Kulturális élmény

Hű, de régen jártam itt. Zajlanak pedig az események, csak az internet annyira szar, hogy képtelenség kivárni, mire betölt egy képet. Most viszont a királyi esküvő tiszteletére megtáltosodtak a vityik, és egészen tisztességes sebességet sikerül produkálni.

Visszatérnék a múlt hét csütörtökjéhez, amikor is abban a tisztességben részeltettünk, hogy megtekinthettük Luca iskolájának koncertjét a saigoni Operaházban. A pontosság kedvéért megjegyezném, hogy a saigoni Operaházat senki se hasonlítgassa a pestihez, ez se kívülről, se belülről nem olyan impozáns, mint otthon, de a semminél nyilván jobb. A kisasszony is csak addig volt meghatva, amíg be nem mentek az épületbe, amely nagyjából a gyulai kultúrház szintjét hozza. Lassan kilenc hónapja itt vagyunk, még sohasem sikerült például programfüzetet szerezzünk. Állítólag nincs is. Oda kell menni a pénztárhoz, megkérdezni, mi megy, és venni jegyet, ha megfelel. Spontának ezek a vityik, na. A fenti képen a két művésznő a koncert előtt látható. Nagyon beléjük bújt a kisördög, csoda, hogy nem bucskáztak le a lépcsőn.

Alant pedig összeszokott négyesünk tart bemutatót abból, hogyan is kell viselkedni egy operaházban:

Nos, komolyra fordítva a szót, a sulinak van szimfonikus zenekara, több kamarazenekara, rock együttesei, koreai pop együttese és szólistái is. Meg természetesen két kórusa. Egy a nagyoknak, egy a kicsiknek. Luca és Yarden a kicsik kórusának tagjai. Na, megtaláljátok őket? Segítek: itt is egymás mellett vannak.

Nagyon édesek voltak, több kórusművet is előadtak. Például Rod Stewart Sailing című örökbecsű remekművét. Egészen meggyőzően. Hogy Yarden mitől ijedt be, homály fedi, de szerintem tök vicces a feje:

Lucácska elfelejtette megemlíteni a koncert előtt, hogy ő a kórus ütős szekciójának is tagja, méghozzá triangulumon. Szerinte az nem fontos, ritmust ütni mindenki tud, meg különben is, jelentkezett a feladatra, tehát arról szó sincs, hogy esetleg azért ültették előre, mert ügyes. Volt némi aggodalmam, mert a dal elején azzal volt elfoglalva, hogy a triangulum verőjével a padlóra rajzolgatott, de aztán hál'istennek időben belépett:

Szóval a koncert nagy siker volt, de szünetben leléptünk, mert a művésznők éhesek voltak. Mellettem ült a középiskola igazgatója, aki teljesen szétesett ttól, hogy a Lucácska milyen cuki.
Mondtam is neki, hogy az én lányom!

Dorinka kérte, hogy emlékezzek meg a saigoni húsvétról is. Nomármost, bár Vietnámban sok katolikus van, a húsvétot csak az ide száműzött külföldiek ünneplik, az angolszász szokásoknak megfelelően vasárnap. Mivel a nyuszitojás keresgélést a kölkök leszavazták, befizettünk az Intercontinentalba egy brunchra, korlátlan pezsgőfogyasztással (Veuve Cliquot - nem kispályáznak). Három család ment együtt (Joék, mi, meg még egy ausztrál família - Lióráék egy héttel korábban ünnepelték a Peszachot, nem ehettek fehér lisztes dolgot, ezért inkább otthon maradtak). A pezsgőnek köszönhetően igen vidám volt a hangulat, minden ott húsvétozónak az volt a célja, hogy mihamarabb berúgjon. Felejthetetlen pillanatokat éltem át, amikor láttam, hogy bankigazgatók, menedzserek, meglett, komoly férfiak az ujjukkal nyúlkálnak a csokiszökőkútba és ellopják a gyerekek elől a bonbont.

Lucának tündérbarbit hozott a nyuszika, aki persze Vietnámot is útba ejti. Mondtam a kisasszonynak, hogy itt nincs olyan, hogy három percenként változtatja, mit akar, mert szegény nyuszi messziről jön. A gyerek kiröhögött: anya, tudom, hogy azért akarsz barbit venni, mert itt nincs más a játékboltban... Hiába, felnőnek a gyerekek. :)

Ezel rajongóknak

Íme egy film, a Kabadayi (Keresztapa), amelyben Kenan Imirzalioglu hatalmasat alakít. Méghozzá rossz fiút. Az angol nyelvű feliratozáshoz be kell kapcsolni a caption gombot. Az egész film fent van, érdemes belevágni, mert nagyon jó.

Maradunk

Ma hajnalban eldőlt, hogy mi lesz a sorsunk a következő évben. Maradunk itt. Az egyik szemem sír, a másik nevet. Jó lett volna közelebb menni Magyarországhoz, jó lett volna fenntartani magunknak a lehetőséget, hogy akkor ugrunk haza, amikor csak akarunk, de ha nem, hát nem. Végül is itt sincs olyan rossz életünk, Luca meg kifejezetten örült, hogy nem kell már megint egy újabb iskolába beszokni, meg maradhat az imádott Yardenje mellett, akitől konkrétan csak annyi időre szakad el, amíg éjszaka alszik. Sejtettem én, mikor Kenan megjött Párizsból, hogy nem ment minden olyan frankón a tárgyaláson, semmi lelkesedést nem mutatott a cég iránt, viszont őt is az hajtotta, hogy közelebb, közelebb... Felvettek egy olyan pasit, aki már Párizsban lakik, nem kell költöztetni és nem kell a gyerekének iskolát fizetni. Lassan tényleg kiderül, hogy csak Ázsia lát bennünket szívesen...

No mindegy, én még emésztgetem a dolgot és nyilván folytatom a melót, hogy ne bolonduljak bele az unalomba.

Liora meg Jo magukon kívül vannak az örömtől, legalább együtt marad a társaság. :)

Ríjatok velem

No comment, csak annyi, hogy ezt kell elszenvedjem a taxiban. A sofőr sosem érti, miért kapcsoltatom ki.

Még mindig semmi

Ma egyébként munkaszüneti nap van, mert a viet kormány néhány éve kitalálta, hogy minden év harmadik holdhónapjának tizedik napján meg kell emlékezni a birodalom hajdani királyáról, Hung Vuongról, aki egy sárkány és egy hegyi tündér egyik fia volt a száz közül. Terveztünk is mára egy rakat programot a kisasszonnyal (Kenan melózik, mert ideszerveztek a nyakára egy konferenciát), de mivel Lucácska végighányta és f..ta az éjszakát, inkább itthon pihizünk. Most megy a harmadik adag ágynemű a mosógépben, azt hiszem ideje megtanítanom a gyermeket célba hányni, mert az mégiscsak abszurdum, hogy átlő a lavóron is.

Hírünk egyelőre nincs semmi, ami tulajdonképpen nem rossz, de azért jobb lenne most már tudni, hogy mi lesz velünk. Nagyon imádkozunk, hogy összejöjjön az európai célpont, mert azért ez mégis csak a világ vége. Szép volt, jó volt, de most már érjen véget.

Egyébként most azzal töltöm az időmet, hogy a falba verdesem a fejemet. Panaszkodtam ugye, hogy nem sok kulturális élmény itten bennünket. Az év eseménye eddig a márciusi Back Street Boyz koncert volt (de tényleg), majd most vasárnap a Bob Dylan, amelyre a viet kormány is készült, állítólag átírattak vele néhány dalszöveget, hogy a feltörekvő viet ifjúság is értse a globális problémákat. Bár megfizethető volt a jegy, nem mentem el, mert kit érdekel, de tényleg? Viszont volt két vendég a nézőtéren, aki miatt meg tök jó lett volna elmenni: Colin Firth és felesége is tiszteletüket tették az állítólag történelmi eseményen. Komolyan, nem hiszem el, hogy végre egy városban vagyok az idolommal, itt Ho Chi Minh faluban ráadásul, és nincs közös fotó. Másnap Liórával a nyakunkba vettük a várost, hátha összefutunk velük valahol, de kizárt dolog, hogy nekem ilyen szerencsém legyen. :) Egyébként meg mi a csipkedíszes francot keresett itt? A szervezők szerint már tovább is utaztak. Megértem.

Várni, csak várni, mindig csak várni

Kikészít ez a várakozás, de tényleg. Olyan jó lenne látni végre, merre tovább. Jó, persze van a zen, meg minden, haladni a flow-val, de az az igazság, hogy szeretnék végre lekéretzkedni a matracról, és magamtól úszni egy kicsit. De azon kívül, hogy szuggerálom a fentieket, nem nagyon tudok mit tenni.

Na, ezt a gondolatmenetet fejtsétek meg, vazzeg.

Itt természetesen nem történik semmi. Csak az iskolai események szakítják meg a mindennapokat. Lucáék kórusa 21-én fellép az Operaházban, erre készülnek lelkesen, meg persze az Ózra.

Én jelentem, befejeztem a harmadik könyv fordítását, és ha végre összekapja magát a net, akkor el is tudom küldeni. Egyelőre nem tud megbírkózni 500 oldallal a bestéje. Tehát jövő héttől elvileg szabad vagyok, majd azt is kitalálom, hogy mit fogok kezdeni ezzel a rengeteg idővel. Liórának augusztus óta nem sikerült, tehát nem táplálok hiú reményeket az irányban, hogy hasznára válok a társadalomnak. Legfeljebb magamnak. :-D

Ezel

Dorina, köszi, hogy felhívtad rá a figyelmemet, most még inkább honvágyam van. Tényleg, nézzétek az Ezelt a retekklubbon, legalább akad valami értelmes is rajta. Sőt, a tv2 is indít egy török sorozatot, asszem Sehrezád lesz a címe, az is szuper!!!!!!

Kenan Imirzalioglu, az Ezel főszereplője modell volt, sőt, elnyerte A világ legjobb férfimodellje címet is egykor, és színésznek sem utolsó. Nekem évekig ő volt a telefonos háttérképem.

Eldurrant az agyam

Na jó, leírom.

Előzmény: a hálószobánkban felpúposodott a padlóburkolat. Szóltam Vu An őrmesternek pénteken, hogy nézesse meg, mert hamarosan be fog a cucc szakadni. Vu An közölte, hogy jó, hétfőn jönnek megnézni, aztán meglátjuk, mi legyen.

Ma: reggel bevittem Lucust a suliba, Liórával és Jo-val elmentünk fitneszgyalogolni, majd bekaptunk egy gyógykávét is. Megyek haza, nyitok be a lakásba... konkrétan semmit sem láttam, akkora porfelhő borította be az egész kvártélyt. Azt hittem, már megint én robbantottam fel valamit, de éreztem, hogy ez nem füst, hanem por. Átküzdöttem magam rajta. A hálószobában két idegen vityi elektromos fűrésszel dolgozta a padlóburkolatot. Közben cigizgettek. Az én hálószobámban! A bútorokat természetesen nem vitték ki, nem takarták le, az ágynemű ott volt az ágyon, a smukk az öltözőasztalomon, a laptopok Kenan asztalán. Mivel az ajtót sem csukták be, az egész lakást belepte a por, beszivárgott a gardrób rácsos ajtaján, az összes ruhán centis fűrészporréteg dzsalt... A ház biztonsági őre, akinek az lett volna a dolga, hogy a munkásokat felügyelje, a nappali ajtajában cigizgetett. Na itt durrant el az agyam. Tudom én, hogy a vityikkel nem lehet üvöltözni, mert vagy megsértődnek és/vagy felmondanak, mert nem szeretik elveszíteni az arcukat (lose face), de én úgy üvöltöttem, hogy zengett fél Saigon. Mégiscsak hasznos lett volna megtanulni vityiül, mert nem értették, hogy mi bajom. Pedig igen ékes angolsággal szidtam őket ordítva, úgy emlékszem, hogy a retardált, idióta seggfejek volt az egyetlen nyomdaképes kifejezés, ami elhagyta a számat.

Keleti gondolkodás: a portára visszarendelt Vu An először nem is értette, hogy mi bajom, kész lesz a padló, nem? Dorinka, neked mondom, te tudod, hol van a Lucus hálószobája, na az is porban fürdött, mert a sztahanovistáknak melege volt munka közben, bevittek maguknak egy ventillátort is a szobába, és teljes gőzzel bőgették.

Kérdeztem Vu An őrmestert, hogy mégis mi a csipkedíszes franc ez, hebegett-habogott. Kérdeztem, mikor fejezik be, közölte, hogy délután négyre. Én is közöltem, hogy lóf...t, most tíz óra van, egykor takarodjanak a fenébe, aztán jöhetnek a takarítók: szedjenek le minden függönyt, az összes ruhánkat vigyék el mosni és holnap délre legyen itt minden kimosva, kivasalva, én kettőkör elmegyek a gyerekért, háromra itthon vagyunk, addigra a függönyök legyenek visszatéve, és az egész lakás ragyogjon. Volt megint hebegés, habogás, részemről több tucatnyi fuck-kal megtűzdelt fenyegetőzés.

Szó ne érje a ház elejét, háromkor nagyjából készen voltak a takarítással, de láttam, hogy még mindig nem értik, hogy mi a bajom ezzel az egésszel, mit ordítok, készen van a padló, nem? Ha lesz erőm, lefotózom az elkészült művet, konkrétan patchwork technikával visszatették a széttöredezett padlódarabokat (újra már nem fussa).

Próbáltam felvilágosítani őket, hogy:

- Mi az, hogy idegenek dolgoznak a hálómban a tudtom nélkül?

- Ilyen munkához jobb helyeken kiürítik azt a szobát, amin dolgoznak.

- Be is kellene csukni az ajtókat, különben az egész lakás porban fog fürdeni.

- Mi lett volna, ha megkérdeznek, melyik napon szeretném ezt a felfordulást? Én nem ma szerettem volna, Kenannak szülinapja van, gondoltam, meglepem egy jó kis vacsival (időszerű is lett volna, mert a múlt héten Lucával elhagytuk apa ipodját, be akartam neki bizonyítani, hogy attól, hogy hülyék vagyunk, azért még szeretjük). Ehelyett porronggyal a kezemben káromkodtam, mert a fűrészpor a konyhaszekrények belsejét is ellepte, szóval leginkább mosogattam.

A születésnapi vacsit telefonos segítséggel megoldottuk a szomszéd indiai étteremből, de az azért még sem az igazi. Kenan csak annyit fűzött hozzá a témához (miután konstatálta, hogy a múlt héten vásárolt, üzleti jellegű bőrcipőjére is felkerült néhány karcolás takarítás közben - belekúrták a szennyeskosárba, ne legyen útban): Na látod szívem, én ilyen emberekkel dolgozom nap, mint nap.

Különleges tárlatvezetés

Valami csoda folytán meggyorsult a net, tehát végre tudok írni a múlt szombatról. Igazán különleges élményben volt részünk Lucus iskolájában. Elöljáróban tudni kell, hogy itt nem divat a szülői értekezlet (ha az iskola közölni akar valamit, megteszik emailben, az osztályfőnökök - már amelyik - küldenek hetente egy hírlevelet, hogy a kedves szülők tisztában legyenek azzal, mi zajlik a suliban, ha meg a szülőnek van bánata, az is első körben írásban zajlik) kötelező fogadóóra is csak egyszer van egy évben. Vannak olyan szülők, akik csak ekkor teszik be a lábukat az iskolába, hiszen a kölköt reggel el tudja vinni a sofőr vagy a cseléd, és érte is tud menni délután. Meg különben is, iskolabusz is van, akinek telik rá. Hogy egy kicsit rákényszerítsék a szülőket arra, hogy érdekelje már őket, mit is csinál a gyerek az iskolában, kitalálták a Student Led Conference-t. Ez dióhéjban annyit jelent, hogy meg van adva két nap, amikor a gyerekek körbekalauzolják a szülőket az iskolában, lehet beszélni a szaktanárokkal, le lehet ülni megnézni a füzeteket (tankönyv itt egyáltalán nincsen alsóban), és lehet azokat a játékokat játszani a szülőkkel, amelyeket az órákon is szoktak.

Mindent elmond az a levél, amiben az iskola a SLC-t meghirdette. Megkérték a tisztelt szülőket, hogy ebben az egy órában csak a gyerekre koncentráljanak, kapcsolják ki a mobiltelefonokat, próbáljanak meg értelmes kérdéseket feltenni, szóval tegyenek már úgy, mintha érdekelné őket a dolog.

Mi szombat reggelre jelentkeztünk be Lucussal. Az osztályteremben kezdődött a program, ahol megnézhettük Luca írásbeli munkáit, a matekfeladatokat, teszteket stb. Játszottunk Scrabble-t (órán is szoktak a helyesírás gyakorlására) és egy Calculator Fish nevű roppant primitív játékot, ami viszont jó arra, hogy a számok helyiértékét gyakoroltassa. Lucus megmutatta nekünk a gondolkodó falat, aminek a neve Wonder Wall:

Ide teszik fel a gyerkőcök azokat a kérdéseiket, amely az éppen tanult témakörrel kapcsolatban foglalkoztatja őket. (Azt már szerintem írtam, hogy témakörrel egy-két hónapig foglalkoznak, amíg teljesen ki nem vesézik azt. Minden gyerek kérdésére sor kerül, alaposan megvitatják, kikutatják stb.) Jelenleg a Bennszülött Kultúrákkal foglalkoznak, főleg az ausztrál aboriginalokkal és az amerikai indiánokkal. A projekt részeként meséket olvastak, illusztráltak, írtak, ékszereket készítettek, népdalokat tanultak (mindent az aktuális szakórán), prezentációkat készítettek. Lucusék felállítottak egy tipit is az osztályban, ezt mutatja be nekünk a kisasszony.

Az indiános projekt része volt két hete a Táborozás is. A terv szerint a gyerekek egy éjszakát töltöttek volna az iskolában, sátrakban, vetélkedőkkel, tábortűzzel, grillsütéssel, hogy kicsit beleérezzenek abba, milyen az, amikor nem légkondícionált hálószobában várja őket a hercegnős ágynemű. (Ezeknek a gyerekeknek a többsége még sohasem kempingezett, itt öt csillagos szállodákban töltik a nyarakat, vagy a szülők nyaralójában Balin.) Az ötlet szuper volt, viszont azon az egy tetves napon éppen esett az eső, tehát a kis indiánok az osztálytermekben aludtak (légkondis persze). Készítettek maguknak tolldíszt, csapatokat alkottak stb. Lucus jól érezte magát, bár nem aludt egy szemhunyásnyit sem, állítólag szemébe sütött a neon a folyosóról. Íme a kis indiánlány, aki a Middle Night Star nevet adta magának, mert a Midnight szó nem ugrott be neki.

A lenti képen az imádott zenetanárnő, Ms. Mason látható Luca mellett, és a Mary had a little lamb-et furulyázzák. Ms. Mason vezeti az énekkart is. Nagyon érdekes a repertoár, énekelnek Rod Stewart-ot, swing dalokat, rock nótákat és pop-ot is. Népdalt kevesebbet, hiszen mégis, melyik nép dalait énekeljék? Luca imádja.

Itt pedig Rozálkánk látható a gépteremben:

Megmutatta nekünk a "digitális portfólióját". Ebben vannak azok a prezentációk, amelyeket a suliban készítenek, a mesék, amelyeket írnak stb. Lucus olyan lelkes volt, hogy egy kajla mozdulattal ki is törölte az egész portfóliót, vért izzadtunk, mire visszaszereztük. Nyolc hónap munkája veszett volna oda. Kicsit izgultunk, de aztán minden rendbe jött. :)

A művészettanárnő, Ms. Manthey kiállítást szervezett a nebulók munkáiból a jeles alkalomra. Mit mondjak? Leesett az állunk!!!

Ez a nagyorrú bohócféleség Lucuskánk munkája. Vajon kinek az orrát örökítette meg? Nagyon büszkék voltunk rá!

Az alant látható delfin szintén Luca munkája. A perspektívát tanulták fotózással. A képeken aztán Photoshoppal dolgoztak. Luca csak a háttér színét cserélte ki, mondván, hogy delfinnek tengerben a helye. (Hiába, nyilván nem lesz belőle absztrakt képzőművész.)

Összehasonlításként álljanak itt az osztálytársak művei is. Szerintem ügyesek, és egy évvel Luca előtt járnak Photoshopban. A kisasszony itt találkozott vele először.

Másfél órát töltöttünk a suliban, nagyon klassz volt látni, hogy Lucus mennyit fejlődött. Mikor előadta angolul, hogy nézd ezt anya, itt még nem tudtam a múlt időt, mindent jelen időben írtam, azt hittem, dobok egy hátast. Öröm volt látni, milyen magabiztos (otthon sokszor még azt sem tudta, hol a helye, annyira szórakozott volt), milyen lelkes, és mennyire szereti a suliját.

Bocs

Ne haragudjatok, hogy megint elmaradtam, de olyan tetű lassú az internet (nem, nincs köze a földrengéshez, állítólag átvágtak egy kábelt valahol a tengerben), hogy nincs türelmem kivárni, míg betölt egy-egy oldalt. De mivel jönnek a szemrehányó üzenetek facebook-on (ami be van itt tiltva, csak különböző praktikákkal jutunk hozzá, nem is minden nap) és mailen, bejelentkezek. Hátha reggelre készen is lesz ez a szösszenet.

Jelentem az értünk aggódóknak, hogy jól vagyunk, ma kaptam egy mailt a követségtől, hogy a viet elvtársak mérik a sugárzást, oszt majd szólnak, ha csomagolni kell. Szerintem tök mindegy, valahol valaki biztosan hazudik a kommunikációs láncban, tehát kihúzzuk még a maradék 3 hónapot.

Az időjárás melegről kezd kurva melegre váltani, lassan-lassan beköszön az esős évszak. Ma például egy igen alacsony légnyomású esőfelhő ülte meg Saigont, konkrétan levegőt sem lehetett kapni, mindenki (nyugati) várta az esőt, mint a megváltót, esett is három csepp, aztán semmi. Állítólag nem kellene még ilyen időnek lenni, de hát hol olyan az időjárás, mint amilyennek az emberek ismerik? A konyhából egy csapásra eltűntek a hangyák, tehát tutira jön a monszun.

A múlt hét érdekes volt, főleg Luca sulijában. Igyekszem elkapni olyan időszakot, amikor fél óra alatt lehet feltölteni egy képet (nem másfél), és akkor megírom. Képes beszámolót terveztem, ebből nem engedek.

Tehát ne aggódjatok, mi sem tesszük.