Malacka és a Tao

Az itteni népeknek fene nagy ám az érzékenysége. Nem csak a vietekre gondolok, a tapasztaltabbak azt mondják, hogy az egész környék ilyen. A PTO-s talin kaptam egy kiskönyvet, amelynek az egyik legfontosabb tanácsa, hogy egy viettel szemben az ember soha se emelje meg a hangját, ne mutassa, hogy mérges, mert ezzel egy ázsiai nem tud mit kezdeni. tehát kétféleképpen reagál. Vagy kiröhögi az ordító nyugati vadbarmot, ami persze olaj a tűzre, mert a nyugati azt hiszi, hogy a kis viet kiröhögi őt, pedig nem is rajta röhög, hanem a helyzeten, vagy apró megtorlóhadjáratba fog. Pl., ha összeveszel egy taxisorfőrrel, mert TUDOD, hogy a hosszabb

úton akar elvinni a célpontra, azt mosolyogva, nyugisan kell tenni, különben az a taxistársaság soha többé nem küld taxit hozzád. Ami azért gáz, mert két társaság van. Ha a főbérlővel veszekedsz, hogy hozza már a két hete beígért függönyöket, könnyen meglehet, hogy közli, hogy két napod van arra, hogy elhagyd a házat. Ha rendőrrel vitatkozol, az országból is kirakhatnak. Ezek szerencsére nem az én történeteim. De tanulságosak.

Méregelődésre pedig lehetne ok. Aki képtelen felvenni az itteni ritmust, tehát képtelen lelassulni, hamar az országhatáron kívül találhatja magát. Az itteniek ugyanis egy nyugati ember számára érthetetlen és átláthatatlan rendszer szerint dolgoznak. Nem tudnak mit kezdeni az idő fogalmával, az órát alig ismerik, vagy ha ismerik is, felesleges luxusnak tartják. Míg egy nyugati ember napja be van osztva, ezek csordogálnak a flow-val, hagyják, hogy sodorja az élet őket, itt minden nagyon zen. Emiatt aztán vannak ütközések. Hiába mondod egy vietnek, hogy a megrendelt árut tíz után hozza, ő majd akkor hozza, amikor jónak látja, amikor annak ITT VAN AZ IDEJE. Tehát érdemes otthon lenne már fél kilenckor. Telefonálsz, hogy elvágták a kábeltévé vezetékét, nem azonnal jönnek ki, mint otthon, hanem majd. Igaz, hogy te közben fizeted a nem működő előfizetést. Panasznak helye nincs, végül is megcsinálták, nem? A mienket négy nap után, este fél tizenegykor. Akkor volt itt az ideje. Lemész a portára, megkéred Vu Ant, hogy küldje fel az egyik legényt, mert el van dugulva a mosogató. Vu An odaszól a kártyázó legényeknek, azok bólogatnak, hogy yes, mádám, és kártyáznak tovább. Te állsz ott, mint fasz a lakodalomban, vársz, majd vállvonogatva visszakocogsz a kuckódba. Délután megjelenik a legény, hozza a pumpát, kidugít, mert annak meg most volt itt az ideje. Előtte befejezte a kártyapartit, és valszeg szundikált is egyet. Itt nyilván nem a szívinfarktus a vezető halálok.

Egyébként nem rossz dolog ez, kezdem érezni benne a luxust. Ezért nem készült még el a fordítás stilizálásának uotlsó negyven oldala, pedig a könyvet már lassan három hete befejeztem. (Jaj, bocs, Eszter... ooooops.)

Liórának is sok tanulnivalója van még. Az ugye köztudott, hogy az izraeli hölgyek igen forróvérűek tudnak lenni, pattogósak. Lióra is olyan, mikor angolul beszél, mint egy őrmester. Nem akar ő rosszat, ilyen. Tegnap a 13-ban ettünk a kislányokkal (az ő Yarden-je Luca évfolyamtársa, a másik harmadikos, aki nem beszél angolul.). Lióra rendelt a lányának: Sült krumpli, sült csirke, ándörsztend? Frájd! Ándörsztend? Potétóz! Ándersztend? Csikken! Ándörsztend? Vóter? Ándörsztend? Keccsáp, ándörsztend? Ándörsztend? Ándörsztend? Megjött a tányér, gyerek ketchupba csirke belemárt, szájba belapátol, és ordít, mint a sakál. Kurvára nem értettük, mi a baja, csak amikor az ötperces visítás után szegény kiscsaj végre kiköpte a falatot, mondja, hogy CSÍP! Hát ezek az idióták ketchup helyett csiliszószt hoztak neki, abból is az extraerőset. Mit nekik? Piros, piros. Ándörsztend?