hangját, ne mutassa, hogy mérges, mert ezzel egy ázsiai nem tud mit kezdeni. tehát kétféleképpen reagál. Vagy kiröhögi az ordító nyugati vadbarmot, ami persze olaj a tűzre, mert a nyugati azt hiszi, hogy a kis viet kiröhögi őt, pedig nem is rajta röhög, hanem a helyzeten, vagy apró megtorlóhadjáratba fog. Pl., ha összeveszel egy taxisorfőrrel, mert TUDOD, hogy a hosszabb

úton akar elvinni a célpontra, azt mosolyogva, nyugisan kell tenni, különben az a taxistársaság soha többé nem küld taxit hozzád. Ami azért gáz, mert két társaság van. Ha a főbérlővel veszekedsz, hogy hozza már a két hete beígért függönyöket, könnyen meglehet, hogy közli, hogy két napod van arra, hogy elhagyd a házat. Ha rendőrrel vitatkozol, az országból is kirakhatnak. Ezek szerencsére nem az én történeteim. De tanulságosak.

Méregelődésre pedig lehetne ok. Aki képtelen felvenni az itteni ritmust, tehát képtelen lelassulni, hamar az országhatáron kívül találhatja magát. Az itteniek ugyanis egy nyugati ember számára érthetetlen és átláthatatlan rendszer szerint dolgoznak. Nem tudnak mit kezdeni az idő fogalmával, az órát alig ismerik, vagy ha ismerik is, felesleges luxusnak tartják. Míg egy nyugati ember napja be van osztva, ezek csordogálnak a flow-val, hagyják, hogy sodorja az élet őket, itt minden nagyon zen. Emiatt aztán vannak ütközések. Hiába mondod egy vietnek, hogy a megrendelt árut tíz után hozza, ő majd akkor hozza, amikor jónak látja, amikor annak ITT VAN AZ IDEJE. Tehát érdemes otthon lenne már fél kilenckor. Telefonálsz, hogy elvágták a kábeltévé vezetékét, nem azonnal jönnek ki, mint otthon, hanem majd. Igaz, hogy te közben fizeted a nem működő előfizetést. Panasznak helye nincs, végül is megcsinálták, nem? A mienket négy nap után, este fél tizenegykor. Akkor volt itt az ideje. Lemész a portára, megkéred Vu Ant, hogy küldje fel az egyik legényt, mert el van dugulva a mosogató. Vu An odaszól a kártyázó legényeknek, azok bólogatnak, hogy yes, mádám, és kártyáznak tovább. Te állsz ott, mint fasz a lakodalomban, vársz, majd vállvonogatva visszakocogsz a kuckódba. Délután megjelenik a legény, hozza a pumpát, kidugít, mert annak meg most volt itt az ideje. Előtte befejezte a kártyapartit, és valszeg szundikált is egyet. Itt nyilván nem a szívinfarktus a vezető halálok.

Egyébként nem rossz dolog ez, kezdem érezni benne a luxust. Ezért nem készült még el a fordítás stilizálásának uotlsó negyven oldala, pedig a könyvet már lassan három hete befejeztem. (Jaj, bocs, Eszter... ooooops.)

Liórának is sok tanulnivalója van még. Az ugye köztudott, hogy az izraeli hölgyek igen forróvérűek tudnak lenni, pattogósak. Lióra is olyan, mikor angolul beszél, mint egy őrmester. Nem akar ő rosszat, ilyen. Tegnap a 13-ban ettünk a kislányokkal (az ő Yarden-je Luca évfolyamtársa, a másik harmadikos, aki nem beszél angolul.). Lióra rendelt a lányának: Sült krumpli, sült csirke, ándörsztend? Frájd! Ándörsztend? Potétóz! Ándersztend? Csikken! Ándörsztend? Vóter? Ándörsztend? Keccsáp, ándörsztend? Ándörsztend? Ándörsztend? Megjött a tányér, gyerek ketchupba csirke belemárt, szájba belapátol, és ordít, mint a sakál. Kurvára nem értettük, mi a baja, csak amikor az ötperces visítás után szegény kiscsaj végre kiköpte a falatot, mondja, hogy CSÍP! Hát ezek az idióták ketchup helyett csiliszószt hoztak neki, abból is az extraerőset. Mit nekik? Piros, piros. Ándörsztend?

SZMK

Ma reggel gyűjtötte össze az iskola szülői munkaközössége, vagyis a PTO (Parent-Teacher Organisation - Szülők és Tanárok Szervezete) az újonnan érkezett anyukákat.

A PTO nagyon fontos és komoly helyet foglal el az iskolai szervezeti hierarchiában. Mint a neve is mutatja, itt nagyon komolyan veszik azt, hogy a gyerekeket a szülők és a tanárok közösen nevelik, hogy egyik sem juthat előre a másik nélkül. Minden iskolai döntésbe bevonják a szülőket, és itt inkább az számít cikinek, ha valaki nem aktív a PTO-ban. A PTO-nak van elnöke, titkára, kamarása, költségvetése, bizottságai stb. Ebből is látszik, hogy itt nem arról van szó, hogy ugyan legyen már minden osztályban egy-két anyuka, aki hajlandó az iskolában is dolgozni. Persze, lehet azt mondani, hogy könnyű annak, aki nem dolgozik. Az vidáman nyomulhat az iskolában. Rövidre fogom: otthon nekem azzal van bajom, hogy aki megtehetné, az sem jön be.

Na szóval, ma reggel tali. Az Újonnan Érkezetteket Fogadó Bizottság szervezte meg a programot. A lényege az volt, hogy a PTO bemutatta, hogyan és miképpen lehet részt venni a közös munkában. Így aztán hiába mondtam, hogy nyugdíjazom magam erre az évre, nyilván nem így lesz. (Papi, büszke vagy rám, mi?) Volt büfé is. A Fogadó Bizottság meggyőzte a környékbeli boltosokat és kávézókat, hogy mekkora ötlet az, ha kivonulnak erre a dologra, és hoznak kávét, sütit, friss croissant-t, gyümölcskosarat, miegyebet, hiszen a frissen Saigonba érkezett szegény anyukák azt se tudják, hol igyák a reggeli kapuccsínójukat, még a végén odaszoknak az iskola mellettibe... Tehát a környék betelepült a suliba, és nem csak a reggelit hozták, hanem kuponokat is. No nem az otthon szokásos 5 százalékos leértékelésről... Négy étteremtől kaptam egy teljes családi vacsorára szóló kupont. Ki tudja, még a végén ízlik a kajájuk, és többször is rendelek tőlük. Zseniális, nem?

A PTO legközelebbi nagyobb eseménye a pénteki iskolai buli lesz. Mindenki meg van hívva, a PTO biztosítja a büfét, ez ugyan pénzes lesz, de nevetséges árakkal. Utána készülni kell a Celebration of Cultures-ra, vagyis a Kultúrák Ünnepére. Az iskola iszonyúan multikulti, Jamaikától Japánig van itt mindenféle náció. Minden ötnél nagyobb küldöttség kap három percet a bemutatkozásra. Itt jövök a képbe én. Kicsit sérelmeztem, hogy mi az, hogy csak azok léphetnek fel, ahol egy nemzetet minimum öt gyerek képvisel, mondták, hogy azért, mert különben reggelig tartana, de ha összegyűjtöm az egy-két fős delegációkat, és csinálok belőlük csapatot, akkor hajrá. Mondtam, hogy naná. Ötleteket várok: mi az a közös dolog (a II. világháborút leszámítva), ami összeköti Portugáliát, Spanyolországot, Olaszországot, Ausztriát, Írországot, Svájcot, Törökországot, Lengyelországot, Magyarországot és Izraelt? Az Európai Unió lúzerei, plusz Izrael? Valami zenés, táncos mulatságot kell kitalálni.

Volt ám reggel tombola is. A fődíj egy nagyon szép festmény volt, egy galéria felajánlása. Szerettem volna megnyerni, de nyilván előtte minden más szarságot kihúztak (masszázsbérlet, vacsora, jógaszőnyeg). Amikor bemondták, hogy "Az a lady, aki szeretné ledolgozni magáról a nyáron felszedett kilókat ezzel az öt alkalmas kondibérlettel... - elkezdtem hangosan nyögni, hogy csak ezt az egyet ne... - ADRIENN FROM HUNGARY!" Próbáltam lesunnyogni az asztal alá, hogy én nem is vagyok itt, de Jo és Lióra (frissen felszedett izraeli tornatanárnő haverina) annyira röhögtek, hogy lebuktam. Vazzeg, mehetek aqua aerobikra ötször. Vagy választhatom helyette a segg-comb-hastornát. Próbáltam elcserélni a nyereményt Lióra vízhatlan tornazsákjára, de nem adta a beste lelke. Pedig a kondibérlet sem óccsó mulatság, 75 dollárt kóstál. Na, mindegy...

A mai nap másik nagy híre: jött a bótba konyhai törlőkendő. Be is táraztam belőle, mert ki tudja, mikor lesz megint. Kenan a fejét csóválta, hogy aszongyahogy: Régen láttalak ilyen boldognak... úgy szorongatod azt a papírtörlőt, mint valami kincset. Hát mert az is! Ezt tette velem Vietnam!

Közkívánatra :)

A képről csak mi hiányzunk.

Eeeeeesik az eeeeeeesőőőő

Panaszkodtam eddig, hogy miféle esős évszak az, amikor csak napi fél órát esik az eső. Na, ma megkaptam a magamét. Délelőtt tíz órakor fogott hozzá esni, méghozzá tojás nagyságú cseppekben. Most este fél hét van, és még mindig nyomja magát. A Crocs papucs volt a legjobb befektetés eddig, bár egy frankó gumicsizma, vagy bokacsizma sem ártott volna. Bár, a Crocsba befolyik a víz, aztán meg kifolyik belőle, szóval semmi gáz. Ma bokáig érő vízben tapicskolva jutottam el a purdéért az iskolába, és úgy tűnik, hogy vennem kell egy nagyobb esernyőt is, mert a lila zsebbenetton csak a fejem búbját védi. A bugyimból is csorgott a víz, mire beértem a suliba, de az az érdekes, hogy nem izgat. Ez egy ilyen ország - itt engem semmi sem izgat. Tök jó érzés, felszabadító. Mindig a legrosszabbra kell számítani, és akkor csak kellemes meglepetések érhetnek. Ha tizenkétszer elmondod a pincérnek, hogy a gyerek üresen kéri a spagettit, nem kér rá paradicsomszószt - Undörsztend? White pasta! No sauce! -, akkor mindenképpen jegyezd meg az asztalszomszédodnak, hogy "Fogadjunk, hogy szósszal hozza ki!", és akkor mindjárt tiéd lehet annak a dicsősége, hogy "Na, mit mondtam?" Ebben van némi következetesség - sohasem lesz úgy, ahogy szeretnéd. Meg lehet szokni, sőt, számomra szórakoztató.

Ma orvosnál voltunk, meg kell kapjuk a japán encephalitis és a veszettség elleni oltásokat. Aranyos kis magánklinika, európai árakkal. Megkérdezték, hogy allergiásak vagyunk-e valamire, nekem megmérték a vérnyomásomat, Lucának bekukkantottak a torkába. Ez került kétszer 70 dollárba, konzultáció néven. Az oltások fejenként ugyanennyit kóstáltak. Még jó, hogy lehet kapni. Ilyenkor ér aranyat a biztosítás. Ebből van még két menet.

Odafele majdnem beragadtunk az eső miatt. A kocsi fele eltűnt a vízfolyásban. Volt egy enyhe lejtő az úton. A fenti képet nem én fotóztam, de akár én is csinálhattam volna. Mindennek lehet örülni, ugyebár.

Buli van!!!

Nem fogjuk meghazudtolni magunkat: a szombati nap is igazán Nesetiesre sikerült. Hétkor már felevett bennünket a fene, és kezdődött a "Mit csináljunk ma?" para. Tizenegyre eldöntöttük, hogy Luca és az apja felcaplatnak a tetőre úszni, én meg ellátogatok a ház konditermébe és kipróbálom. Hát, ez utóbbi nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, csak a futópad működik, de az is olyan akadozva, hogy többször majdnem lerepültem róla. Más megoldást kell keresnem. Azt hiszem, fog menni a gyaloglás is, mert tényleg nagyon jól bírom az itteni klímát. (Hihetetlen, de a tesitanár, fitt, szálkás anyukák folyamatosan fulladnak, köhögnek, panaszkodnak, hogy nem kapnak levegőt, én, Barbamama, vidáman biciklizek és gyalogolok minden nap.) Kenci papa is leégett a félórás vízitornától, tehát délig nagyon eredményesen telt a nap. Rendeltünk ebédet, a Nesetek hamburgert sült krumplival, és pedig tenger gyümölcsei ragut rizzsel. Nem tudok betelni azzal, hogy itt a garnéla olcsóbb, mint otthon a párizsi.

Ebéd és újabb tökölés után eldöntöttük, hogy végre megvesszük a gyereknek az áhított zongorát, mert szüksége van egy kis klimpírozásra. Tesszük mindezt abban a naiv reményben, hogy esetleg zenetanár is akad majd hozzá. (Bátraké a szerencse, de erről később...) Szóval taxiba vágtuk magunkat, eldzsaltunk egy újabb plázába (Kati, Louis Vuiton is van! Chanel is van! Minden van!), és vettünk egy digitális zenegépet, majd hétfőn szállítják.

Mivel az eső már rendesen zuhogott - érdekes, hétközben minden nap, vagy minden második nap esik fél óráig, még azt is ki lehet számítani, hogy nagyjából mikor, hétvégéken általában egész délután zuhog -, beültünk egy francia fagyizóba. Hű, de fincsit ettünk. A legaranyosabb az volt, hogy itt nem esernyőket szúrnak a fagyikehelybe, hanem azokat a helyes kis lámpabúra kalapkákat, amiket a helyiek viselnek. Megtekinthető a képen. Amúgy meg www.fanny.com.vn.

A plázában vettünk három dvd-t Lucának (mielőtt valaki a szívéhez kapna, hogy milyen pazarlók vagyunk, a három dvd összege egész pontosan 420 magyar forint volt).

Vacsora a helyi thai étteremből. Nekem nem jött be. Olyan lábszaga volt a garnélarák levesnek, hogy öklendeztem tőle.

És este buli! Házavatóra voltunk hivatalosak Dávidhoz, aki Lucus iskolájában fizikatanár. Nagyon helyes srác, Luca sajnálkozott is, hogy alsóban nem tanít. Most költözött be egy gyönyörű házba negyedmagával. Nála találkozhattunk a rendre együtt bulizó magyar kolónia tagjaival. Nem lesz rossz dolgunk...

Ott volt Barbi, a lent már fotón is bemutatott Lili anyukája, aki egy oviban dolgozik. Azok közé az asszonykák közé tartozik, akikkel nem a gyerek a közös témánk, bár ugye mindkettőnknek van. Ritka kincs ez manapság. Szóval, éljen Barbi!

Ott volt Andrea, aki pszichológus, és a párja, Tamás, aki panorámafotós. Ők február óta élnek itt, és még mindig tart náluk a honeymoon időszak. Mindent imádnak. :)

Ott volt Bea, aki magyar borokat forgalmaz, és ide is balatoni borokkal érkezett. Sajnos nem tudtunk sokat beszélni, mert csocsózni kellett a gyerekekkel, de majd legközelebb.

Ott volt István, aki a saigoni konzervatórium zeneelmélet- és zongoratanára. Ezért írtam korábban, hogy bátraké a szerencse. Esküszöm, nem tudom visszaidézni, hogy én kértem-e meg, vagy hogy ő ajánlotta fel, de úgy tűnik, hogy elvállalja Lucust. Na? És ott volt az ő vietnami felesége, Thuy. Rá nehezen találok szavakat... a legédesebb, legviccesebb kis nő, akit valaha láttam. Olyan, mint egy tündér valamelyik Disney rajzfilmből. Vagy egy vidám kobold... vagy nem tudom, micsoda. Ránézek, és vigyorgok. Állítólag neki is nagyon bejöttem, ami tök jó, mert nagyon szerettem volna vietnamiakkal is barátkozni, ez biztosan közelebb visz majd a kultúrájukhoz, mint az amerikai-ausztrál szűrő. Azonnal ráállt, hogy majd együtt csavarogjuk be Saigont, Lucát is maga mögé fogja ültetni a motorra, és viszi körbe. Ráadásul - és ezt már nem reméltem a sorstól - a kínai városrészben, az itteni Chinatown-ban laknak. A helyiek Cholon-nak hívják. Egyedül is be akartam barangolni ezt a részt, de egy ilyen helyes idegenvezetővel... jujjjjjjj!!!! István és Thuy azért is érdekesek, mert egymás között japánul beszélnek. Thuy japánt tanít, sokkal jobban beszél japánul, mint angolul, István szintén remekül beszél japánul, így kézenfekvő, hogy ezt használják, nem?

Ott volt még Hai (Hay? ... nem tudom, hogy kell írni a nevét), aki tizenhárom évet élt Magyarországon, a Műszaki Egyetemen tanult, és tök jól beszél magyarul. Magyarországon élő vietnami feleségével Érden házasodtak össze, az asszonyka még Pesten van, fül- orr- gégésznek tanul. Multikulti a javából

Volt ott még több magyar is, hozzájuk nem jutottam el dumálni. Majd legközelebb.

Csók.

Puuuusziiiii

Millió puszi a Hódmezővásárhelyen összegyűlt Máthé és Varga családoknak, jó lenne veletek lenni! Mulassatok jól, gondolunk rátok!!!!!!! Ha csináltok képeket, tessék küldeni mailben!

Benne leszek a tévében

Azt azért ne gondolja senki, hogy csak mert tízezer kilaméterre vagyok szép hazámtól, megszűntem magyarnak lenni. Az augusztus 20-i megemlékezésekből sem maradok ki természetesen. Tamásnak köszönhetően boldog birtokosa lehettem egy meghívónak a Barátság Házba, ahol a Magyar-Vietnami Baráti Társaság szervezte meg az összejövetelt. Az ünnepségre eljött a nagykövet is Hanoiból.

Puccba vágtam magam, és elindultam. Sajnos (illetve mivel feldobta a napomat, szerencsére) egy diszlexiás taxisofőrbe sikerült botlanom. Az orra alá dugtam a meghívót, amiből csak annyit értettem, hogy 31 Le Duan, az pedig a cím, és azt is csak azért tudtam, mert ott van a Diamond Plaza. Bólogatott nagyokat, elindultunk.

Az első tíz perc után már a bugyimból is csorgott az izzadtság. Mutattam neki, hogy kapcsolja be a légkondit. Erre ide adta a taxicsekkes tömböt. Bájmosollyal visszaadtam neki, mutattam, hogy kapcsolja be a légkondit. Erre elindította az ablaktörlőket (ragyogóan sütött a nap). Mutattam neki, hogy kapcsolja be a légkondit. Bekapcsolta a rádiót, fel is csendült egy alábbihoz hasonlatos nóta. Mutattam neki, hogy kapcsolja be a légkondit. Mivel már semmi más bekacsolnivaló nem maradt, bekapcsolta a légkondit.

Beragadtunk egy dugóba, mert a híd közepén leállítottak két kamiont. De még így odaértünk volna időben. Kiscsákó ráhúzott a Le Duanra, és megállt az 51-es szám előtt. Mutatom neki megint a meghívót, hogy nem 51, hanem 31. Mutatja, hogy ott van, ez az. Mutatom, hogy nem, ez 51, nekem 31 kell. Mutatja, hogy euz az. Rábökök a meghívóra, megint mutatom, hogy nicsak, 31. Ő mutatja a házszámot, 51. Ezzel elvoltunk egy darabig, aztán feladtam. Kapott dupla borravalót (kábé száz forintot), nagyon örült neki, rámutatott az épületre, hogy érezzem jól magam, és ott hagyott. Sétáltam pár tömböt, és tízperces késéssel be is futottam.

Az épületet egyből megtaláltam, mert nagyon hasonlított a Zánkai Úttörőtábor főépületére, szinte ordított róla, hogy ez egy közösségi, ünneplésre szánt hely, meg aztán nagy lóbaszó betűkkel ki is volt írva rá, hogy House of Friendship.

Felcaplattam az emeletre, lobogtattam a meghívómat. A terem tele volt, a folyosón is toporgott a nép. Egy aranyos csajszi kikapta a kezemből a meghívót, megnézte, kinyitott nekem egy külön ajtót, és leültetett az első sorba a díszvendégek közé.

Abban a pillanatban minden fényképezőgép és kamera az arcomba világított. Kíváncsi vagyok, mit hittek rólam. Azt biztos nem, hogy én vagyok Tamás.

A megemlékezés... esküszöm, mintha az Angi Vera filmbe pottyantam volna. A falon vörös alapon fehér betűk: "FORRÓN KŐSZŐNTJŰK A MAGYAR KOZTÁRSASÁGOT!" Előtte koszorúk. A tudoménmilyen egyetem forrón köszönti a Magyar Köztársaságot, a Majestic Hotel gratulál a Magyar Köztársaságnak.

A beszédek nagyon aranyosak voltak. Először a vietnámi fél beszélt, fél óráig köszöntötte név szerint a megjelenteket (... és köszöntöm XYZ urat, Ho Cho Minh Város önkormáyzatának gazdasági igazgatójának az unokaöccsét... stb.) és felsorolta, mennyi mindent köszönhet a vietnami nép a magyar népnek. Annyira aranyos volt, hogy kedvem támadt megölelni. Aztán a magyar nagykövet számolt be a vietnami-magyar gazdasági és kulturális kapcsolatok élénküléséről. Szuper. Tudja azt Magyarországon valaki, hogy a magyarok 60 millió euróból építenek onkológiai központot dél-Vietnamban? Aztán pezsgővel kocintottunk, majd nekem mehetnékem támadt, mert még kulacsot kellett vegyek a gyereknek, és Jo is várt ebédre a Mekong Merchantnél.

Tehát, a Vietnámban élő magyarok nevében is szeretettel köszöntöm a Magyar Köztársaságotalapításának sokadik évfordulója alkalmából, és külön szeretnék megemlékezni a Magyar-Vietnámi Kapcsolatfelvétel hatvanadik évfordulójáról is. A nagykövet is megemlékezett róla. Csak nehogy ezért visszahívják!

Elit suli

Ezt egy másik oldalra írtam, gondoltam bemásolom ide is, ha valakit érdekel.

Sohasem gondoltam volna, hogy egyszer olyan helyzetbe kerülök, hogy a gyerekem tandíjas iskolába jár. Vastagon tandíjas - 18 ezer dollár egy tanév. Mivel a pünkösdi királyság valszeg nem fog sokáig tartani, igyekszek annyi élményt összeszedni, amennyit egy év alatt csak lehet, és megosztom, hogy élnek, tanulnak a purdék egy ilyen iskolában. Amennyiben Andris nem bánja, a csütörtöki beszámolóim az International School of Ho Chi Minh City-ről (www.ishcmc.com) fognak szólni.

Az ISHCMC Saigon legrégibb, legpatinásabb nemzetközi iskolája. Látszik is rajta. Tehát ahhoz képest, amennyit legombolnak a szülőkről, nem fest különbül, mint a Tomori, ahová a gyerek Pesten járt. Na jó, itt vannak pálmafák a kertben. Az iskolának (óvoda-általános-gimi) 1000 diákja van, 2 évestől 18-ig. Csak a vietnámiak képesek végigjárni az egész skálát, a külföldiek nyilván hamarabb lelépnek- amikor lejár a kiküldetés. A tanárok száma 130, állítólag 34 nemzet képviselteti magát. (Egy magyar fizikatanár is van. Dávid. Cuki.) Ezt mondjuk nehezen tudom elképzelni, és aggodalomra is ad okot: Miféle angolt fog az én gyerekem tanulni? (Az lényegtelen, hogy két hét után az én angolom enyhe ausztrál élt kapott, köszönhetően azoknak az ozzieknak, akikkel az időm 90 százalékát töltöm, you know what i mean...) Végül is mindegy, tanuljon valamilyet.
Az iskola diákságának hetven százaléka nem angol anyanyelvű. Ez a hetven százalék három évig segítséget kap: hetente többször elviszi őket egy angoltanár, és több órán keresztül foglalkozik velük. Luca egy izraeli kislánnyal van egy "csoportban", szeretik egymást.

Mit kapok a pénzemért? Illetve nem az én pénzemért, a férjem munkahelyének pénzéért. Igazság szerint kézzel fogható dolgokban nem látok nagy különbséget, talán jobban felszerelt valamivel az iskola, mint otthon, de nem feltűnő. Viszont a tanárok jóval boldogabbak, ami nem csoda, hiszen a fizetésük kiemelkedő. Abból a zsetonból, amit itt kapnak, Saigonban nagyon jól lehet élni, utazgatni, talán még félre is tudnak tenni. El tudom képzelni, hogy emiatt az iskolában is oldottabbak.
A tandíjba beleférnek a tankönyvek és a tanszerek is (naná), semmit sem kell vinni.
Az egyenruha már nem fért be, arra kábé tízenkétezer forintnyi dongot kellett költenünk - 5 póló, két rövidnadrág, 2 tesipóló, 2 tesinadrág és egy baseballsapka fért bele az összegbe. Viszont ezzel sok időt vettem magamnak, nincs vita, hogy mit vegyen fel. A cipődivatot sem követjük, világos színű sportcipő a kötelező.
Nem fér bele az osztálykirándulás sem. Szerencsére a kis harmadikosok még nem mennek, de pl. ha ötödikes lenne, akkor két, kábé ötvenezer forintnyi (egyenként) kötelező kirándulásra kellene számítani (öt csillagos hotel, repülővel). És ha ötödikes lenne, akkor laptopot is kellene venni neki, mert az is kötelező, megadott szoftverekkel. Szóval, tök jó, hogy még csak harmadikos, tőlük egyelőre semmit sem követelnek.
Az ebéd sem fért bele, azt naponta lehet rendelni a kantinban. Több féle menü van, az ember karikázza, amit a gyerek jó eséllyel megeszik. Napi 500 Ft. Kaját pakolni csak módjával lehet, a csipszet, üdítőt, egészségtelen kekszeket a tanárok nem adják oda a gyerekeknek. A diri megtiltotta. Ennyin múlik.

Lucus egy hete jár. Már egy kicsit unja, hogy negyedét sem érti, ami zajik körülötte, de állítólag ez kábé decemberig így lesz. Viszont itthon lelkesen bámulja az angol nyelvű dvd-ket is, és percenként felvonyít, hogy "Ezt értettem!"

Super Junior

Környékbeli lánycsapatot már mutattam. Íme egy koreai boyband is. Naon népcerűek. Szerintem nem fogjátok végighallgatni. Írjon, akinek sikerül.

DVD mennyország

Ezt komolyan nem hiszem el. Ma 100, azaz száz forintért megvásároltam az új Karate Kid filmet, amit Magyarországon szeptember 3-án kezdenek vetíteni. A True Blood 1-2 évada együtt 1000 Ft volt. Beszabehu.

Pici emberek biciklin

Nagy felelősség ám ez a blog. Ahhoz, hogy szolgáltatni tudjam a napi talpalávalót, nem ülhetek a babérjaimon (ami nem szinonimája a nagy seggnek) egész nap, mert akkor nincs írnivaló.

Így aztán ma biciklizni mentem. Több szempontból volt vicces a dolog. Az itteni bringákat az itteni emberekre tervezték, így a nagy cajga olyan, mint otthon a 3/4-es. Remekül festettem rajta. Azt nem nagyon értettem, hogy miért ordít rám egy építkezésnyi viet az utcánkban, illetve minden motoros, aki elhajt mellettem. Azt hittem, hogy érdekesnek találják a mammut méretű európai nőt, aki vígan hajtja a pici biciklit, és lehagy minden vietet. Én nem tudok olyan lassan bringázni, mint ezek, élvezem, ha az arcomba fúj a szél. Forró szél, albeit. Nos, mikor majdnem fejreálltam a bringával, akkor jöttem rá, hogy nem viccesnek tartanak, hanem segíteni akarnak: én barom, nem hajtottam fel a támasztót. Nem sok kellett ahhoz, hogy felszántsam az aszfaltot. Szerintem még a híradóba is bekerültem volna. A bulvár rovatba.

No mindegy, eljutottam a szupermarketig. Ott is fél órát tököltem, mire rájöttem, hogyan működik a lakat, a parkolós fiúk nagy örömére. Egy idő után meguntak, és egyikük hozzán blattyogott, és bezárta a lakatot. Jól van na...

A szupermarket visszaidézte némileg a cucialista időket. De csak félig. Van itt minden, például harminc fajta amerikai reggelizőpehely, de ma pölö konyhai papírtörlő nem volt. Mondták, hogy neszvík. Gondolom, akkor jövő héten lesz. Amúgy meg kedves látványt nyújtott az a tagbaszakadt amerikai delikvens, amelyik a vietnami feliratos intim betétek előtt próbált rájönni, hogy vajon melyiket is rendelhette a nője. Bűbájos volt, ahogy birka pofával forgatta a csomagokat. De hát csak nem mehettem oda megkérdezni, hogy Can I help you? Inkább röhögtem.

Ja, a méretekhez visszatérve. Ma reggel körülnéztem a liftben. 6 ember vagy 400 kiló szállhat be. Osszatok és röhögjetek!

A hatalmas csomagjaimmal hazatekertem, tök jó volt. Megyek a gyerekért. :)

Csók mindenkinek, írjatok! Vagy gyertek ide.

Ez itt a Lili

Igen, ő Lilike, Lucus egyik játszótársa. Ma kezdte az iskolát - nem azt, ahová Luca jár, sajnos. Négy éves, iszonyú édesen beszél angolul, magyarul az idén nyáron kezdett pötyögni. Tündérborgárka.

Szülői

Meg volt a gyerek első szülői értekezlete a suliban. Először a tornaterembe gyűjtötték az összes szülőt, is az igazgató szózatot intézett hozzájuk. Hozzánk. Ciki volt, mert csak Jo és én késtünk el, és végig kellett vonulnunk az egész hodályon.

Utána az osztálytanítók tartottak eligazítást. Úgy tűnik, tényleg felesleges lett volna alsóbb osztályba tenni a gyermeket, mert nem innen fog jelentkezni a NASA-hoz. Szóval Zsuzsa és Ibolya néni, szerintem előbb vagyunk otthon a tananyaggal.

Apróbb érdekességek.

Házi feladat: Minden hétfőn kapnak lecót, amit péntekig meg kell oldani. Van benne egy kis helyesírás, egy kis matek (ma 1-9-ig kellett összeadni számokat...), egy érdekesség (Sorold fel, hogyan lehet megvakulni és megsüketülni.), és egy kis olvasás, másolás. Luca öt perc alatt végzett vele.

Helyesírás: minden hétfőn megtanulják 5, azaz öt darab új szó helyesírását. Kedden tesztelik belőle őket, és amelyik nem megy, annak nekiugranak újra. Az én agyonporoszosodott elmém kicsit csodálkozik. Így nem lesz gond, hogy Lucus beérje a többit.

Hehehe, mellesleg sikerült pár szót váltanom Shanonnal (Miss McMahon) is. Szerinte pár hét múlva gondban leszünk, mert a gyerekben igen nagy a közlésvágy, de a nyevtudása még messze áll attól, hogy kifejezhesse, mit gondol, és ez, miután elmúlik az újdonság varázsa, frusztrálni fogja. Hehe. Höhö. A kölök mellesleg kiválóan számol vietnámiul, viszem a piacra tolmácsolni.

Ami nagyon tetszik: a kötelező olvasás. A gyerekeknek minden nap húsz percet kell olvasniuk, vagy angolul, vagy az anyanyelvükön. Ezt a szülőknek kell kontrollálni, és minden nap bevezetni, hogy a kölök mit olvasott, a Home Reading Journal-be. Nos, ez nálunk nem lesz túl népszerű. Igazából abban sem vagyok olyan biztos, hogy annyira jó ötlet. Bár szerintem úgy vannak vele, minél többet olvastatják a purdékat, annál nagyobb az esély arra, hogy csak a kezükbe akad olyan könyv, ami majd rászoktatja őket az olvasásra. Nem feltétlenül jó 18 éves korig várni, míg beérnek az Alkonyatra.

SZMK: mivel az osztályban rajtam kívül senki sem dolgozik, villánygyorsan megtelt az az ív, hogy ki miben tudna segíteni az iskolában, az osztályban. Na jó, én is feliratkoztam. Beírtam a rubrikába, hogy nyugodtan hívjanak, ha valami vicceset lehet csinálni.

Ki mit tud

Kicsit megnehezíti az ittlétet az, hogy az ember sohasem tudhassa, miként áll a vietekkel. Nem csak Vietnamban gond ez, hanem állítólag egész Délkelet-Ázsiában. Az ázsiai ember ugyanis úgy van összerakva, hogy nem szereti, ha kiderül róla, hogy valamit nem tud, vagy valamihez nem ért. Kifejezés is van rá angolul: losing face, vagyis arcot elveszíteni. Nem kell itt atomfizikára gondolni, olyan egyszerű dolgokról is lehet szó, mint a hol van a tökömtudja utca. Így aztán buzgón tettetik, hogy igen, teljesen képben vannak, nincs gond, minden értve van, szuper, mehetünk, csináljuk. Aztán mégsem.

Az egyik tanács, amit az itt élő magyaroktól kaptam az, hogy mindig legyen nálam térkép, ha taxival megyek valahova, ha viszont nincs, akkor nagyon mélyen nézzek bele a taxis szemébe, és csak akkor induljak el vele, ha megértés csillan benne. Ugyanis gond nélkül rábólintanak arra a kérdésre, hogy megértették-e a nyugati utas ékes vietnámi nyelvén, hogy mi az úticél. Menet közben derül ki, hogy mégse.

Ma reggel bevágódtam az összes cekkerrel a taxiállomáson egy kocsiba, és mondtam a csávónak, hogy vinvenhon. Nézett... mondok neki, vinvenyhony. Megint néz rám... oké, mondom, vinvenhun. Megint bámul, mint a birka, de bólogat vadul. Akkor aztán kézjelekkel elmondtam neki, induljon előre. Vigyorgott, mint a tejbetök, elindult. Az utcánknál ráordítottam, hogy retrai, ami asszem azt jelenti, hogy fordulj be balra. Befordult, és röhögőgörcsöt kapott. Ááááááá, vinvenhuny! Kacskaringós magyar káromkodást ejtettem meg. Mi lett volna, ha nem tudom az utat?

Húslevest főzök, mert a Neseteknek elege lett a telefonos segítségből. Nyolc helyről össze is vadásztam a hozzávalókat. Én garnélarákot és sárkánygyümit fogok ebédelni. Nyami!

Este szülői értekezlet, majd beszámolok.

Pí í

"Anya, ma van pí í is, úgy kell öltözni!" Aha, tehát ma tornaóra is van. A mellékelt képen megtekinthető a kisasszony tornacuccban. Itt nem foglalkoznak átöltözéssel, úgy vannak vele, hogy nem izzad a gyerek jobban, mint egy átlagos óraközi rohangálásban vagy mászókázásban, akkor minek húzzák az időt ezzel. Tehát ha tornaóra, akkor tornacuccban kell menni. Ennyi.

???

Reggel fél hat van. A szomszédok pizsamában tollasoznak az utcán. Asszem én még nagyon nem vagyok képben...

13

A tegnap napot a Neseti hagyományokat követve édes semmittevéssel töltöttük. Lucus amúgy is náthás egy kicsit, úgy döntött, hogy a legjobb gyógyszer a döglés. Az apja lelkesen követte. Én délelőtt a helyi Metroba látogattam el Joval. Megnyugodva tapasztaltam ismét, hogy semmiben sem fogunk hiányt szenvedni, felesleges volt leveskockával és Dove golyós dezodorral megtölteni egy bőröndöt, hoztunk volna inkább társasjátékot. Mert hogy a játékbeszerzés megy a legnehezebben. A Metroban ámulva tapasztaltam, hogy a vietek jóval lazábbak nálunk, felkelnek, és úgy ahogy vannak, pizsiben és csipásan dzsalnak le elintézni a heti nagybevásárlást. Először azt gyanítottam, hogy a mintás naci-alsó-felső valami helyi divat, de Jo felvilágosított, hogy nem, tényleg pizsama. Ojjé, én meg nem hoztam a csíkos Snoopys pizsimet. Valaki nem küldené utánam?

Este viszont étterembe mentünk. Tradícionális, autentikus vietnami étterembe Tamással, aki már hét éve itt él, és segített nekünk eligazodni az étlapon. Az éttermet 13-nak hívják, a teljes neve azt hiszem Quán 13. Ha jól emlékszem, a quán szó kerületet jelent. Saigonnak 12 kerülete van, ezek szerint az éttermet akkor 13. kerületnek hívják. Hát, ez most könnyeket csalt a szemembe... (igazából nem, de milyen jól hangzik).

Szóval mit is ettünk...

Lucus ismét levest rendelt. Phó gá (csirkeleves rizstésztával) nem volt, csak mí gá. A különbség megtekinthető a grillcsirkés képen, aki észreveszi, annak hozok viet tasakos levest. A mí gá-ba a szójabab mellé fodros salátát - otthon lollo salátának hívják - kell szórni. Luca nem szórt, de így is isteni volt. Megevett másfél nagy tányérral.

Emellé rendeltünk fokhagymás morning glory-t, aminek nem tudom a magyar nevét pontosan. A szulákfélék családjába tartozik, kúszó szárú, évelő trópusi növény, ami tányéron hasonlít a spenótra. Az a zöld trutyis kép lenne.

Én friss "tavaszi tekercset" vagyis goi cuon-t rendeltem, lásd fent. Rizs, valami fű, saláta és garnélarák van vékony rizspapírba tekerve. Olyasmi, mint a sushi. Sűrű szójaszószba kell mártogatni. Remek volt. Külön is kértem fokhagymás sült garnélarákot. Nézzétek meg a legfelső képen, milyen helyesek, amikor kikandikálnak a tányérból.

A fiúk rendeltek még valami marhahúsos, zöldséges, tésztás cuccot, ez hasonlított a legjobban a pesti kínai éttermekben található ételekre. Tamás takonylevest is evett, ami csirkeleves aszparágusszal. Biztos jó.

És nem, se kutyát, se patkányt nem láttam az étlapon, bár az igazat megvallva nem is kerestem. Este volt, a Saigon folyó partján ültünk, fújt a szél, a társalgás nem volt sem megerőltető, sem erőltetett, csak néztem ki a fejemből és örültem, hogy itt lehetek.

Kulturális áttörés

Érdekes errefelé expatnek lenni. Aki ismeri a Magyarországon élő diplomatákat, üzletembereket, menedzsereket és családjaikat, azok tudják, hogy kevés kivételtől eltekintve mind enyhe lenézéssel tekintenek az országra, és az itt, vagyis ott élőkre. Vietnámban ez azért másképpen van. Az itt élők ugyanis komolyan veszik, hogy Vietnám az ő országuk, a külföldiek csak szükséges rosszak, ha van mit tanulni tőlük jó, ha nincs, úgyis jó, mert hazamennek. Bár nagyon sok viet dolgozik a külföldieknek házvezetőként, dadaként, sofőrként, kertészként, nem feltétlenül adják be a derekukat. Az meg, hogy tiszteljék-e a munkaadójukat, nem kérdés. Nem teszik.

Jo háztartásában látom ennek (több) példáját. Az utóbbi egy hétben sok időt töltöttem a sofőrjükkel. Kwong a háborút is megjárt veterán, egészen remekül beszél angolul, de szereti tettetni, hogy egy szót sem ért. Jo mesélte, hogy a férjéhez egyetlen szót sem szól, pedig ő viszi minden reggel munkába, ő hozza haza stb. Joval már nehezebb a dolga, mert Jo addig bosszantja, amíg kénytelen válaszolni a kérdéseire. Kwong állandóan olyan fejet vág, mintha éppen a világvége közeledne, ezért mindig kötelességünknek érezzük megkérdezni, hogy all okay, Kwong? Persze, all okay. Ennyi. Ezzel a viselkedéssel elérte, hogy Jo mindent százszor megköszön neki. Például azt, hogy elvisz minket a Metroba vásárolni. Pedig hát ez a dolga!!!! Már többször utaztam vele egyedül, próbáltam udvarias csevelyt kezdeményezni. - Milyen volt a napod, Kwong? Ebédeltél, Kwong? A válasz általában egy megvető röffentés volt. Aztán tegnap történt valami. Hazahozott minket Jo-éktól. Én meg a segítségét kértem. Mondtam neki, hogy ugyan tanítson már meg rá, hogy kell kimondani az utcánk nevét rendesen, mert a taxisofőrök sohasem értik, ha mondom. Röhögött egy nagyot, és addig nem engedett ki az autóból, amíg helyesen nem ejtettem ki. (Nyilván ma reggel már nem emlékszem rá.) Utána mosolyogva kipattant az autóból, kinyitotta az ajtót nekünk, jó hétvégét kívánt. Hát ezt most már tényleg nem tudom megfejteni. Egy ötletem van: kurvára örült annak, hogy ismét bebizonyosodott, hogy hülyébb vagyok nála.

De nem csak Kwong az egyetlen példa. A házban ott van a recepción Vu Anh őrmester. Ha utánam szól, hogy Mádám Adri, akkor késztetést érzek arra, hogy sarkon fordulva keményen szalutáljak neki, és kiáltsam, hogy YESSSS, M'AM. Pedig csak a villanyszámlát akarja ideadni. (Ott és akkor. Nem akkor, amikor fél óra múlva hazajövök.)

A takarítónk, Vanh pedig ezerszer elmondja, hogy Yes, mádám, amikor kérem tőle, hogy ne nyissa ki az erkélyajtót, inkább használja a légkondit, ha melege van, mert bejönnek a szúnyogok. Minden nap megkérem, minden nap ráyeszezik, és minden nap kinyitja az ajtót. Nem mindegy neki? Úgy sem leszek itt sokáig.

Diamonds are forever

Ma reggel kicsíptem magam, és Jo-val elmentünk az International Ladies of Vietnam (továbbiakban IVL) ülésére. Na szóval... volt ott vagy kábé negyven nő, különféle nációból, de többnyire amerikaiak. Nagyon úgy tűnt, hogy ez egyfajta véd- és dacszövetség, egyrészt azért, hogy megkönnyítsék az ideköltözőknek a beilleszkedést, informálják őket, hogy hol lehet a legjobban vásárolni, meg azért, hogy igazolást nyerjenek arra az életformára, hogy tulajdonképpen lófüttyöt sem csinálnak. Legtöbbjük évek óta. Isztambulban is volt egy hasonló szervezet, de ott legalább rengeteg hasznos programot csináltak, lehetett ezt-azt tanulni, mindenki azt oktatta, amihez értett. Ezeket is megkérdeztem, hogy miféle értelmes tevékenységet lehet a csoporton belül csinálni, mondták, hogy hát izé, néha lehet menni kártyázni. Egyébként meg trécselni gyűlnek össze. Mindenesetre kicsöngettem a 25 dolláros belépti díjat, mert nagyon értékes szuvenyírekre tettem szert. Az egyik egy "útikönyv", amelyben összegyűjtötték, hol lehet jól shoppingolni Saigonban. A másik pedig egy szakácskönyv. No nem vietnami szakácskönyv, hanem egy szakácskönyv, amiben az amerikai, az indiai, meg-a-fene-se-tudja-éppen-melyik-nemzet-szerkesztette- a-könyvet konyha remekei találhatóak angolul és vietnamiul. Mint kiderült, a szakácskönyv azért készült, hogy a cseléd is el tudja készíteni a ház asszonyának kedvenc ételeit, nehogy a ladyknek még ezzel is kelljen foglalatoskodni. (Ezzel szemben Jo tök jó fej. Aszongya tegnap reggel is: "Vazzeg, nem merek hazamenni, nincs semmi dolgom, és hogy néz ki, hogy a cseléd melózik, én meg nem csinálok semmit." - Ő még csak három hónapja nem dolgozik, előtte tantónéni volt Jakartában.)

Ezt követte a szabad társalgás az asztalnál. Téma: ki mennyi smukkot hozott Vietnamba, ki hol tartja őket, ki mennyit mer felvenni az utcára. Tőlem is kérdezték, hogy hoztam-e a gyémántjaimat, mondtam, hogy á, dehogy, azt hallottam, hogy nem biztonságos. Erre halál komolyan közölték, hogy ha legközelebb hazalátogatok, nyugodtan hozzam el az ékszereimet, majd adnak címet, hogy hol lehet fasza széfet vásárolni, mert azt ugye tudom, hogy itt az az alapszabály, hogy gyémántot nem hagyunk elöl, nehogy a cseléd ellopja. Mondtam, hogy hű, milyen kedvesek, hogy szóltak.

Ezek után egy dietetikus/személyi edző tartott előadást a helyes táplálkozásról és a testmozgás jelentőségéről. Itt már nyüszítettem, hogy ezt nem hiszem el... ott ült velem több nagyseggű amerikai is, tömték magukba a sajttortát, és buzgón bólogattak, mikor a személyi edző otthon végezhető tornagyakorlatokat mutatott, majd hozzátette, hogy ezeket otthon ne végezzük, mert balesetveszélyes. Kész...

Az ebédet a The Elbow Room nevezetű bisztróban költöttük el, ami hasonlít kicsit a Menzához, de kisebb. Tízen voltunk, rendeltünk, és másfél órát vártunk a kajára. Aki a legkésőbb rendelt, az kapta meg először. Jo és én salit rendeltünk, amelynek összeállítása kábé 5 percet vesz igénybe, ehhez képest mi kaptuk utoljára, szinte könyörögni kellett, hogy ugyan hozzák már ki, mert mindjárt indulnunk kell a gyerekekért. Ja, a kaja meg ehetetlen volt, a salátát eláztatják a vinegretteben. Állítólag helyi szokás.

Lucának ismét remek napja volt, két nap után már gagyog angolul. Ha nem látnám, nem hinném el. Suli után Jo-ékhoz mentünk. Le is esett az állam. Képzeljétek el a következőt: ha én X pént fizetek a lakásért, Jo 8X-et fizet. Villa, háromemeletes, úszómedencével a kertben. Pazar. Jonak akkora a gardróbja, mint Carrienek a Szex és New York 1-ben. Ehhez képest tökre nincs elszállva, azt mondja, halál boldog, hogy rámtalált, nagyon félt, hogy megint az expat picsákkal kell töltsön egy évet. Ahhoz képest, hogy ausztrál, olyan a csaj, mintha mellettem nőtt volna fel Gyulán. :) Madison és Luca bevetették magukat a medencébe. Nagyon jól kijönnek egymással, a nyelv egyáltalán nem akadály. Madison is el volt képedve, Lucus mennyi mindent tud ennyi idő után.

Este itthon gyártottam vacsorát. Halat sütöttem, meg krumplipürét. Nagyon fini lett a hal, de bűzölög a lakás, szellőztetni meg nem lehet.

Most megyek, és elolvasom a frissen szerzett magazinjaimat. Jo felbecsülhetetlen, teljesen belakta Saigont. Azt is elérte, hogy az újságárus csávó Saigon mások feléből házhoz szállítsa neki az újságokat. Ami egy vicc: összeszedegetik a repülőről az otthagyott magazinokat, megvasalgatják, beleteszik műanyag zacskóba, és újként árulják. Az eredeti ár töredékéért. Ma fogtam egy brit Marie Claire-t, és a kedvenc Self magazinomat. A csávó nekem is megígérte, hogy ha tud "szerezni" a szeptemberi Marie Claire-ből is, telefonál, és hozza. Kész.

Képek: az ILV logója. Így terem a sárkánygyümölcs.

Huhh, nagy kő...

Délután fél háromkor engedik ki a gyerekeket, illetve hozzák le őket a tantónénik az ebédlő részlegbe. Én már óra tízkor ott ültem, és az összes körmömet egyszerre rágtam. Befutott Jo is. Először az ötödikesek jöttek le, Madison rögtön beszámolt róla, hogy látta Lucát az udvaron, de nem ment oda hozzá, mert Luca nagyon bele volt merülve valami játékba az osztálytársaival. Jó hír, gondoltam, de ekkor már az én kislányom is megjelent akkora vigyorral a fején, mint ide Jakarta. És jött, és jött... na nem hozzám, hanem Madisonhoz, akinek a nyakába borult, és két cuppanós puszit nyomott neki. Erről ennyit. Engem meg a fene majd megevett. Beszéltem Miss McMahonnel is, nagyon lelkendezett, hogy a Lucus milyen talpraesett, amit tudott angolul, azt nyomta, a többit meg elmutogatta. Közölte, hogy I was impressed - vagyis le volt nyűgözve.

A kisasszony egész úton mesélte, hogy milyen király volt, és hogy mennyire kedvesek a gyerekek. Igen, valszeg ezek a kölykök költöztek már néhányszor, tudják, milyen új gyereknek lenni egy osztályban, és ki is képezik őket arra, hogy segítsék az újonnan érkezetteket. Ez a buddy rendszer is jónak tűnik. "Képzeld anya, amikor pisilni kellett, mondtam Miss McMahonnek, hogy where is the bathroom, mert emlékeztem rá, ő meg kiküldte velem a buddyt pisilni. Ebédnél meg nem találtam az evőeszközöket, elmutogattam a buddymnak, hogy mit akarok, ő meg hozott nekem. Sőt, még jó helyet is szereztem az ebédlőben, el tudtam mutogatni, hogy nem padra, hanem székre szeretnék ülni, és az egyik lány átadta a helyét." Tud élni a csaj. :))))))))

Dorinka kérdezte, hogy van itt az ebéd. Jó, hogy kérdezte, akartam is erről írni. Szóval, vagy te pakolsz kaját a gyereknek ("Kedves szülők, csak egészséges kaját."), vagy a hét elején elkéred a menüt a kantinban, és beikszelgeted, hogy mit egyen a csemetéd azon a héten, és ott helyben rendezed a számlát. Kétféle leves, kétféle második (távolkeleti menü wokban sült kajákkal, rizzsel, tésztával, vagy nyugati menü pl. spagettivel, sült krumplival), négy-öt féle baguette szendvics, négyféle pizza, muffin, és millió ital (frissen facsart gyümilé, gyári gyümilé, shakek, tej) közül lehet választani. A gyerek ma phó levest, sült csirkét és sült krumplit kapott naracslével, holnap a leves mögé pizzát kért, pénteken meg a távolkeleti menüt, mert az valami sültmalacka lesz grillezett zöldségekkel és rizzsel. Közölte, hogy annak ellenére sem maradt éhen, hogy a narancslé kiborult. Mindez napi kábé 500 forintból megúszható, ami olcsóbb, mint otthon egy éttermi menü, viszont drágább, mint a menza. Bár utóbbi sajnos részünkről felesleges pénzkidobás.

Erzsi, a százas az száz forint, ennyiért hoz haza a taxi a szupermarkettől. A táv kábé annyi, mint a Csata utcához a Tomori. Az meg egy ezres.

Első reggel az iskolában

Na szóval. Könnyekkel a szememben, meghatott szívvel írom ezeket a sorokat. Nyilván nem. Első nap az iskolában, illetve még csak az első reggel. Lucus pont túl álmos volt ahhoz, hogy felizgassa a dolog, így még reggelizni is tudott. A suliban az ebédlőrészben gyülekeztek a gyerekek, a tantónénik várták őket. Luca osztályában 21 gyerek van, iszonyú változatos etnikai háttérrel, izgalmas lesz. Shannon néni megnyugtatott, hogy egész nap maga mellett tartja Lucát, és két buddy-t is kinevez mellé, akik abajgatják. A lányok aranyosnak tűntek, kérdezgették Lucust, aki a maga ötszavas angoltudásával boldogan csicsergett. Illetve a távolból ez jött le, még az is lehet, hogy magyarul darálta nekik. Mindenesetre nem tűnt boldogtalannak. :)

Már éppen elbőgtem volna magam, mikor összevillant a szemem egy ausztrál csajszival, Joval, akivel már a beíratkozásnál és a tegnapi orientáción is kinéztük egymást. Őt is a sírás kerülgette, a kislánya, Madison ma kezdi az ötödiket. Nem sírtunk, inkább ittunk egy kávét. (Ez is milyen aranyos, az első napokban a itteni SZMK - "Anya, dobd be magad itt is!" - kávéval és teával várja reggel a szülőket, lehet egy órácskát cseverészni, ismerkedni.) Megállapítottuk, hogy bejövünk egymásnak, a lányának is nagyon tetszett Luca, így aztán semmi gátja a haverkodásnak. Holnap megyünk és megnézzük az itteni ILV-t, vagyis az International Ladies of Vietnam-ot. Mivel egyikünk sem lady, és mindkettőnknek van tapasztalata az ilyen nemzetközi nőszervezetekkel, arra gondoltunk, hogy eccer beugrunk, aztán majd meglássuk. Ha más nem, röhögünk egy jót.

Jo sofőrje ledobott a szupermarketnél. Akkor most miheztartás végett mondok itteni árakat. Kábé ötezer forintnyi dongért a következőket vásároltam:

2 l ausztrál tej (importáru, drága)

2 l frissen facsart narancslé

1 görögdinnye

1 tálca koktélparadicsom

1 doboz mackósajt

1 nagy vaj

2 csomag Leibnitz állatos keksz a gyereknek

1 tálca garnélarák (basszus, ocsóbb, mint otthon a párizsi)

1 nagy doboz vietnami édesség (szezámmagból, kesuból, mézből álló cucc, egészséges rágcsa)

1 nagy doboz tonhalkonzerv

1 nagy bevásárlótárka

Szerintem kábé ott vagyunk, mint otthon. A taxiba már rutinosan ültem be, a pasas nem kapcsolta be az órát. Kérdeztem a végén, hogy mennyi az annyi, mondta, hogy tetáze, adtam neki tízezret. Jól értettem, egy százasért hozott haza.

Suli, buli, taxi

Ma reggel orientációra mentünk az iskolába, ahol az új diákokat és szüleiket fogadták, valamint ismertették velünk a tudnivalókat. Lucus osztályába öt új diák érkezik, ebből kettő koreai, egy amerikai, meg egyet nem tudtam azonosítani. Nagyon úgy néz ki, hogy az én csöpp rigóm lesz az osztályban az egyetlen, aki nem beszél angolul, ami végülis nem rossz hír, mert talán így gyorsabban be tud illeszkedni, és a kezdő angolon sem lesznek sokan.

A tanárnénijét Miss McMahonnek hívják, a vietnámi társtanár pedig Miss Há. Mindketten nagyon helyesek, szerintük Lucus karácsonyra utoléri a többit. Na jó, de addig még van több hónap... Ráadásul, ha velük lesz, remek ausztrál akcentusra fog szert tenni. Isteni.

A kislányom vigyorától persze mindenki beájult. How very cute - volt az általános vélekedés.

Az általános iskola igazgatónője szuper, olyan Vikinénis, bár talán szigorúbb. Nagyon tetszik, hogy betiltotta az iskolában a csipszet, a csokit, a kekszeket meg mindennemű cukros üdítőitalt. Közölte, hogy semmi kedve a tanároknak cukortól felspanolt, majd a vércukor lezuhantával kómába ájult gyerekekkel foglalkozni. Nagyon helyes, javasolnám a magyar iskoláknak is.

Közölték, hogy minden új gyerek mellé kineveznek egy havert, egy buddy-t, aki az első hetekben kísérgeti, segítgeti az újoncot. Tök jó ez is, legalább nem lesz úgy elveszve a gyerek. Mindenesetre összeállítottam neki egy vész-szótárat, olyan kifejezésekkel, hogy pisilni kell, hol a rötyi, éhes vagyok, hívjátok fel az anyámat, de azonnal.

Iskola után lefürödtük a stresszt, rendelte ebédet, beszéltem Brigivel és Tündivel, és még nem ért véget a nap. Délután egy itt élő magyar csajszival, Barbival, és a négy éves kislányával találkoztunk a Snap Caféban. Micsoda ötlet... Normális játszótér van a kerthelyiség mellett, homokozóval, mászókával, hintákkal. A kiscsajok egyszer sem nyaggattak bennünket, hogy unatkoznak, sőt, nekünk kellett szólni, hogy jöjjenek már inni egy kortyot. Asszem törzshely lesz belőle. Barbi meg nagyon jó fej, sok hasznos infóval szolgált.

Egyébként meg büszke vagyok magamra, kiválóan elboldogulok itt is. Kábé annyit tudok vietül, hogy helló, köszi, jobbra, balra, egy. Ebből simán összerakom, hogy mit akarok. Tegnap akartam mondani a taxisnak, hogy 110 ezerből adjon vissza. Lobogtattam neki a kétszázezres bankót, mondtam, hogy egy-egy. Vigyorgott, és visszaadott kilencvenezret. Na?

A taxizás amúgy is nagyon vicces itt. Vigyázni kell a kézmozdulatokkal. A sofőrök ugyanis megszokták, hogy a külföldiek nem boldogulnak a viet nyelvvel, és mutogatással próbálnak eljutni a célponthoz. Mutattam én is Lucusnak, hogy nézd kicsim, az ott a mittudoménmi, a sofőr meg már fordult is be. Alig tudtam visszaterelni a Diamond Plázához.

Még egy érdekesség mára: tényleg idegen földön járunk, olyan dolgokkal is vigyázni kell, amire álmomban nem gondolnék. Következő a jelenet. Szomszédos építkezésnél áramra van szükség. Kiscsákó felmászik a póznára, kettévágja a vezetéket, ráköt valami szart. (A vezetékek laza kezelését a mellékelt kép is mutatja.) A lecsüngő darabot beleilleszti abba a masinériába, amibe éppen áram kell, majd hagyja lógni a cuccot az utca közepén. Lucával pont arra sétáltunk, a szellő meg az orrunk előtt billegtette a 2200-at. Nagy ívben kerültük ki a lógó vezetéket, az építkezés címén vadul kártyázó vietek legnagyobb örömére. Bár ezek amúgy is mindig örülnek, ha látnak, hatalmas hellóval köszöntenek, én is mindig mondom nekik, hogy jó reggelt.

Asian Takeaway - MTV

Szeretettel küldöm mindenkinek a koreai Orange Caramel nótáját, amit itt naponta százszor leadnak az MTV-n.

Csilivili

Nos, a mai délutánt is hasznosan töltöttük. Miután Luca csobbant egyet a medencében, én meg egy szemöldökcsipesszel epiláltam a lábszáramat, elmentünk plázázni. Célpont a Diamond Plaza volt, ami a honlapja alapján (www.diamondplaza.com.vn) egy hiperszuper hely, ahol ugyi minden van, mi szem-szájnak ingere. Tulajdonképpen csak Lucának akartam Crocs papucsot venni, mert az délutáni esőkre az a legjobb.

Megérkeztünk, és nézni nem volt tereh, ami elénk tárult. A pláza ugyanis elég aprócskának bizonyult abban a bazi nagy épületben. Az elrendezése nagyjából a csabai Univerzál (pestieknek a régi Sugár) áruházat idézte. Nem boltok vannak, hanem részlegek, vagyis jelen esetben részlegecskék, békében egymás mellett, mögött. Mindenből egy kicsi. A földszinten egy kis Lancome, egy kis Shiseido, egy kis L'Occitane, egy kis Clinique, Cartier, Furla egy kis stb, az emeleten egy kis French Connection, Converse, Sketchers, Gant, Keds, Longines (!), feljebb meg sportmárkák. De mindenből az itthon kapható választék töredéke.

Rajtam kívül egyetlen nyugati ember sem volt az épületben, csak Luca, így aztán az itt élő expatek tudhatnak valamit. Amúgy meg Gullivernek éreztem magam, a Liliput nevű helyszínen, mert a kis viet eladólányok a cicimig értek, és harmadakkorák voltak, mint én.

És ami érdekes volt: a vásárlók valahogy nem passzoltak a kiállított luxusmárkákhoz. PradaKati kérésére fogok divatösszeállítást is közölni, de ahhoz még több megfigyelést kell végezzek. Itt ebben a plázában mindenki olyan cuccokban volt, amilyeneket otthon a kínai boltok választékában láthatunk. Semmi kirívó elegancia, stílus. Saigon egyik legelegánsabbank beállított plázájában nem jöttem rá, mi itt a trend.

Illetve egy dolog világossá vált. Ezek a gyerekméretű nőcik gyerekként szeretnek mindent, ami csillog. Szerettem volna magamnak is venni egy pár ünneplős cipőt, de nem csak azért nem kaptam, mert 40-es méretet már nem tartanak, hanem azért sem, mert egy egyszerű példányt szerettem volna, az meg nem volt. Csillogós, strasszos, villogó, neadjisten világítós darabok, azok igen. Lucusnak is hasonló okokból nem kaptunk cipőt. Homlokig húzta az orrát a választéktól.

Egyszerű példát mutatnék. A fekete a Magyarországon kapható papucs, a másik meg az itt. Ugyanannak a márkának, ugyanaz a modellje. A táskákkal is ugyanez a helyzet.

Vihogva tapasztaltam azt is, hogy az útikönyvek nem hazudnak. Simán le akarják vágni a külföldieket. Mivel a méreteim miatt nem élhetek rejtőzködő életmódot, velem is ez történt. Venni akartam egy hajráfot, mert már unom a napszemüveget a fejem a tetején. Kértem egy egyszerű, fekete darabot. Mondom a csajnak, hávmáccs? Mondja, hogy túháni. Mi a f...? Túháni. Túháni, túháni... mutattam, hogy írja le. 2oo ooo (nos, ha a vietnámi árból levágtok kettő nullát, az a magyar ár) VND. Beleröhögtem a pofájába.

Kedvenc

Bár senki sem kérdezte, azért elmondom, hogy mi a kedvencem az új lakásban. Ez az ablak. Illetve az a két ablak, amin ez a rács van. Eddig nem tapasztaltam, hogy a vietek sokat adnának az esztétikára, de ez az ablakrács megfogott. Olyan szép, nem? Ha ilyennel is távol lehet tartani a betörőket, akkor miért ne lehetne szép? Ilyet akarok otthon is!

Fű, fő a phó

Ma este végre eljutottunk odáig, hogy valami vietnámit zabáljunk. Választásunk a nemzeti eledelnek tartott, phó (ejtsd fó) nevű levesre esett. Olyan ez, mint otthon a húsleves cérnametélttel (tényleg hasonlít rá), minden étterem étlapján szerepel, csak mi reggelire legalább nem ezt esszük, mint a vietnámiak. Bár most, hogy megkóstoltam, akár reggelire is jöhetne. Isteni. Mi phó gá-t, tehát a csirkés változatot ettük, de van phó bó, ez a marhás, a malackát meg elfelejtettem.

http://steamykitchen.com/139-vietnamese-chicken-noodle-soup-pho-ga.html

Itt van hozzá egy recept, tényleg nem túl bonyolult elkészíteni. Nincs benne só, bors meg ilyen mizéria, minden fűszer a saját illatát és ízét adja hozzá. Egy kistányéron kaptunk citromfüvet, bazsalikomot, hagymakarikákat, chili paprikát, meg szójacsírát. Bele köllött szórni a levesbe, oszt jónapot. Luca két nagy tányérral rendelt, és közölte, hogy ezentúl ezen kíván élni. Nagyon jó fej a kiscsaj, mindent hajlandó megkóstolni. Otthon még nem jutottunk el a zöldbabig, itt a szójaszószos ceruzababot ropiként rágcsálta.

Az egyik képen a kisasszony bűvészkedik az evőpálcikákkal. Nem jött össze neki. A másikon én jutottam a mennybe: igazi, jéghideg kókusztej, illetve kókuszvíz... adtak kiskanalat is, hogy a húsát kieszegessem. Kész, végem van. (Lucus blogján is van kép a leveskéről.)

Íme a házunk

Felső kép az oldalsó megközelítés, az alsó pedig a bejárat. Tipikus vasárnap Nesetéknél: fél négy van, és még mindig nem voltunk sehol. Igaz, hogy amikor délben el akartunk indulni, jött egy akkora zuhé, hogy nem tudtunk kilépni a házból. Viccesen nézett ki. Most is fúj a szél, és felhős az ég, de állítólag az novemberig ilyen. Szuper.

Akinek még nem meséltem: ettem mangót. Hát, nem olyan, mint a kemény, zöld, fanyar fostalicska a tecsóban. Ez puha, sárga, zamatos, isteni. Állítólag ez az igazi.

Blogol a kisrigó

Szóda, szódá, szodá

Ja, a kiejtésről. (Bocs, hogy ennyit írok, de annyira új még minden.) A török étteremben megpróbáltam bubis ásványvizet rendelni a gyereknek. Jön a pincér, helyes, kedves, vigyorog. Mondom neki, hogy mineral water. Addig fogta, hogy water, mutogatott az asztalon az Evianra. Mondom, no, no, bubbly. Nézett rám nagy szemekkel. Próbáltam buborékokat eregetni a számmal, mint egy hal, de nem vágta. Okos vagyok én, gondoltam, mondom neki, hogy szó-da. Néz rám birka szemekkel. Mondom, szóda. Nem érti, de legalább hozza az étlapot. Mutatom neki, nézd csak, kiscsávó, itt van az étlapon is, szó-dá. Ááááááá, világosodott meg az ember, szodá!!!

Hozott is egy Schweppes szódát. Tökéletes. Luca: ennek szőlőíze van, rendes vizet akarok. Anyád.

Utódkám

Drágáim, Lucus is indított egy blogot. Nagy szívességet tennétek, ha neki is küldenétek kommenteket. Lehetőleg sokszor és sokat.

Köszi: Adri

Lucuska blogcíme: www.miniinsaigon.blogspot.com

Ő az enyém!!!!!!!!!

Ezt a nevető Buddhát még itthon kinéztem magamnak a bolt facebook-os oldalán. Most a nappali asztalán ül, és vigyorgunk egymásra. Örülök neki.

No de. Amikor du. kettőkor még pizsamában lézengtünk a lakásban, tudtam, hogy helyre állt a világ rendje. Otthon is mindig ezt tettük szombatonként. Kivéve persze, ha Gyulára indultunk, mert akkor már 11-kor úton voltunk - a megígért 8 helyett. Tehát amikor kettőkor a kisasszony közölte, hogy éhes, taxiba vágtuk magunkat, és bementünk a City-be. Nem fogjátok kitalálni, hol ebédeltünk: egy Pasha nevű török étteremben. (Aki most azt gondolja, hogy de faszok vagyunk, amiért nem vietnámit ettünk, az még nem próbált az éhes Lucába ismeretlen kaját lapátolni.) Bementünk, Tarkan bömbölt, én vígan vele dudorásztam, a gyerek hastáncolt, az étlapon minden kaját ismertünk, és amikor a tányérok megérkeztek az asztalra, azt is elmondhattuk, hogy tényleg hasonlítanak a török kajákra. Luca megjegyzése: pont annyira, mint a teszkós kínai kaja az igazira.

Ebéd után sétálni indultunk Saigon Váczi utcájára, amit itt meglepő módon nem Váczi utcának hívnak, hanem Dong Khoi-nak. A francnak kell mindent bonyolítani. Nomármost, a Dong Khoi olyan, mint a londoni Oxford Street keresztezve a Fáy utcai piaccal. YSL bolt előtt guggoló banánárus. Cuki. Sokáig nem gyönyörködhettünk a kirakatokban, mert 1. Lucának pisilnie kellett, 2. eleredt végre az eső. Az elsőt úgy oldottuk meg, hogy beugrottunk a Grand Hotel Tökömtudjába. Itt már látszott, hogy nem otthon vagyunk. Nem néztek ki minket csak azért, mert a gyerek a rötyit kereste. Sőt, rötyizés után a boy esernyővel kísért ki a lobbyból, egészen a taxiig. Még csak a markát sem nyújtotta.

A második problémát a taxi oldotta. Majdnem hazaindultunk vele, amikor nekem eszembe jutott a nevető Buddha, amit anno a honlapon láttam. Nem tudom, hogy mi ütött belém, de azonnal látni akartam. Közöltem Kenannal, hogy márpedig most oda megyünk. Odamentünk. A boltban a pulton ücsörgött. Felemeltem, megnéztem az árát, dobtam egy hátast (nem óccó, na, bronzból van), és mondtam Kenannak, hogy márpedig én enélkül nem mék haza. Neki legyen mondva, nem tiltakozott. Tudja, hogy általában nem vagyok az a követelőzős fajta, tehát oka lehet annak, hogy toporzékolni is tudnék ezért a szoborért. Tehát Buddha hazajött velünk. És most vigyorgunk egymásra.

Feri, ha csak annyit tudsz erre kommentelni majd, hogy azért akartam Buddhát, mert hasonlít rám, ne tedd. :)