Ő az enyém!!!!!!!!!

Ezt a nevető Buddhát még itthon kinéztem magamnak a bolt facebook-os oldalán. Most a nappali asztalán ül, és vigyorgunk egymásra. Örülök neki.

No de. Amikor du. kettőkor még pizsamában lézengtünk a lakásban, tudtam, hogy helyre állt a világ rendje. Otthon is mindig ezt tettük szombatonként. Kivéve persze, ha Gyulára indultunk, mert akkor már 11-kor úton voltunk - a megígért 8 helyett. Tehát amikor kettőkor a kisasszony közölte, hogy éhes, taxiba vágtuk magunkat, és bementünk a City-be. Nem fogjátok kitalálni, hol ebédeltünk: egy Pasha nevű török étteremben. (Aki most azt gondolja, hogy de faszok vagyunk, amiért nem vietnámit ettünk, az még nem próbált az éhes Lucába ismeretlen kaját lapátolni.) Bementünk, Tarkan bömbölt, én vígan vele dudorásztam, a gyerek hastáncolt, az étlapon minden kaját ismertünk, és amikor a tányérok megérkeztek az asztalra, azt is elmondhattuk, hogy tényleg hasonlítanak a török kajákra. Luca megjegyzése: pont annyira, mint a teszkós kínai kaja az igazira.

Ebéd után sétálni indultunk Saigon Váczi utcájára, amit itt meglepő módon nem Váczi utcának hívnak, hanem Dong Khoi-nak. A francnak kell mindent bonyolítani. Nomármost, a Dong Khoi olyan, mint a londoni Oxford Street keresztezve a Fáy utcai piaccal. YSL bolt előtt guggoló banánárus. Cuki. Sokáig nem gyönyörködhettünk a kirakatokban, mert 1. Lucának pisilnie kellett, 2. eleredt végre az eső. Az elsőt úgy oldottuk meg, hogy beugrottunk a Grand Hotel Tökömtudjába. Itt már látszott, hogy nem otthon vagyunk. Nem néztek ki minket csak azért, mert a gyerek a rötyit kereste. Sőt, rötyizés után a boy esernyővel kísért ki a lobbyból, egészen a taxiig. Még csak a markát sem nyújtotta.

A második problémát a taxi oldotta. Majdnem hazaindultunk vele, amikor nekem eszembe jutott a nevető Buddha, amit anno a honlapon láttam. Nem tudom, hogy mi ütött belém, de azonnal látni akartam. Közöltem Kenannal, hogy márpedig most oda megyünk. Odamentünk. A boltban a pulton ücsörgött. Felemeltem, megnéztem az árát, dobtam egy hátast (nem óccó, na, bronzból van), és mondtam Kenannak, hogy márpedig én enélkül nem mék haza. Neki legyen mondva, nem tiltakozott. Tudja, hogy általában nem vagyok az a követelőzős fajta, tehát oka lehet annak, hogy toporzékolni is tudnék ezért a szoborért. Tehát Buddha hazajött velünk. És most vigyorgunk egymásra.

Feri, ha csak annyit tudsz erre kommentelni majd, hogy azért akartam Buddhát, mert hasonlít rám, ne tedd. :)