Diamonds are forever

Ma reggel kicsíptem magam, és Jo-val elmentünk az International Ladies of Vietnam (továbbiakban IVL) ülésére. Na szóval... volt ott vagy kábé negyven nő, különféle nációból, de többnyire amerikaiak. Nagyon úgy tűnt, hogy ez egyfajta véd- és dacszövetség, egyrészt azért, hogy megkönnyítsék az ideköltözőknek a beilleszkedést, informálják őket, hogy hol lehet a legjobban vásárolni, meg azért, hogy igazolást nyerjenek arra az életformára, hogy tulajdonképpen lófüttyöt sem csinálnak. Legtöbbjük évek óta. Isztambulban is volt egy hasonló szervezet, de ott legalább rengeteg hasznos programot csináltak, lehetett ezt-azt tanulni, mindenki azt oktatta, amihez értett. Ezeket is megkérdeztem, hogy miféle értelmes tevékenységet lehet a csoporton belül csinálni, mondták, hogy hát izé, néha lehet menni kártyázni. Egyébként meg trécselni gyűlnek össze. Mindenesetre kicsöngettem a 25 dolláros belépti díjat, mert nagyon értékes szuvenyírekre tettem szert. Az egyik egy "útikönyv", amelyben összegyűjtötték, hol lehet jól shoppingolni Saigonban. A másik pedig egy szakácskönyv. No nem vietnami szakácskönyv, hanem egy szakácskönyv, amiben az amerikai, az indiai, meg-a-fene-se-tudja-éppen-melyik-nemzet-szerkesztette- a-könyvet konyha remekei találhatóak angolul és vietnamiul. Mint kiderült, a szakácskönyv azért készült, hogy a cseléd is el tudja készíteni a ház asszonyának kedvenc ételeit, nehogy a ladyknek még ezzel is kelljen foglalatoskodni. (Ezzel szemben Jo tök jó fej. Aszongya tegnap reggel is: "Vazzeg, nem merek hazamenni, nincs semmi dolgom, és hogy néz ki, hogy a cseléd melózik, én meg nem csinálok semmit." - Ő még csak három hónapja nem dolgozik, előtte tantónéni volt Jakartában.)

Ezt követte a szabad társalgás az asztalnál. Téma: ki mennyi smukkot hozott Vietnamba, ki hol tartja őket, ki mennyit mer felvenni az utcára. Tőlem is kérdezték, hogy hoztam-e a gyémántjaimat, mondtam, hogy á, dehogy, azt hallottam, hogy nem biztonságos. Erre halál komolyan közölték, hogy ha legközelebb hazalátogatok, nyugodtan hozzam el az ékszereimet, majd adnak címet, hogy hol lehet fasza széfet vásárolni, mert azt ugye tudom, hogy itt az az alapszabály, hogy gyémántot nem hagyunk elöl, nehogy a cseléd ellopja. Mondtam, hogy hű, milyen kedvesek, hogy szóltak.

Ezek után egy dietetikus/személyi edző tartott előadást a helyes táplálkozásról és a testmozgás jelentőségéről. Itt már nyüszítettem, hogy ezt nem hiszem el... ott ült velem több nagyseggű amerikai is, tömték magukba a sajttortát, és buzgón bólogattak, mikor a személyi edző otthon végezhető tornagyakorlatokat mutatott, majd hozzátette, hogy ezeket otthon ne végezzük, mert balesetveszélyes. Kész...

Az ebédet a The Elbow Room nevezetű bisztróban költöttük el, ami hasonlít kicsit a Menzához, de kisebb. Tízen voltunk, rendeltünk, és másfél órát vártunk a kajára. Aki a legkésőbb rendelt, az kapta meg először. Jo és én salit rendeltünk, amelynek összeállítása kábé 5 percet vesz igénybe, ehhez képest mi kaptuk utoljára, szinte könyörögni kellett, hogy ugyan hozzák már ki, mert mindjárt indulnunk kell a gyerekekért. Ja, a kaja meg ehetetlen volt, a salátát eláztatják a vinegretteben. Állítólag helyi szokás.

Lucának ismét remek napja volt, két nap után már gagyog angolul. Ha nem látnám, nem hinném el. Suli után Jo-ékhoz mentünk. Le is esett az állam. Képzeljétek el a következőt: ha én X pént fizetek a lakásért, Jo 8X-et fizet. Villa, háromemeletes, úszómedencével a kertben. Pazar. Jonak akkora a gardróbja, mint Carrienek a Szex és New York 1-ben. Ehhez képest tökre nincs elszállva, azt mondja, halál boldog, hogy rámtalált, nagyon félt, hogy megint az expat picsákkal kell töltsön egy évet. Ahhoz képest, hogy ausztrál, olyan a csaj, mintha mellettem nőtt volna fel Gyulán. :) Madison és Luca bevetették magukat a medencébe. Nagyon jól kijönnek egymással, a nyelv egyáltalán nem akadály. Madison is el volt képedve, Lucus mennyi mindent tud ennyi idő után.

Este itthon gyártottam vacsorát. Halat sütöttem, meg krumplipürét. Nagyon fini lett a hal, de bűzölög a lakás, szellőztetni meg nem lehet.

Most megyek, és elolvasom a frissen szerzett magazinjaimat. Jo felbecsülhetetlen, teljesen belakta Saigont. Azt is elérte, hogy az újságárus csávó Saigon mások feléből házhoz szállítsa neki az újságokat. Ami egy vicc: összeszedegetik a repülőről az otthagyott magazinokat, megvasalgatják, beleteszik műanyag zacskóba, és újként árulják. Az eredeti ár töredékéért. Ma fogtam egy brit Marie Claire-t, és a kedvenc Self magazinomat. A csávó nekem is megígérte, hogy ha tud "szerezni" a szeptemberi Marie Claire-ből is, telefonál, és hozza. Kész.

Képek: az ILV logója. Így terem a sárkánygyümölcs.