Kísérlet

Ez egy hétfői sztori, de még mindig nem igazán tértem napirendre a dolog felett. Mivel tudom, hogy több tanár és szülő is olvassa a blogot, nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit szóltok ahhoz, amit most le fogok írni.

Múlt hét pénteken kaptam egy emailt Luca osztályfőnökétől, hogy hétfő reggel egy érdekes kísérletet akar végrehajtani az osztályban, és az én közreműködésemet is kéri. (Minden hétfőn délelőtt bent vagyok az iskolában, egyfajta szülő-tanárként segítem a munkát.) Azt írta, hogy az 1968-as Jane Elliott féle kísérletet szeretné az osztályban eljátszani. Mielőtt tovább olvasnátok, legyetek szívesek megemészteni ezt: http://www.grafologia.hu/Anyagok/grafoklub/JaneElliot.pdf

Shannon azt mondta, hogy mi nem játszhatunk a szemekkel, mert akkor nem tudná ketté osztani az osztályt, itt a hajszín lesz a döntő. Lesznek a fekete hajúak (ők lesznek a privilegizált csapat) és a többiek. Három órán keresztül kell azt játszanunk, hogy nagyon kedvesek vagyunk a fekete hajúakhoz, és szemét módon lenézzük a többit. Kérte, hogy Lucának se szóljak az egészről, nehogy lelőjem a "poént". És ilyen az, amikor a balsejtelmeim ellenére (kíváncsiságomat kielégítendő) megyek bele valamibe...

Hétfő reggel, amikor megérkeztem az iskolába, Shannon eligazítést tartott a gyerekeknek. Azt mondta nekik, hogy a vietnámi kormány pénteken hozott egy döntést, ami ezentúl hatással lesz az iskola, és az osztályközösség életére is. Mrs. Rachel (egyik tanár) éppen bent van az igazgatónőnél, és próbálják eldönteni, hogyan tovább. Később bejön majd az osztályba, és elmondja miről van szó. Na, ki mit csinált a hétvégén?

A gyerekek már itt érezhetően feszültek lettek. Negyedóra múlva megjött Mrs. Rachel, közölte az osztállyal, hogy ami most történni fog, az a vietnámi kormány döntése, ők semmit sem tehetnek ellene, mert a rendőrség ellenőrizni fogja, hogy betartják-e az utasításokat. Egyenként felszólította a gyerekeket, méregette őket egy darabig, majd döntött: te visszaülhetsz a helyedre, te pedig ülj a szőnyegre. A kölkök nagyon meg voltak szeppenve, szerintem már itt abba kellett volna hagyni az egészet. Aztán közölte, hogy akik a szőnyegen ülnek, soha többé nem ülhetnek vissza a székeikre, a dobozukat az osztály hátsó részében kell tartaniuk, nem hazsnálhatják a szekrényt, nem szólalhatnak meg jelentkezés nélkül, és hogy tulajdonképpen jobb is, ha meg sem szólalnak, mert a véleményük nem számít. Ja, és többé nem szólhatnak azokhoz az osztálytársaikhoz, akik a székeken ülnek. (Luca itt kezdett el sírni. Szerencsére Mrs. Rachel kiemelte az osztályból, gyorsan elmagyarázta neki odakint, hogy miről van szó. Luca megnyugodott és eljátszotta, hogy benne van a kísérletben. Később elmondta, hogy azért sírt, mert nagyon megijedt, hogy valami rosszat tett, és nem emlékezett rá, hogy ugyan mit.) Nekem is az lett volna a dolgom, hogy a széken ülő (hajszínük miatt csak és kizárólag ázsiai) gyerekekkel feltűnően kedves, a szőnyegen ülőkkel meg lekezelő, undok legyek. Az első hozzám kerülő ötös csoportban a két szőnyegen ülő, egy indonéz kislány (Isabelle, az egyik kedvencem) és egy kuvaiti kisfiú már zokogtak, annyira meg voltak rettenve. Nekem konkrétan hányingerem volt, és szégyen, vagy nem szégyen, nem tudtam játszani a szerepemet, mert nem bírtam nézni a síró gyerekeket, akikbe bele kellett volna rúgjak még egyet. Őket vigasztalgattam finoman, a széken ülőket meg agyondícsérve olvastattam. A második csoportba a vagány gyerekek voltak, ők az orruk alatt "szidták a rendszert", jobban vették a dolgot, lázadozni is kezdtek. De ők is nagyon meg voltak rémülve. Utánuk intettem Shannonnak, hogy én ebből kiszállok, én ezt nem csinálom, nem tudok gyerekeket bántani akkor sem, ha érdekes dolog kerekedhet ki belőle. Kimentünk a folyosóra dumálni, de szerencsére Shannon is észnél volt, azt mondta, hogy most befejezzük az egészet, mert keményebben sült el, mint amire számított.

Tehát leültünk a gyerekekkel, és megbeszéltük, hogy mi is volt ez az egész. A szőnyegen ülő gyerekek (európaiak, közel-keletiek, amerikaiak, ausztrálok) nagyon megkönnyebbültek. A széken ülő vietnami és koreai fiúk viszont kifejezetten sajnálták, hogy véget ért a pünkösdi királyság. Egy, azaz egyetlen egy gyerek sem akadt közöttük, aki azt mondta, hogy bassza meg, nem érdekel a szabály, mi az, hogy nem beszélhetek többé a legjobb barátommal? Senki nem mutatott közülük szolidaritást. Tehát: amit eddig olvastatok az ázsiai lélekről, mind igaz. A szabály az szabály.

Höhöhöh, egyetlen gyerek volt csak, aki azt mondta, hogy a szőnyegen ülőknek össze kellett volna fogniuk, és kivívni a "szabadságot." Találjátok ki, ki volt az! Na ugye? És amikor megkérdeztem tőle, honnan vette az ötletet, akkor azt mondta, hogy a BRATZ filmekből. Nekem ezután senki se szidja a Barbie Entertainmentet!

Ti mit szóltok ehhez az egészhez? Szabad ilyet csinálni gyerekekkel a magasabb rendű tudás érdekében?

Hétfőn elolvasom a suliban, hogy a gyerekek mit gondoltak erről az egészről, Shannon íratott velük egy visszajelzést. Mondta is, hogy szeretné, ha én is megnézném őket.

Aki az eredeti kísérletre kíváncsi, angolul megnézheti a róla készült filmet:

http://www.pbs.org/wgbh/pages/frontline/shows/divided/