Shopping in Saigon

Nem vagyok az a nagy shopping őrült, sőt, kifejezetten nem bírom a dolgot fél óránál tovább, de szuvenyírvásárlás ürügyén töményen kaptam azokat az élményeket Saigonban, amik az elmúlt tíz hónapban annyira oldottan értek, hogy tulajdonképpen fel sem tűntek eddig. No de most...

Az nyilvánvaló, hogy Vietnám az elkövetkező harminc évben sem lesz bevásárló turizmus célpontja. No nem azért, mert olyan drága, hanem mert minek... nem akad olyan marha sok dolog, ami miatt érdemes lenne idáig elzarándokolni.

A világmárkák (Louis Vuiton, Gucci, Chanel, és nemsokára a Christian Loubotin) már beköltöztek a Dong Khoi könyékére - ez lenne itten a bevásárló utca. A választék talán még megfizethető is lenne, viszont mivel a világmárkák is pénzből élnek, teljesen az itteni (rizsa) ízlésre szabták. Minden csillog-villog, annyi strassz talán nincs is a világon, amennyit egy itteni Chanel táska elbír, persze egy akkora logó mellett, mint a fejem (egy retikülön).

A méretekkel is akad egy kis gond. Itt a 36-os konfekcióméret már durván az XXL-es kategóriába tartozik, amire az eladók általában fel is hívják a figyelmet. Több itt lakó, Európában és Amerikában kifejezetten gebének számító ismerősöm mesélte, hogy a harminckilós, tizenkét centis tűsarkokon billegő kiccicák gyakorlatilag elállják a butikok bejáratát és már messziről kiabálják a közeledő fehér debelláknak, hogy "Mádám túl kövér, mádám, itt nincs ruha!!!" A rutinos fehér nők pedig megtanultak bosszút állni ezeken a nem

túl diszkrét gyereklányokon: szépen félretolják őket az ajtóból, összeszednek nyolc-tíz, szemmel láthatóan is kicsi ruhát, nadrágot, szoknyát, bevonulnak a próbafülkébe, belegyömöszölik magukat a fércekbe, majd úgy rángatják őket magukról, hogy ott aztán szakad-reped-foszlik minden. Bocsika!

A nem túl nemes, de mindenképpen szórakoztató bosszú koncentráltan végrehajtható a fehérnemű üzletekben. A vietnámi nők tényleg aprókák, a mellméretük alig haladja meg az 22 (mínusz) A kosarat. És bár fehér bálnáknak tartják az europid nőket, a mellüket vehemensen irigylik. Engem gyakorlatilag csöcsön szoktak ragadni a Ben Than piacon, megtapogatnak, és visítva kérdezik: Mádám, rííl? Rííl? Naná, nincs az a barom, aki ekkora párnát beültetne.

Na szóval, a fehérnemű boltokban a bosszúhadjáratnak két módja van. Az egyik a már fent említett próbafülkés támadás, amikor egy fehér bálna képes a bolt fele készletét tönkretenni. A másik ennek finomabb, verbális változata. Európai nő bemegy a boltba, végigpörgeti a választékot, és diadalmasan kiabálni kezd: Kicsi! Hű, de kicsi! Ez is kicsi! Hát nincs ebben a boltban semmi, amit nőkre, nem gyerekekre terveztek??? Állítom, ez a módszer a hatásosabb.

Aki megsajnálná szegény viet elárusító kislányokat, az gondoljon a budapesti plázákban körmöt reszelgető, méretes műszempilla alól pislogó tizenéves Lolitákra, és tegye a szívére a kezét: ki ne állna bosszút rajtuk, ha tehetné?

Az itteniek pedig jóval bosszantóbbak az otthoniaknál. Mivel Vietnámban meleg van, az emberek hamar elpillednek. Az elárusító kislányok mindenhol képesek aludni: a kiakasztott ruhák között, a cipős polc előtt, a kasszára borulva, hátul a raktárban stb., és nagyon morcosak lesznek, ha valaki felkelti őket holmi vásárlás ürügyén. Egyébként is igen érdekes a viszonyuk az eladásra szánt áruhoz: ha úgy gondolják, hogy a vevőnek nincs szüksége arra, amit megvásárolni szeretne (alternatív olvasatban: nem méltó a kiválasztott árura), akkor bezony nem is adják el neki. A következő történetet egy itteni kiadványban olvastam:

"Amerikai nő vagyok, 41-es lábakkal. Szükségem támadt egy pár sportcipőre. Azt már rutinból tudtam, hogy ne a női szakasznál keresgéljek, mert még ha lenne is méret - nincs, a női cipők itt 39-nél leállnak -, akkor se találnék megfelelő modellt. Fémesen csillogó, lila flitterekkel kivarrt Nike, valaki? Szóval a férfiosztályon leemelten egy kiállított darabot, felpróbáltam, csodák csodája, tökéletes volt. Úgy megkönnyebbültem, hogy nem kell több boltba bemennem, hogy majdnem könnyezve felkeltettem a pultnál kornyadozó pixie-t:

- Szeretném megvásárolni ezt a cipőt.

A pixie álmosan pislogott, majd mikor nagy nehezen felfogta, hogy mit akarok, mit hadonászok a kezemben azzal a cipővel, duzzogva kijelentette:

- Nincs meg a doboza.

Mondtam neki, hogy nem kell a doboz, elviszem anélkül.

- De táska sincsen.

Mondtam neki, hogy nem kell a táska, anélkül is elviszem, és lenne szíves ide adni a párját?

- Nem.

- Hogy hogy nem?

- Nem tudom, hol van.

- Megnézné a raktárban?

- Nem.

- Miért nem?

- Mert nem tudom hol van.

- Jó, akkor bemegyek én, és megkeresem.

- Nem lehet.

- Miért nem?

- Mert a raktárba nem mehet be vevő.

- Jó, akkor menjen be, és keresse meg.

- Nem.

- Miért nem?

- Mert nem tudom, hol van.

- Jó, akkor könnyítsük meg a dolgot. Betelefonálna a központba/raktárba/főnöknek/Buddhának, hogy küldjenek egy párat ebből a modellből, ebben a méretben?

- Nem.

- És miért nem?

- Mert nem tudom, hol van a telefonszám.

Itt basztam rá az ajtót. Nem viselte meg. Láttam, hogy visszahanyatlik a pultra és a kasszát átölelve tovább szunnyad. Én egy fehérnemű üzlet felkeresésével könnyítettem a lelkemen."