Benne leszek a tévében

Azt azért ne gondolja senki, hogy csak mert tízezer kilaméterre vagyok szép hazámtól, megszűntem magyarnak lenni. Az augusztus 20-i megemlékezésekből sem maradok ki természetesen. Tamásnak köszönhetően boldog birtokosa lehettem egy meghívónak a Barátság Házba, ahol a Magyar-Vietnami Baráti Társaság szervezte meg az összejövetelt. Az ünnepségre eljött a nagykövet is Hanoiból.

Puccba vágtam magam, és elindultam. Sajnos (illetve mivel feldobta a napomat, szerencsére) egy diszlexiás taxisofőrbe sikerült botlanom. Az orra alá dugtam a meghívót, amiből csak annyit értettem, hogy 31 Le Duan, az pedig a cím, és azt is csak azért tudtam, mert ott van a Diamond Plaza. Bólogatott nagyokat, elindultunk.

Az első tíz perc után már a bugyimból is csorgott az izzadtság. Mutattam neki, hogy kapcsolja be a légkondit. Erre ide adta a taxicsekkes tömböt. Bájmosollyal visszaadtam neki, mutattam, hogy kapcsolja be a légkondit. Erre elindította az ablaktörlőket (ragyogóan sütött a nap). Mutattam neki, hogy kapcsolja be a légkondit. Bekapcsolta a rádiót, fel is csendült egy alábbihoz hasonlatos nóta. Mutattam neki, hogy kapcsolja be a légkondit. Mivel már semmi más bekacsolnivaló nem maradt, bekapcsolta a légkondit.

Beragadtunk egy dugóba, mert a híd közepén leállítottak két kamiont. De még így odaértünk volna időben. Kiscsákó ráhúzott a Le Duanra, és megállt az 51-es szám előtt. Mutatom neki megint a meghívót, hogy nem 51, hanem 31. Mutatja, hogy ott van, ez az. Mutatom, hogy nem, ez 51, nekem 31 kell. Mutatja, hogy euz az. Rábökök a meghívóra, megint mutatom, hogy nicsak, 31. Ő mutatja a házszámot, 51. Ezzel elvoltunk egy darabig, aztán feladtam. Kapott dupla borravalót (kábé száz forintot), nagyon örült neki, rámutatott az épületre, hogy érezzem jól magam, és ott hagyott. Sétáltam pár tömböt, és tízperces késéssel be is futottam.

Az épületet egyből megtaláltam, mert nagyon hasonlított a Zánkai Úttörőtábor főépületére, szinte ordított róla, hogy ez egy közösségi, ünneplésre szánt hely, meg aztán nagy lóbaszó betűkkel ki is volt írva rá, hogy House of Friendship.

Felcaplattam az emeletre, lobogtattam a meghívómat. A terem tele volt, a folyosón is toporgott a nép. Egy aranyos csajszi kikapta a kezemből a meghívót, megnézte, kinyitott nekem egy külön ajtót, és leültetett az első sorba a díszvendégek közé.

Abban a pillanatban minden fényképezőgép és kamera az arcomba világított. Kíváncsi vagyok, mit hittek rólam. Azt biztos nem, hogy én vagyok Tamás.

A megemlékezés... esküszöm, mintha az Angi Vera filmbe pottyantam volna. A falon vörös alapon fehér betűk: "FORRÓN KŐSZŐNTJŰK A MAGYAR KOZTÁRSASÁGOT!" Előtte koszorúk. A tudoménmilyen egyetem forrón köszönti a Magyar Köztársaságot, a Majestic Hotel gratulál a Magyar Köztársaságnak.

A beszédek nagyon aranyosak voltak. Először a vietnámi fél beszélt, fél óráig köszöntötte név szerint a megjelenteket (... és köszöntöm XYZ urat, Ho Cho Minh Város önkormáyzatának gazdasági igazgatójának az unokaöccsét... stb.) és felsorolta, mennyi mindent köszönhet a vietnami nép a magyar népnek. Annyira aranyos volt, hogy kedvem támadt megölelni. Aztán a magyar nagykövet számolt be a vietnami-magyar gazdasági és kulturális kapcsolatok élénküléséről. Szuper. Tudja azt Magyarországon valaki, hogy a magyarok 60 millió euróból építenek onkológiai központot dél-Vietnamban? Aztán pezsgővel kocintottunk, majd nekem mehetnékem támadt, mert még kulacsot kellett vegyek a gyereknek, és Jo is várt ebédre a Mekong Merchantnél.

Tehát, a Vietnámban élő magyarok nevében is szeretettel köszöntöm a Magyar Köztársaságotalapításának sokadik évfordulója alkalmából, és külön szeretnék megemlékezni a Magyar-Vietnámi Kapcsolatfelvétel hatvanadik évfordulójáról is. A nagykövet is megemlékezett róla. Csak nehogy ezért visszahívják!