Koreai edzőcipő

Iménti commentemet illusztrálnám. Koreai feleség ennek lábujjbedugós változatában menetelt a futópadon. Az irigység beszél belőlem nyilván, én a konyháig sem tudnék elmenni benne.

Fitt in Saigon II.

Következzenek a férfiak.

Férfiak:

1. Mérges koreai üzletember

A sofőrje a klub bejáratától három centiméterre teszi le. Emberünk hófehér tenisznadrágban, poliészter teniszfelsőben mérgesen kiszáll, mérgesen a hóna alá csapja az iPad 2-jét, bemenetel a terembe, mérgesen körülnéz, hol van olyan cardiogép, ami üres, és lehetőleg a mellette levő is üres. Nehogy má' valaki belepofátlankodjon a személyes szférájába. Mérgesen lecsapja az iPad 2-jét a monitorra, vadul ütögetni kezdi, felteszi a fülhallgatóját, hogy a koreai részvényeket egy pillanatra se veszítse szem elől. De akkor minek a fülhallgató? Mérgesen futni kezd, de a szemét le sem veszi a képernyőről. Időnként mérgesen felmorran, hogyazongyahogy: Khrr morr hai nuku morr. Mérgesen rácsap az iPad 2-re, mérgesen körülnéz, és szuszogva továbbmenetel. Ha valaki felsettenkedik a mellette levő gépre, emberünk lesújtó pillantást vet rá, és beüt valamit az iPad 2-be. Nyilván valami átkot. Szigorúan negyvenöt percig edz, utána leállítja a futópadot, és mert az nem áll le egy pillanat alatt, ismét morogni kezd. (Khrr morr hai nuku morr.) Abban a percben, ahogyan a gép leáll, mérgesen leszáll, mérgesen hóna alá csapja az iPad 2-t, és senkire sem nézve kirobog a teremből. Se puszi, se pá.

2. Mérges vietnámi üzletember

Erősen hajaz az előző változatra, de az öltözéke cseppet sem trendi. Általában iPad 2-je sincsen, csak a ciki régi változat. Vagy egy vietnámi napilap. Utóbbit kiteregeti a futópad képernyőjére, és gyaloglás közben hangosan olvassa. (Otthon általános iskola hányadikban kell erről leszokni???) Néha mérgesen felmorran: Tyomtyomtyomtyom. Ha valami botrányosat olvas, még meg is csapkodja a szerencsétlen napilapot. Ilyenkor a recepciós - ha ott van - mond valami vigasztalót neki (tyomtyomtyom), mire a delikvens mérgesen és megvetően felhorkan. Félórás edzését bemelegítéssel zárja: lendületes malomkörzéseket végez a tükör előtt, és mérgesen szemléli a tükörképét. Az edzés végén azonban a hernyóból pillangó lesz: mosolyogva, integetve kibalettezik a teremből, arcán a világbéke. Poraira.

3. Nyiszlett nyugati üzletember

Mezítláb, levágott farmersortban, atlétatrikóban jön le edzeni. Ebből mindenki láthassa, hogy kardioedzésre nem fogja pazarolni a drága idejét, ő nem fogyni, hanem erősödni érkezett. Már a bejáratnál meglötyböli a proteinshake-jét, és hangos kortyokkal leküldi a liternyi szószt. A farmergatya zsebéből előhúzza az edzéstervet és egy napilapot. Leül az első géphez, kiteregeti maga előtt az újságját és nekikezd. Lenyom egy sorozatot, majd nyújtás közben beleolvas az újságba. Még arra is marad ideje, hogy a lábujjai közül kipöckölje a szöszöket. Ez ám a multitasking, kérem szépen. Amúgy csendesen dolgozik. Mire végez a napilappal, az edzésnek is vége. Egy törölközővel eltűnik az öltözőben, majd tíz perc múlva frissen tusolva, de az edzőruhában jelenik meg. Lábán vietnámi papucs. Nem hiába pöckölte ki azokat a szöszöket.

4. Gerard Butler

5. A teremőrök

Otthon azt szokta meg az ember, hogy minden fitneszteremben akad valaki, aki eligazítja a gépek között tévelygő újoncokat, vigyáz a rendre, és nagyjából garantálja a balesetmentességet. Itt is van ilyen. Rögtön négyen vannak, négy óránként váltják egymást. Kettős pozíciót töltenek be: uralják a recepciót és felügyelnek a teremre. Nem lenne nagy kunszt, a terem olyan, mint az amerikai konyhás nappalik. Csak hogy a feladat nagyságsága teljesen lehengerli őket. A stresszre a tipikus vietnámi módon reagálnak: egészen egyszerűen eltűnnek. Óránként körülbelül egy percre bukkannak fel, ekkor lehet kérni tőlük kulcsot az öltözőhöz. Azt teljesen felesleges tőlük megkérdezni, hogy melyik gép mire való, és hogy hogy működik, mert nem tudják. És nem is igazán izgatja őket. A vendégek általában egymást kérdezgetik, egymásnak mutogatják a funkciókat. Ha éppen nincs hozzáértő szaki (lásd 3-4 pont), akkor próbálkozni kell. Nekem majdnem a mutatóujjam bánta a combterpesztő gép átállítását. 3. pont egyszer megkísérelte megmutatni az egyik teremőrnek, hogy hogyan kell pulzusmérést beállítani a futópadokon. A csávó lelkesen tyomtyomtyom-ozott, majd mondat közepén vigyorogva otthagyta a szakit. Yes, I don't know and yes, I don't care. Inkább kiment a teniszpályára labdaszedőnek.

Fitt in Saigon

Hihetetlen, hogy néha iszonyú gyorsan hozok döntéseket, néha meg nem. Ennyi időbe telt belátnom, hogy a vietnámi mikroklíma nem feltétlenül alkalmas szabadtéri sportolásra. (A halogatás egyetlen hozománya az volt, hogy rájöttem, hogy a boka is tud izzadni. Egy darabig nézegettem - végül is ráérek -, hogy honnan csoroghatott le az izzadtságcsepp, de nem, tényleg a bokám gyöngyözött.) Tehát beíratkoztam egy fitneszklubba. Már harmadik hete gyűröm a különböző cardiogépeket, és persze arra is van időm, hogy a tettestársakat kifigyeljem. Remek figurák.

Nők:

1. Vietnámi cicamica

Fene se tudja, minek jár edzeni, hiszen a vietnámi nők vasággyal együtt sem nyomnak többet 35 kilónál. Lehet, hogy titokban narancsbőre van? Cicamica a húszas évei közepén jár. Segg alá érő miniszoknyában és tizenkét centis tűsarokban kopog be az edzőterembe, a kezében strasszos retikül. Már a bejáratnál előhúzza a trendi sportitalt, nagyot slukkol belőle. Betipeg az öltözőbe, és háromnegyed óra múlva frissen sminkelve (a tűzvörös rúzst lecserélte gyöngyházrózsaszínre), latex sortban és magastalpú tornacipőben (Emlékszik még valaki a patacipőkre? Na, abban.) felkeresi az egyik futópadot. A padra felteszi strasszkövekkel kirakott, Hello Kittys iphone g4 telefonját, az előbbi trendi sportitalt, egy törölközőt, és ha van, akkor egy iPadet is. (Mi minden nem fér egy retikülbe...) A lehető leglassabb fokozaton elindítja a futópadot, és nekilendül. Gyalogol tíz percet, megcsörren a telefonja. Leimbolyog a futópadról (nem kapcsolja ki, nehogy valaki azt higgye, hogy szabad a gép), leül a recepciónál és hangos tereferébe kezd. Vietnámiul ez úgy hangzik, hogy tyomtyomtyomtyomtyomtyomtyom. Negyedóra múlva újra gépre száll, gyalogol öt percet levezetésként. Megtörli az arcát (minek, mikor az ázsiai nők nem is izzadnak), nagyot sóhajt, visszamegy az öltözőbe, és egy óra múlva tűsarkúban, friss sminkben, fülére akasztott Hello Kittys telefonnal eltipeg. Ezzel is megvolnánk.

2. Vietnámi tigrisanya

Az előző delikvens idősebb változata. Ő már nem cseréli le a rúzst szolidabbra, és a futópad helyett az ellipszistrénert választja. Ráérősen, mélázva tapos, percenként nyolcszor vált tévécsatornát, valószínűleg nem érti a külföldi adókat, vityitévét meg ciki lenne nézni. Néha ellenőrzi a körmeit. Ő már rutinos, legalább fél órát eltölt a gépen, mert szülés után megereszkedett a hasa. Mondjuk három millimétert.

3. Koreai feleségek

Direkt írtam többes számot, mert sohasem egyedül jönnek. Minimum ketten. A legmodernebb sportfelszerelésben, méregdrága edzőcipőben foglalják el az edzőterem két végében található padokat. (Egyik az egyik végében, másik a másikban...) Szó ne érje a ház elejét, dolgoznak rendesen. Feltekerik a legnagyobb sebességet és a legmagasabb hegymenetet, és atomanti módjára gyalogolni kezdenek. Úgy jár a kezük az oldaluk mellett, mint a motolla. Hatvan percre állítják a gépet, ilyenkor mindenki csendben szitkozódni kezd. Ugyanis a koreai feleségek ilyen tempó mellett is tudnak beszélgetni. A terem egyik végéből a másikba. Mivel az erejük elmegy a tempós gyaloglásra, a hangerőt nem tudják kontrollálni. Egészen konkrétan: akkor is hallatszik a beszélgetésük (haihaihaihaihaihaihaihaihaihaihaihaihaihaihai), ha a legnagyobb hangerőre állítjuk a zenegépünket. Többen is panaszt tettek már rájuk a recepción, javasolván nekik, hogy inkább a szomszéd kávézóban vitassák meg a koreai gazdaság helyzetét. Erre közölték, hogy ezek a nyugati népek milyen modortalanok, mert milyen dolog már ilyesmire panaszkodni.

4. Liora

Tornatanárnő barátnőm vehemensen rühelli a fitneszklubokat, de mivel itt mindenkinek az evés az egyetlen hobbija, felszedett néhány kilót. Sóhajtozva felszáll a futópadra, bekapcsolja a tévét, felteszi a fülhallgatót, majd kényelmes tempóban gyalogolni kezd. Öt perc múlva már látom, hogy megy fel az agyvize, és fennhangon szidni kezdi a koreai feleségeket. Tíz perc után már a recepcióst - ha megtalálja- zaklatja katonás angol kiejtéssel. Utóbbi fülét-farkát behúzva megígéri, hogy rendet tesz, amit persze nem tesz. Lióra visszaáll a gépre, fülhallgató fel, és dohogva legyalogol még húsz percet. Majd dohogva közli, megéhezett és a szomszéd kávézóban vár rám.

5. Én

Valami gyanús... a többi nyugati nő hova jár?

Folyt köv a pasikkal.

Anyák napjára

Frézia. :) Hiányzol, mama.

Kulturális élmény

Hű, de régen jártam itt. Zajlanak pedig az események, csak az internet annyira szar, hogy képtelenség kivárni, mire betölt egy képet. Most viszont a királyi esküvő tiszteletére megtáltosodtak a vityik, és egészen tisztességes sebességet sikerül produkálni.

Visszatérnék a múlt hét csütörtökjéhez, amikor is abban a tisztességben részeltettünk, hogy megtekinthettük Luca iskolájának koncertjét a saigoni Operaházban. A pontosság kedvéért megjegyezném, hogy a saigoni Operaházat senki se hasonlítgassa a pestihez, ez se kívülről, se belülről nem olyan impozáns, mint otthon, de a semminél nyilván jobb. A kisasszony is csak addig volt meghatva, amíg be nem mentek az épületbe, amely nagyjából a gyulai kultúrház szintjét hozza. Lassan kilenc hónapja itt vagyunk, még sohasem sikerült például programfüzetet szerezzünk. Állítólag nincs is. Oda kell menni a pénztárhoz, megkérdezni, mi megy, és venni jegyet, ha megfelel. Spontának ezek a vityik, na. A fenti képen a két művésznő a koncert előtt látható. Nagyon beléjük bújt a kisördög, csoda, hogy nem bucskáztak le a lépcsőn.

Alant pedig összeszokott négyesünk tart bemutatót abból, hogyan is kell viselkedni egy operaházban:

Nos, komolyra fordítva a szót, a sulinak van szimfonikus zenekara, több kamarazenekara, rock együttesei, koreai pop együttese és szólistái is. Meg természetesen két kórusa. Egy a nagyoknak, egy a kicsiknek. Luca és Yarden a kicsik kórusának tagjai. Na, megtaláljátok őket? Segítek: itt is egymás mellett vannak.

Nagyon édesek voltak, több kórusművet is előadtak. Például Rod Stewart Sailing című örökbecsű remekművét. Egészen meggyőzően. Hogy Yarden mitől ijedt be, homály fedi, de szerintem tök vicces a feje:

Lucácska elfelejtette megemlíteni a koncert előtt, hogy ő a kórus ütős szekciójának is tagja, méghozzá triangulumon. Szerinte az nem fontos, ritmust ütni mindenki tud, meg különben is, jelentkezett a feladatra, tehát arról szó sincs, hogy esetleg azért ültették előre, mert ügyes. Volt némi aggodalmam, mert a dal elején azzal volt elfoglalva, hogy a triangulum verőjével a padlóra rajzolgatott, de aztán hál'istennek időben belépett:

Szóval a koncert nagy siker volt, de szünetben leléptünk, mert a művésznők éhesek voltak. Mellettem ült a középiskola igazgatója, aki teljesen szétesett ttól, hogy a Lucácska milyen cuki.
Mondtam is neki, hogy az én lányom!

Dorinka kérte, hogy emlékezzek meg a saigoni húsvétról is. Nomármost, bár Vietnámban sok katolikus van, a húsvétot csak az ide száműzött külföldiek ünneplik, az angolszász szokásoknak megfelelően vasárnap. Mivel a nyuszitojás keresgélést a kölkök leszavazták, befizettünk az Intercontinentalba egy brunchra, korlátlan pezsgőfogyasztással (Veuve Cliquot - nem kispályáznak). Három család ment együtt (Joék, mi, meg még egy ausztrál família - Lióráék egy héttel korábban ünnepelték a Peszachot, nem ehettek fehér lisztes dolgot, ezért inkább otthon maradtak). A pezsgőnek köszönhetően igen vidám volt a hangulat, minden ott húsvétozónak az volt a célja, hogy mihamarabb berúgjon. Felejthetetlen pillanatokat éltem át, amikor láttam, hogy bankigazgatók, menedzserek, meglett, komoly férfiak az ujjukkal nyúlkálnak a csokiszökőkútba és ellopják a gyerekek elől a bonbont.

Lucának tündérbarbit hozott a nyuszika, aki persze Vietnámot is útba ejti. Mondtam a kisasszonynak, hogy itt nincs olyan, hogy három percenként változtatja, mit akar, mert szegény nyuszi messziről jön. A gyerek kiröhögött: anya, tudom, hogy azért akarsz barbit venni, mert itt nincs más a játékboltban... Hiába, felnőnek a gyerekek. :)

Ezel rajongóknak

Íme egy film, a Kabadayi (Keresztapa), amelyben Kenan Imirzalioglu hatalmasat alakít. Méghozzá rossz fiút. Az angol nyelvű feliratozáshoz be kell kapcsolni a caption gombot. Az egész film fent van, érdemes belevágni, mert nagyon jó.

Maradunk

Ma hajnalban eldőlt, hogy mi lesz a sorsunk a következő évben. Maradunk itt. Az egyik szemem sír, a másik nevet. Jó lett volna közelebb menni Magyarországhoz, jó lett volna fenntartani magunknak a lehetőséget, hogy akkor ugrunk haza, amikor csak akarunk, de ha nem, hát nem. Végül is itt sincs olyan rossz életünk, Luca meg kifejezetten örült, hogy nem kell már megint egy újabb iskolába beszokni, meg maradhat az imádott Yardenje mellett, akitől konkrétan csak annyi időre szakad el, amíg éjszaka alszik. Sejtettem én, mikor Kenan megjött Párizsból, hogy nem ment minden olyan frankón a tárgyaláson, semmi lelkesedést nem mutatott a cég iránt, viszont őt is az hajtotta, hogy közelebb, közelebb... Felvettek egy olyan pasit, aki már Párizsban lakik, nem kell költöztetni és nem kell a gyerekének iskolát fizetni. Lassan tényleg kiderül, hogy csak Ázsia lát bennünket szívesen...

No mindegy, én még emésztgetem a dolgot és nyilván folytatom a melót, hogy ne bolonduljak bele az unalomba.

Liora meg Jo magukon kívül vannak az örömtől, legalább együtt marad a társaság. :)

Ríjatok velem

No comment, csak annyi, hogy ezt kell elszenvedjem a taxiban. A sofőr sosem érti, miért kapcsoltatom ki.

Még mindig semmi

Ma egyébként munkaszüneti nap van, mert a viet kormány néhány éve kitalálta, hogy minden év harmadik holdhónapjának tizedik napján meg kell emlékezni a birodalom hajdani királyáról, Hung Vuongról, aki egy sárkány és egy hegyi tündér egyik fia volt a száz közül. Terveztünk is mára egy rakat programot a kisasszonnyal (Kenan melózik, mert ideszerveztek a nyakára egy konferenciát), de mivel Lucácska végighányta és f..ta az éjszakát, inkább itthon pihizünk. Most megy a harmadik adag ágynemű a mosógépben, azt hiszem ideje megtanítanom a gyermeket célba hányni, mert az mégiscsak abszurdum, hogy átlő a lavóron is.

Hírünk egyelőre nincs semmi, ami tulajdonképpen nem rossz, de azért jobb lenne most már tudni, hogy mi lesz velünk. Nagyon imádkozunk, hogy összejöjjön az európai célpont, mert azért ez mégis csak a világ vége. Szép volt, jó volt, de most már érjen véget.

Egyébként most azzal töltöm az időmet, hogy a falba verdesem a fejemet. Panaszkodtam ugye, hogy nem sok kulturális élmény itten bennünket. Az év eseménye eddig a márciusi Back Street Boyz koncert volt (de tényleg), majd most vasárnap a Bob Dylan, amelyre a viet kormány is készült, állítólag átírattak vele néhány dalszöveget, hogy a feltörekvő viet ifjúság is értse a globális problémákat. Bár megfizethető volt a jegy, nem mentem el, mert kit érdekel, de tényleg? Viszont volt két vendég a nézőtéren, aki miatt meg tök jó lett volna elmenni: Colin Firth és felesége is tiszteletüket tették az állítólag történelmi eseményen. Komolyan, nem hiszem el, hogy végre egy városban vagyok az idolommal, itt Ho Chi Minh faluban ráadásul, és nincs közös fotó. Másnap Liórával a nyakunkba vettük a várost, hátha összefutunk velük valahol, de kizárt dolog, hogy nekem ilyen szerencsém legyen. :) Egyébként meg mi a csipkedíszes francot keresett itt? A szervezők szerint már tovább is utaztak. Megértem.

Várni, csak várni, mindig csak várni

Kikészít ez a várakozás, de tényleg. Olyan jó lenne látni végre, merre tovább. Jó, persze van a zen, meg minden, haladni a flow-val, de az az igazság, hogy szeretnék végre lekéretzkedni a matracról, és magamtól úszni egy kicsit. De azon kívül, hogy szuggerálom a fentieket, nem nagyon tudok mit tenni.

Na, ezt a gondolatmenetet fejtsétek meg, vazzeg.

Itt természetesen nem történik semmi. Csak az iskolai események szakítják meg a mindennapokat. Lucáék kórusa 21-én fellép az Operaházban, erre készülnek lelkesen, meg persze az Ózra.

Én jelentem, befejeztem a harmadik könyv fordítását, és ha végre összekapja magát a net, akkor el is tudom küldeni. Egyelőre nem tud megbírkózni 500 oldallal a bestéje. Tehát jövő héttől elvileg szabad vagyok, majd azt is kitalálom, hogy mit fogok kezdeni ezzel a rengeteg idővel. Liórának augusztus óta nem sikerült, tehát nem táplálok hiú reményeket az irányban, hogy hasznára válok a társadalomnak. Legfeljebb magamnak. :-D