Az előadás margójára

Lassan egy hete már, hogy az alsósok bemutatták az Ózt és én még mindig a "Somewhere over the rainbow"-t dünnyögöm magamban. Állítólag nem csak én, de a produkcióban részt vevő egyik gyerek, tanár és szülő sem heverte még ki az elmúlt hónapokat.

Január óta Óz lázban ég az iskola, a gyerekek hetente két teljes délutánt próbáltak, az előadást megelőző napokban szinte a fülünkön jött ki, hogy az Óz így, meg az Óz úgy... és mégis minden néző meglepődött. Ugyanis a színpadon nem egy bájos amatőrprodukciót láttunk, hanem egy ízig-vérig profi előadást, amely minden színpadon megállná a helyét. Nem csak a gyerekek miatt, de a díszlet, a jelmezek, a koreográfia, a zene...

Persze, most könnyű lenne azt mondani, hogy egy olyan iskolában, ahol a szülők (vagy a munkahely) egy sarkadi kertes ház árát fizetik ki egy tanévért gyerekenként, egyszerű lehet megszervezni egy ilyen dolgot, hiszen ahol zseton van, ott minden van. De vajon tényleg csak erről van szó? Az igazgatónő tartott egy kis beszédet a második előadás előtt, abból sok minden kiderült.

Az egész Óz történet úgy kezdődött, hogy az alsós angoltanárnéni (az áldott Miss Sue) megkörnyékezte az igazgatónőt, hogy mi lenne, ha idén az alsósok is előrukkolnának egy színházi előadással, nem csak a gimisek. Mert hogy az iskolában ez hagyomány, hogy minden évben összeraknak a nagyok egy fullos darabot. Igazgatónéni kicsit aggodalmaskodott, hogy rá lehet-e bízni ekkora produkciót ilyen picikre, de angol tanárnéni (az áldott Miss Sue) kardoskodott, hogy de legalább próbálják meg...

Amikor meghirdették a válogatást, a négyszáz alsós közül háromszáz valamennyien jelentkeztek a nyolc szöveges szerepre. Tehát lelkesedésből nem volt hiány, volt miből válogatni a teljes produkcióhoz, amiben végül a színpadon 77 kisdiák vett részt.

Rögtön indultak a próbák is, heti két délután, otthoni szereptanulással. Közben folyamatosan kaptuk Sue-tól az emaileket, hogy áll a próbafolyamat, és mit kérnek. (Küldjünk be make-up-ot igazolással, hogy a gyerek nem allergiás, küldjünk be 1500 forintnyi dongot jelmezre, hatvannyolc emlékeztetőt, hogy mikor vannak a próbák, hol lesz a főpróba, ugye nem fog senki elkésni, satöbbi, satöbbi.) A próbákat Sue és Yarden osztályfőnöke vezették, de hogy igazából hányan vettek részt az egész produkcióban, csak az előadáson derült ki a színlapból.

Egy lista, nem teljes:

- 77 kisdiák a színpadon

- A díszletet a rajztanárnő tervezte, a kivitelezésben segítségére volt az egyik harmadikos tanárbácsi, aki amatőr festő. Ő alkotta a Smaragdváros hátterét, nagyon profi volt.

- A színpadképben jelentős szerep jutott a projektornak is, mezőt, rétet, erdőt stb. kiválóan meg lehetett vele jeleníteni. Az IT tanár rakta össze az anyagot, és felelt a kivetítő működéséért az előadás alatt.

- A jelmezeket szintén a rajztanárnő rajzolta meg és néhány ügyes szülő meg vietnámi asszisztens megvarrta. Csak az anyag árát kellett kifizetnünk.

- A zenetanárnők folyamatosan korrepetálták a 2 Dorothyt, akiknek szólót kellett énekelni a színpadon. Hát nem tudom, én biztosan összeszartam volna magam, de a kislányok félelem nélkül, gyönyörűen énekeltek. Emellett a munchkin gyerekek kórusát is ők tanították be.

- A koreográfiában egy felsős tanár segédkezett, ő is sokat próbált a kicsikkel, a tánckarral.

- Előadás előtt a gyerekeket a 11-12-es nagylányok sminkelték, az iskolában ugyanis szigorúan csak ők viselhetnek szolid sminket, a kisebbeknek a szájfény is meg van tiltva. (Nagyon helyes, mellesleg.)

- A színpadi technikáért az IT tanár mellett egy mindenes felügyelt.

- A próbák alatt a kicsik lelkét Sue nagylánya, Rohanna istápolta, és a színpadi mozgásban is ő segített nekik.

- A plakátokat a másodikosok tervezték és nyomtatták.

- Volt tanár, akinek az volt a dolga, hogy előadás után leporolta a jelmezeket és a vállfákat visszaakasztotta a fogasra.

- Volt tanár, akinek annyi volt a dolga, hogy beszedte a pénzt a jelmezekért.

- Ruhatárosnak és jegyszedőnek a tizedikesek jelentkeztek, senkinek sem kellett pisztolyt tartani a fejéhez.

És több nem jut eszembe.

Éppen meg lehetne kérdezni, hogy hol itt a pénz? Mert az egész előadás többnyire szabad időbe és lelkesedésbe került. Erre tudom azt mondani, hogy ha a tanárokat megfizetik, és nem kell nekik takarítani járni másodállásban, ha tényleg csak "annyi" a dolguk, hogy a gyerekeket irányítgassák, szeretgessék, csodát lehet létrehozni.

Mert csoda volt ez a két este. Arról most nem szólnék, hogy Luca mennyit tanult abból, hogy végigkísérhette egy előadás születését. (A saját sikere nem hatotta meg, továbbra is zeneszerző és torta designer szeretne lenni - lelkesen nézi a Betty Crocker Kitchen előadásait a youtube-on. Ha szeretné az édességet, megijednék, de komolyan.) A gyerekek hatalmas extázisban tombolták át a finálét, és legkisebb, szöveges szerep nélküli őr is úgy gondolta, hogy megérdemel egy díjat. Gondolom, hogy sokáig merítkezhetnek ebből az élményből.

Nekem azonban más is szemet szúrt. Amikor Miss Sue-t színpadra szólították, hogy megköszönjék a munkáját, a jóasszonynak potyogtak a könnyei, de közben úgy vigyorgott, mint akit kitüntettek. Ott és akkor és azóta is irigyeltem, irigylem.