Ki mit tud

Kicsit megnehezíti az ittlétet az, hogy az ember sohasem tudhassa, miként áll a vietekkel. Nem csak Vietnamban gond ez, hanem állítólag egész Délkelet-Ázsiában. Az ázsiai ember ugyanis úgy van összerakva, hogy nem szereti, ha kiderül róla, hogy valamit nem tud, vagy valamihez nem ért. Kifejezés is van rá angolul: losing face, vagyis arcot elveszíteni. Nem kell itt atomfizikára gondolni, olyan egyszerű dolgokról is lehet szó, mint a hol van a tökömtudja utca. Így aztán buzgón tettetik, hogy igen, teljesen képben vannak, nincs gond, minden értve van, szuper, mehetünk, csináljuk. Aztán mégsem.

Az egyik tanács, amit az itt élő magyaroktól kaptam az, hogy mindig legyen nálam térkép, ha taxival megyek valahova, ha viszont nincs, akkor nagyon mélyen nézzek bele a taxis szemébe, és csak akkor induljak el vele, ha megértés csillan benne. Ugyanis gond nélkül rábólintanak arra a kérdésre, hogy megértették-e a nyugati utas ékes vietnámi nyelvén, hogy mi az úticél. Menet közben derül ki, hogy mégse.

Ma reggel bevágódtam az összes cekkerrel a taxiállomáson egy kocsiba, és mondtam a csávónak, hogy vinvenhon. Nézett... mondok neki, vinvenyhony. Megint néz rám... oké, mondom, vinvenhun. Megint bámul, mint a birka, de bólogat vadul. Akkor aztán kézjelekkel elmondtam neki, induljon előre. Vigyorgott, mint a tejbetök, elindult. Az utcánknál ráordítottam, hogy retrai, ami asszem azt jelenti, hogy fordulj be balra. Befordult, és röhögőgörcsöt kapott. Ááááááá, vinvenhuny! Kacskaringós magyar káromkodást ejtettem meg. Mi lett volna, ha nem tudom az utat?

Húslevest főzök, mert a Neseteknek elege lett a telefonos segítségből. Nyolc helyről össze is vadásztam a hozzávalókat. Én garnélarákot és sárkánygyümit fogok ebédelni. Nyami!

Este szülői értekezlet, majd beszámolok.