Hogyan tovább?

Mivel sokan kérdezitek, hogy mi lesz a blog sorsa, kénytelen vagyok elgondolkodni róla. Teszem már pár perce, és nem tudom. Hiányzik az írás, hiányoznak a kedves kommentelők is, csak az a baj, hogy amíg itthon vagyunk, addig túl személyes lenne a blog, és amit meg tudnék osztani, nem biztos, hogy a nagy nyilvánosságra tartozik.

Arra is gondoltam, hogy akár Gyuláról is készítenék egy blogot, szerintem tök jó lenne, mert annyi minden történik itt, annyira helyes ez a kisváros, hogy nem ártana egy személyes bemutató. Érdekelne ez valakit???

Tehát itthon... alig több mint egy hete vagyunk itthon, és olyan, mintha sohase mentünk volna el. Nekem még vannak flashback-jeim Saigonnal kapcsolatban, néha körülnézek, és egy pillanatra nem tudom, hol is vagyok. Jo és Liora nagyon hiányoznak, annyi időt töltöttem velük az elmúlt egy évben, amennyit soha senkivel. Ők is vergődnek, skype-on kávézgatni és csevegni nem olyan... Liora pont tegnap írta, hogy nagyon nem találja otthon a helyét, mesélni sem tud a kinti élményekről, kedve sincsen hozzá... Kíváncsi vagyok, kiállják-e ezek a barátságok az idő próbáját, milyen lesz az, amikor már nincsenek közös élmények (úgymint Saigon, az időjárás, a taxisofőrök és a pincérek szapulása), tudunk-e még egymáshoz szólni, közel maradni... Valszeg keményen kell majd dolgozni rajta.

Magamon annyit vettem még észre, hogy állandóan úton vagyok. Az időjárás miatt Saigonban rengeteg időt töltöttünk négy fal között, most mindig rajtam van a mehetnék. Mindegy hová, csak ki az utcára, a szabadba... Annak is örülök, hogy úgy érzem, sokat változtam, nagyképűen azt is mondhatnám, hogy fejlődtem az elmúlt egy év során. Türelmesebb lettem, nyitottabb, befogadóbb. Azt nem kockáztatom meg, hogy bölcsebb is, viszont nagyon jó érzés az, hogy megszerettem a kalandokra vágyó önmagamat.

És hogy mi lesz tovább? Dolgozunk rajta, egyelőre nem tudjuk. Vietnámmal belekóstoltunk a külföldi létbe, én momentán úgy gondolom, hogy a háborús övezeteket leszámítva bárhol szívesen élnék, hiszen óriási kaland bekapcsolódni egy másik kultúrába. Mondhatni vérszemet kaptam. De tényleg, nem akarok leállni, megállni. Kapásból tudnék öt olyan helyet mondani, ahová már holnap reggel elindulnék. A család török kétharmada szeretne Európában maradni. Ezen nem fogunk összeveszni, úgyis oda megyünk, ahová munka képében a sors vet bennünket. Nagyjából mindegy.

Na, akkor mi legyen a bloggal? Kivárjátok, hogy induljon a következő biginvalahol, vagy érdekli a népet Gyula is? Vagy a fogyókúra? Valami? (Papa, te ne szavazz léci.)