Megyünk haza!

Ma este kilenckor indulunk... négy óra múlva jön a kocsi, és már össze vagyunk pakolva, ami abszolút nem jellemző ránk, tehát valószínűleg ideges vagyok. Alig várom, hogy hazamenjünk, ugyanakkor nagyon, de nagyon szomorú vagyok, mert van egy sejtésem, hogy soha többé nem térünk ide vissza, hiába ígérgettük a barátoknak, hogy persze, majd látogatóba... csak akkor még úgy állt a helyzet, hogy a régióban fogunk élni, most meg nem úgy áll a helyzet. Ahhoz képest, hogy nem akartam soha az életben Ázsiába jönni, most nagyon fáj a szívem. Igazából nem is tudom, hogy mit siratok... mert ugyan nagyon jól éltünk itt, csak olyan és annyi stresszt kellett elviselni, amennyi otthon fogmosás közben ér, amikor hajzselét nyomok a kefére, de mégis tudtuk, hogy nem ide tartozunk... közben meg bólogattak a pálmafák, felszeletelve jött a friss mangó és ananász (tényleg, tudja otthon valaki, hogy az ananász és a mangó elvileg édes?), és olyan barátokra tettünk szert, akik remélhetőleg még sokáig velünk maradnak.

Tegnap este Jonál volt egy kis búcsúparti. Ők voltak, meg mi voltunk, meg a másik Jo a három lányával, akik jövő héten lépnek le Sanghajba. A gyerekek a medencében ökörködtek, mi az elején három percig bőgtünk, aztán whiskeybe fojtottuk a bánatunkat. Jo, mint akit felhúztak, percenként mondogatta, hogy nem bye, see you soon, és egy zafírral kirakott ezüstkeresztet rakott a nyakamba, jó katolikus olasz lány Ausztráliából. Luca élvezte az estét, hogy külföldi gyerekekkel egyenrangú félként tud játszani, hogy érti a szlenget, és ismeri a dalokat. Azt mondta, élete egyik legszebb estéje volt. Volt egy háromperces vihar is, dőltek a pálmafák jobbra-balra, a hamut belefújta a whiskeyspohárba a szél, aztán nagyon hamar vége lett.

Alig várom, hogy otthon legyek. Mindig vissza fogok vágyni ide.