Extrém sport

Ma reggel úgy döntöttem, hogy elég a restségből, gyalog jövök haza a suliból. A jó negyven perces sétánál úgyis útba esik a szupermarket, majd be is vásárolok. Szóval: hátizsákban dinnye, konzervek, tej, kólásdobozok, jobb kézben kenyér, müzli, garnéla, bal hónom alatt jógamatrac. (A gyereknek holnap lesz az első jógaórája). Járdák általában úgy vannak, hogy hol az egyik oldalon, hol a másik oldalon. Nyolcnál abbahagytam annak számolását, hányszor kell átkeljek a túloldalra, ha nem az úton akarok kószafaszálni. Átkelni a következő módon kell: hiába van zebra, mindenki leszarja. Olyan sincs, mint otthon, hogy a gyalogosnak bárhol, bármikor elsőbbsége lenne, és hogy a gyalogosra vigyázni kell. Nem, itt a gyalogosnak kell vigyázni. Ha nem teszi, vessen magára.

Ha még ezek után is át akarsz kelni: állj meg a járda szélén, és ölts nagyon elszánt arckifejezést. Lépj le, és lassan, nagyon lassan (hogy a gyorsan érkező motoroknak és autóknak is legyen ideje lassítani), de nagyon határozottan indulj el. Figyelem! Megállni, megtorpanni szigorúan tilos! A motorosokat nem szabad meglepni, ők arra számítanak, hogy ha lassan is, de haladsz.

Egy idő után egész vicces, kicsit hasonlít a dolog a videojátékokra. Kilőnek? Nem lőnek?

Gyér fantáziájú olvasóimnak a fenti Mulan videóval illusztrálnám az átkelést.

Cho Lon

Végre, végre, végre! Ha az ember lánya egy másik családdal beszél meg programot, nem szabotálhatja senki a tervet. Örömmel jelentem, hogy a Neset família saigoni tartózkodásának negyedik hétvégéjén végre turista programot is eszközölt. Ellátogattunk Ho Chi Minh City kínai negyedébe. A magam részéről már alig vártam, mert az olvasmány-és filmélményeim alapján Kína nagyon vonz, és kíváncsi voltam, kapok-e egy kis Kínát a képembe. Háááát...

Na szóval, Ho Chi Minh City kínai negyedét Cho Lon-nak, vagyis Nagy Piacnak hívják, vajon mér? A 18. század végén jelentek meg itt az első (már Vietnamban élő) kínaiak, mert megszívattak valami földesurat, aki idáig üldözte őket. Az amerikai háború alatt feketepiac működöt itt, főleg amerikai cuccokkal kereskedtek.

Cho Lon HCMC ötödik kerületében található, kábé negyven percre a mi kis Rózsadombunktól. Felszedtük Lióráékat, és együtt taxiztunk át Kínába. Első úticélunk a Quan Am pagoda volt, amit a kantoniak emeltek a tizenkilencedik században. A pagoda bájosan keveri a Buddhizmus, a Taoizmus és a tradícionális kínai vallás elemeit. Elvileg Quan Am-nak (minden Buddha megtestesítőjének) emelték, de van itt szobra a Jáde Császárnak (minden mennyek urának), és kedvencemnek, Thien Hau-nak, vagyis a Tenger Asszonyának. Aki többet akar megtudni a pagodáról hivatalosan, guglizza ki Quan Am Pagoda néven.

Én a magam részéről imádtam. Sokan jöttek ma is imádkozni, füstölőillat lengte be az egész templomot. Nagyon nyugis volt. Ennyi istenség között Lucácskát is elkapta a vallásos áhítat, és csatlakozott a többi imádkozóhoz.

Azt persze nem árulta el, hogy miért imádkozik, de nekem van egy sanda gyanúm (miután másfél óráig vitatkoztunk reggel), hogy fényképezőgépet szeretne a szülinapjára a Tenger Asszonyától. (Papa kérlek, ne ugorj le Pujhoz, Kenan már választott.)

Nagyon édes volt, a világért sem tudtuk elmagyarázni neki, hogy egy imának nem esik neki tudatlanul az ember, ragaszkodott hozzá, hogy megtegye. Hát hagytuk.

Én még vissza fogok jönni ide egyedül, és azt hiszem, elüldögélek majd a padon egy kicsit. Van egy sejtésem, hogy az igazi Vietnámmal a templomokban fogok találkozni.

Lucát muszáj volt ezzel a sárkánnyal is lefényképezni, nagyon helyeske, nem? Az iskolájában a diákokat négy házra osztották, mint a Roxfortban. Csak hogy itt nem Hugrabug, meg Griffendél stb. van, hanem Dragon (Sárkány), Cobra, Tiger és Buffalo. A házak tanulmányi-, ügyességi-, és sportversenyeken, valamint kulturális seregszemléken szereznek pontokat. Luca a Dragon csapatba került, van pólójuk is (zöld, egy sárkánnyal a hátán). A múlt hetet a Sárkányok nyerték, Luca olyan büszke volt, hogy majd szétfeszítette a fene nagy dicsőség, pedig hát ő még nem... No mindegy, éljenek a sárkányok!

A pagoda után a következő úticélunk a Cho Binh Tay piac volt, ami nem összekeverendő a Cho Benh Tan-nal. Előbbi a kínai városrész nagy piaca, a turisták nem látogatják, nem úgy, int az utóbbit, ami HCMC kirakatpiaca. Úgy kell elképzelni, mint egy hatalmas kínai áruházat, még a szag is megegyezik az otthoni kínai boltokat belengő szaggal.

Íme, a piac bejárata:

Na persze, azért nem pontosan úgy néz ki, mint egy otthoni kínai bolt.

Ez itt például a sapkautca:

De van játékutca, cipőutca, táskautca és fűszerutca is. Órákig el tudtam volna bolyongani, de sajnos rajtam kívül mindenki éhes volt már, ebből kifolyólag nyűgös is. Legközelebb egyedül jövök. Vagy Dorinával. (Éljen Dorina!!!) No de itt már vásároltunk is. Ezt:

Hát nem bájos az én lánykám? A vietek konkrétan összeszarták magukat, mikor meglátták, nem győzték simogatni, tapogatni, mutogattak rá. Egy útkereszteződésben konkrétan a forgalom is megállt, mert egy teherautó sofőrje leállt a kereszteződés közepén, és vigyorogva zsolozsmázott valamit Lucára mutatva. Nem zavarta, hogy mögötte ötszáz motor dudál. Luca ettől a sok figyelemtől kicsit megijedt, de azért a lámpabúrasapkát nem vette le. Tehát olyan nagyon mégsem ijedt meg.

Az ebédet egy vadiúj plázában, a Vincom Centerben (http://www.vincomcenter.com/) költöttük el, mert nem bírtam meggyőzni az útitársakat, hogy térjünk be egy csehóba a kínai negyedben. Azért extrém sportokat ebben a korban már nem szívesen vállal be senki. A Vincom Center szép és csillog. Van itt minden, mi nyugati szem-szájnak ingere. Lenne, ha nem lenne a vietnami ízléshez igazítva. Csilivili. Naf naf boltból úgy kijönni, hogy semmi sem tetszett? Fúj. Csak egy aranyos nyulas kulcstartót vettem Jo szülinapjára. Azért egy plázában ennyivel még sohasem úsztam meg. Mindenki hamburgert vett, kivéve Lucát és engem. Ő vietnámit akart enni, engem meg kísérőnek óhajtott. Pedig nekem is tök jó lett volna a hamburger.

Jó kis nap

Tegnap, azaz szombaton éppen azon nyűglődtünk, hogy mi a fenével töltsük el a napot, úgy, hogy Luca taknyos, és tulajdonképpen semmihez sincs kedve, mikor Lióra telefonált, hogy hadseregre való ebédet főzött, menjünk át. Hurrá! Felpakoltunk, Liórának virág, Dávidnak bor, gyereknek dvd (by the way, a mai termés: Salt, Twilight 3: Napfogyatkozás, Marmaduke, Rock Tábor 2) , a jó török nem megy üres kézzel ebédelni. Úristen, otthoni ízek! Nem vendéglő, nem rendelősdi... azt hiszem, fel kell adjam azt a luxust, hogy nem főzök, hanem innen-onnan rendelgetünk. De majd csak akkor, ha a második fordítást is befejeztem. (Az elsőt pénteken leadtam, masallah.) Ugyanis egy gulyáslevesbe való minimum öt boltból kell beszerezni.

Az ebéd szuper volt. Lióra anyukája magyar, így a közel-keleti ízek közé a magyaros ízvilág elemeit is becsempészi. (Ért is magyarul sokat, mondja, hogy amikor én Lucával beszélek, az őt visszarepíti a saját a saját konyhájukba az anyukájához és a nagymamájához.) A leves hasonlított a mi bablevesünkre, bab ugyan nem volt benne, de nokedli igen. A hal egy marokkói recept alapján készült paradicsomos, nem tudom, hogy milyen fűszeres sült hal volt, de olyan finom, hogy elkérem a receptjét.

Aztán egész délután az asztalnál ültünk és beszélgettünk, annyira, de annyira kellemes volt, olyan családias... Kenan nagyon megkedvelte Lióra férjét, abszolút egy hullámhosszon mozognak, ebből is látszik, mennyire érthetetlen, ami arrafelé a nagypolitikában megy... A gyerekek játszottak, volt ugyan egy kis sírás-rívás (kicsit vadul táncoltak, Yarden véletlenül megszorította Luca karját, az én nebáncsvirágom persze felszisszent, mire szegény Yarden annyira megijedt, hogy az egyetlen barátnőjét megbántotta, hogy fél óráig zokogott, alig tudtuk megvigasztalni), de nagyon klasszul elvoltak.

Az eső egész nap zuhogott, pont úgy, ahogy a Forrest Gump-ban látható.

Ja, még egy tegnapi történés: láttunk egy kékfejű gekkót az utcán. Ami otthon ugye kemény pénzekbe kerül, az itt az utcán, meg a falakon szaladgál. (Mielőtt kijöttünk ide, a légkondi be is darált egyet. Ostoba állatja.) Olyannyira mindennapos látvány, mint otthon a kóbor macska. De kékfejűt még nem láttam. Illetve, lehet, hogy nem is gekkó volt, mert az általam ismert gekkóknál nagyobb volt, hosszabb lábú és jóval gizdább. És a teste elülső fele gyönyörű avatarkék volt. Valaki?

Ma azt tervezzük, hogy az egész kompánia felkerekedik, és ellátogat a helyi Chinatown-ba, vagyis kínai városnegyedbe. Én nagyon izgatott vagyok, alig várom, de él bennem a gyanú, hogy nem gyerekkel kellene menjünk, mert unni fogják a piacot, de legyen... csak jöjjön össze!

Szünnap

Ma azért nem írtam semmit, mert nem történt semmi. Este szerettünk volna elmenni a nagy sulibuliba, amit a PTO szervezett, de Luca letaknyosodott, így inkább itthon maradtunk.

Délután bent jártunk az iskolában, beszélnem kellett Luca ofőjével és angoltanárával, hogy hogyan könnyíthetjük meg margitkánknak a haladást. Mert hogy lassan véget érnek a mézeshetek, jönnek a nehézségek: miszerint kezdi a kölköt nagyon frusztrálni az, hogy képtelen rendesen kifejezni magát. Az osztálytársak nagyon segítőkészek és rendesek, meg a tanárok is. Lucusnak is muszáj nyitni, és nem kifogásként használni azt, hogy nem beszéli a nyelvet.

Az persze haláli, hogy Luca pont azzal a gyerekkel haverkodott össze, aki szintén semmit sem beszél angolul. Yarden izraeli, ők is most érkeztek, és Lucával párhuzamos osztályba jár. Mind a ketten mondják a magukét a saját nyelvükön, amibe már bele-beleszövik az angol szavakat. Még veszekedni is tudnak.

A Cézár salátába tessék avokádót tenni. Nagy ötlet. Vagy mondtam már?

Malacka és a Tao

Az itteni népeknek fene nagy ám az érzékenysége. Nem csak a vietekre gondolok, a tapasztaltabbak azt mondják, hogy az egész környék ilyen. A PTO-s talin kaptam egy kiskönyvet, amelynek az egyik legfontosabb tanácsa, hogy egy viettel szemben az ember soha se emelje meg a hangját, ne mutassa, hogy mérges, mert ezzel egy ázsiai nem tud mit kezdeni. tehát kétféleképpen reagál. Vagy kiröhögi az ordító nyugati vadbarmot, ami persze olaj a tűzre, mert a nyugati azt hiszi, hogy a kis viet kiröhögi őt, pedig nem is rajta röhög, hanem a helyzeten, vagy apró megtorlóhadjáratba fog. Pl., ha összeveszel egy taxisorfőrrel, mert TUDOD, hogy a hosszabb

úton akar elvinni a célpontra, azt mosolyogva, nyugisan kell tenni, különben az a taxistársaság soha többé nem küld taxit hozzád. Ami azért gáz, mert két társaság van. Ha a főbérlővel veszekedsz, hogy hozza már a két hete beígért függönyöket, könnyen meglehet, hogy közli, hogy két napod van arra, hogy elhagyd a házat. Ha rendőrrel vitatkozol, az országból is kirakhatnak. Ezek szerencsére nem az én történeteim. De tanulságosak.

Méregelődésre pedig lehetne ok. Aki képtelen felvenni az itteni ritmust, tehát képtelen lelassulni, hamar az országhatáron kívül találhatja magát. Az itteniek ugyanis egy nyugati ember számára érthetetlen és átláthatatlan rendszer szerint dolgoznak. Nem tudnak mit kezdeni az idő fogalmával, az órát alig ismerik, vagy ha ismerik is, felesleges luxusnak tartják. Míg egy nyugati ember napja be van osztva, ezek csordogálnak a flow-val, hagyják, hogy sodorja az élet őket, itt minden nagyon zen. Emiatt aztán vannak ütközések. Hiába mondod egy vietnek, hogy a megrendelt árut tíz után hozza, ő majd akkor hozza, amikor jónak látja, amikor annak ITT VAN AZ IDEJE. Tehát érdemes otthon lenne már fél kilenckor. Telefonálsz, hogy elvágták a kábeltévé vezetékét, nem azonnal jönnek ki, mint otthon, hanem majd. Igaz, hogy te közben fizeted a nem működő előfizetést. Panasznak helye nincs, végül is megcsinálták, nem? A mienket négy nap után, este fél tizenegykor. Akkor volt itt az ideje. Lemész a portára, megkéred Vu Ant, hogy küldje fel az egyik legényt, mert el van dugulva a mosogató. Vu An odaszól a kártyázó legényeknek, azok bólogatnak, hogy yes, mádám, és kártyáznak tovább. Te állsz ott, mint fasz a lakodalomban, vársz, majd vállvonogatva visszakocogsz a kuckódba. Délután megjelenik a legény, hozza a pumpát, kidugít, mert annak meg most volt itt az ideje. Előtte befejezte a kártyapartit, és valszeg szundikált is egyet. Itt nyilván nem a szívinfarktus a vezető halálok.

Egyébként nem rossz dolog ez, kezdem érezni benne a luxust. Ezért nem készült még el a fordítás stilizálásának uotlsó negyven oldala, pedig a könyvet már lassan három hete befejeztem. (Jaj, bocs, Eszter... ooooops.)

Liórának is sok tanulnivalója van még. Az ugye köztudott, hogy az izraeli hölgyek igen forróvérűek tudnak lenni, pattogósak. Lióra is olyan, mikor angolul beszél, mint egy őrmester. Nem akar ő rosszat, ilyen. Tegnap a 13-ban ettünk a kislányokkal (az ő Yarden-je Luca évfolyamtársa, a másik harmadikos, aki nem beszél angolul.). Lióra rendelt a lányának: Sült krumpli, sült csirke, ándörsztend? Frájd! Ándörsztend? Potétóz! Ándersztend? Csikken! Ándörsztend? Vóter? Ándörsztend? Keccsáp, ándörsztend? Ándörsztend? Ándörsztend? Megjött a tányér, gyerek ketchupba csirke belemárt, szájba belapátol, és ordít, mint a sakál. Kurvára nem értettük, mi a baja, csak amikor az ötperces visítás után szegény kiscsaj végre kiköpte a falatot, mondja, hogy CSÍP! Hát ezek az idióták ketchup helyett csiliszószt hoztak neki, abból is az extraerőset. Mit nekik? Piros, piros. Ándörsztend?

SZMK

Ma reggel gyűjtötte össze az iskola szülői munkaközössége, vagyis a PTO (Parent-Teacher Organisation - Szülők és Tanárok Szervezete) az újonnan érkezett anyukákat.

A PTO nagyon fontos és komoly helyet foglal el az iskolai szervezeti hierarchiában. Mint a neve is mutatja, itt nagyon komolyan veszik azt, hogy a gyerekeket a szülők és a tanárok közösen nevelik, hogy egyik sem juthat előre a másik nélkül. Minden iskolai döntésbe bevonják a szülőket, és itt inkább az számít cikinek, ha valaki nem aktív a PTO-ban. A PTO-nak van elnöke, titkára, kamarása, költségvetése, bizottságai stb. Ebből is látszik, hogy itt nem arról van szó, hogy ugyan legyen már minden osztályban egy-két anyuka, aki hajlandó az iskolában is dolgozni. Persze, lehet azt mondani, hogy könnyű annak, aki nem dolgozik. Az vidáman nyomulhat az iskolában. Rövidre fogom: otthon nekem azzal van bajom, hogy aki megtehetné, az sem jön be.

Na szóval, ma reggel tali. Az Újonnan Érkezetteket Fogadó Bizottság szervezte meg a programot. A lényege az volt, hogy a PTO bemutatta, hogyan és miképpen lehet részt venni a közös munkában. Így aztán hiába mondtam, hogy nyugdíjazom magam erre az évre, nyilván nem így lesz. (Papi, büszke vagy rám, mi?) Volt büfé is. A Fogadó Bizottság meggyőzte a környékbeli boltosokat és kávézókat, hogy mekkora ötlet az, ha kivonulnak erre a dologra, és hoznak kávét, sütit, friss croissant-t, gyümölcskosarat, miegyebet, hiszen a frissen Saigonba érkezett szegény anyukák azt se tudják, hol igyák a reggeli kapuccsínójukat, még a végén odaszoknak az iskola mellettibe... Tehát a környék betelepült a suliba, és nem csak a reggelit hozták, hanem kuponokat is. No nem az otthon szokásos 5 százalékos leértékelésről... Négy étteremtől kaptam egy teljes családi vacsorára szóló kupont. Ki tudja, még a végén ízlik a kajájuk, és többször is rendelek tőlük. Zseniális, nem?

A PTO legközelebbi nagyobb eseménye a pénteki iskolai buli lesz. Mindenki meg van hívva, a PTO biztosítja a büfét, ez ugyan pénzes lesz, de nevetséges árakkal. Utána készülni kell a Celebration of Cultures-ra, vagyis a Kultúrák Ünnepére. Az iskola iszonyúan multikulti, Jamaikától Japánig van itt mindenféle náció. Minden ötnél nagyobb küldöttség kap három percet a bemutatkozásra. Itt jövök a képbe én. Kicsit sérelmeztem, hogy mi az, hogy csak azok léphetnek fel, ahol egy nemzetet minimum öt gyerek képvisel, mondták, hogy azért, mert különben reggelig tartana, de ha összegyűjtöm az egy-két fős delegációkat, és csinálok belőlük csapatot, akkor hajrá. Mondtam, hogy naná. Ötleteket várok: mi az a közös dolog (a II. világháborút leszámítva), ami összeköti Portugáliát, Spanyolországot, Olaszországot, Ausztriát, Írországot, Svájcot, Törökországot, Lengyelországot, Magyarországot és Izraelt? Az Európai Unió lúzerei, plusz Izrael? Valami zenés, táncos mulatságot kell kitalálni.

Volt ám reggel tombola is. A fődíj egy nagyon szép festmény volt, egy galéria felajánlása. Szerettem volna megnyerni, de nyilván előtte minden más szarságot kihúztak (masszázsbérlet, vacsora, jógaszőnyeg). Amikor bemondták, hogy "Az a lady, aki szeretné ledolgozni magáról a nyáron felszedett kilókat ezzel az öt alkalmas kondibérlettel... - elkezdtem hangosan nyögni, hogy csak ezt az egyet ne... - ADRIENN FROM HUNGARY!" Próbáltam lesunnyogni az asztal alá, hogy én nem is vagyok itt, de Jo és Lióra (frissen felszedett izraeli tornatanárnő haverina) annyira röhögtek, hogy lebuktam. Vazzeg, mehetek aqua aerobikra ötször. Vagy választhatom helyette a segg-comb-hastornát. Próbáltam elcserélni a nyereményt Lióra vízhatlan tornazsákjára, de nem adta a beste lelke. Pedig a kondibérlet sem óccsó mulatság, 75 dollárt kóstál. Na, mindegy...

A mai nap másik nagy híre: jött a bótba konyhai törlőkendő. Be is táraztam belőle, mert ki tudja, mikor lesz megint. Kenan a fejét csóválta, hogy aszongyahogy: Régen láttalak ilyen boldognak... úgy szorongatod azt a papírtörlőt, mint valami kincset. Hát mert az is! Ezt tette velem Vietnam!

Közkívánatra :)

A képről csak mi hiányzunk.

Eeeeeesik az eeeeeeesőőőő

Panaszkodtam eddig, hogy miféle esős évszak az, amikor csak napi fél órát esik az eső. Na, ma megkaptam a magamét. Délelőtt tíz órakor fogott hozzá esni, méghozzá tojás nagyságú cseppekben. Most este fél hét van, és még mindig nyomja magát. A Crocs papucs volt a legjobb befektetés eddig, bár egy frankó gumicsizma, vagy bokacsizma sem ártott volna. Bár, a Crocsba befolyik a víz, aztán meg kifolyik belőle, szóval semmi gáz. Ma bokáig érő vízben tapicskolva jutottam el a purdéért az iskolába, és úgy tűnik, hogy vennem kell egy nagyobb esernyőt is, mert a lila zsebbenetton csak a fejem búbját védi. A bugyimból is csorgott a víz, mire beértem a suliba, de az az érdekes, hogy nem izgat. Ez egy ilyen ország - itt engem semmi sem izgat. Tök jó érzés, felszabadító. Mindig a legrosszabbra kell számítani, és akkor csak kellemes meglepetések érhetnek. Ha tizenkétszer elmondod a pincérnek, hogy a gyerek üresen kéri a spagettit, nem kér rá paradicsomszószt - Undörsztend? White pasta! No sauce! -, akkor mindenképpen jegyezd meg az asztalszomszédodnak, hogy "Fogadjunk, hogy szósszal hozza ki!", és akkor mindjárt tiéd lehet annak a dicsősége, hogy "Na, mit mondtam?" Ebben van némi következetesség - sohasem lesz úgy, ahogy szeretnéd. Meg lehet szokni, sőt, számomra szórakoztató.

Ma orvosnál voltunk, meg kell kapjuk a japán encephalitis és a veszettség elleni oltásokat. Aranyos kis magánklinika, európai árakkal. Megkérdezték, hogy allergiásak vagyunk-e valamire, nekem megmérték a vérnyomásomat, Lucának bekukkantottak a torkába. Ez került kétszer 70 dollárba, konzultáció néven. Az oltások fejenként ugyanennyit kóstáltak. Még jó, hogy lehet kapni. Ilyenkor ér aranyat a biztosítás. Ebből van még két menet.

Odafele majdnem beragadtunk az eső miatt. A kocsi fele eltűnt a vízfolyásban. Volt egy enyhe lejtő az úton. A fenti képet nem én fotóztam, de akár én is csinálhattam volna. Mindennek lehet örülni, ugyebár.

Buli van!!!

Nem fogjuk meghazudtolni magunkat: a szombati nap is igazán Nesetiesre sikerült. Hétkor már felevett bennünket a fene, és kezdődött a "Mit csináljunk ma?" para. Tizenegyre eldöntöttük, hogy Luca és az apja felcaplatnak a tetőre úszni, én meg ellátogatok a ház konditermébe és kipróbálom. Hát, ez utóbbi nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, csak a futópad működik, de az is olyan akadozva, hogy többször majdnem lerepültem róla. Más megoldást kell keresnem. Azt hiszem, fog menni a gyaloglás is, mert tényleg nagyon jól bírom az itteni klímát. (Hihetetlen, de a tesitanár, fitt, szálkás anyukák folyamatosan fulladnak, köhögnek, panaszkodnak, hogy nem kapnak levegőt, én, Barbamama, vidáman biciklizek és gyalogolok minden nap.) Kenci papa is leégett a félórás vízitornától, tehát délig nagyon eredményesen telt a nap. Rendeltünk ebédet, a Nesetek hamburgert sült krumplival, és pedig tenger gyümölcsei ragut rizzsel. Nem tudok betelni azzal, hogy itt a garnéla olcsóbb, mint otthon a párizsi.

Ebéd és újabb tökölés után eldöntöttük, hogy végre megvesszük a gyereknek az áhított zongorát, mert szüksége van egy kis klimpírozásra. Tesszük mindezt abban a naiv reményben, hogy esetleg zenetanár is akad majd hozzá. (Bátraké a szerencse, de erről később...) Szóval taxiba vágtuk magunkat, eldzsaltunk egy újabb plázába (Kati, Louis Vuiton is van! Chanel is van! Minden van!), és vettünk egy digitális zenegépet, majd hétfőn szállítják.

Mivel az eső már rendesen zuhogott - érdekes, hétközben minden nap, vagy minden második nap esik fél óráig, még azt is ki lehet számítani, hogy nagyjából mikor, hétvégéken általában egész délután zuhog -, beültünk egy francia fagyizóba. Hű, de fincsit ettünk. A legaranyosabb az volt, hogy itt nem esernyőket szúrnak a fagyikehelybe, hanem azokat a helyes kis lámpabúra kalapkákat, amiket a helyiek viselnek. Megtekinthető a képen. Amúgy meg www.fanny.com.vn.

A plázában vettünk három dvd-t Lucának (mielőtt valaki a szívéhez kapna, hogy milyen pazarlók vagyunk, a három dvd összege egész pontosan 420 magyar forint volt).

Vacsora a helyi thai étteremből. Nekem nem jött be. Olyan lábszaga volt a garnélarák levesnek, hogy öklendeztem tőle.

És este buli! Házavatóra voltunk hivatalosak Dávidhoz, aki Lucus iskolájában fizikatanár. Nagyon helyes srác, Luca sajnálkozott is, hogy alsóban nem tanít. Most költözött be egy gyönyörű házba negyedmagával. Nála találkozhattunk a rendre együtt bulizó magyar kolónia tagjaival. Nem lesz rossz dolgunk...

Ott volt Barbi, a lent már fotón is bemutatott Lili anyukája, aki egy oviban dolgozik. Azok közé az asszonykák közé tartozik, akikkel nem a gyerek a közös témánk, bár ugye mindkettőnknek van. Ritka kincs ez manapság. Szóval, éljen Barbi!

Ott volt Andrea, aki pszichológus, és a párja, Tamás, aki panorámafotós. Ők február óta élnek itt, és még mindig tart náluk a honeymoon időszak. Mindent imádnak. :)

Ott volt Bea, aki magyar borokat forgalmaz, és ide is balatoni borokkal érkezett. Sajnos nem tudtunk sokat beszélni, mert csocsózni kellett a gyerekekkel, de majd legközelebb.

Ott volt István, aki a saigoni konzervatórium zeneelmélet- és zongoratanára. Ezért írtam korábban, hogy bátraké a szerencse. Esküszöm, nem tudom visszaidézni, hogy én kértem-e meg, vagy hogy ő ajánlotta fel, de úgy tűnik, hogy elvállalja Lucust. Na? És ott volt az ő vietnami felesége, Thuy. Rá nehezen találok szavakat... a legédesebb, legviccesebb kis nő, akit valaha láttam. Olyan, mint egy tündér valamelyik Disney rajzfilmből. Vagy egy vidám kobold... vagy nem tudom, micsoda. Ránézek, és vigyorgok. Állítólag neki is nagyon bejöttem, ami tök jó, mert nagyon szerettem volna vietnamiakkal is barátkozni, ez biztosan közelebb visz majd a kultúrájukhoz, mint az amerikai-ausztrál szűrő. Azonnal ráállt, hogy majd együtt csavarogjuk be Saigont, Lucát is maga mögé fogja ültetni a motorra, és viszi körbe. Ráadásul - és ezt már nem reméltem a sorstól - a kínai városrészben, az itteni Chinatown-ban laknak. A helyiek Cholon-nak hívják. Egyedül is be akartam barangolni ezt a részt, de egy ilyen helyes idegenvezetővel... jujjjjjjj!!!! István és Thuy azért is érdekesek, mert egymás között japánul beszélnek. Thuy japánt tanít, sokkal jobban beszél japánul, mint angolul, István szintén remekül beszél japánul, így kézenfekvő, hogy ezt használják, nem?

Ott volt még Hai (Hay? ... nem tudom, hogy kell írni a nevét), aki tizenhárom évet élt Magyarországon, a Műszaki Egyetemen tanult, és tök jól beszél magyarul. Magyarországon élő vietnami feleségével Érden házasodtak össze, az asszonyka még Pesten van, fül- orr- gégésznek tanul. Multikulti a javából

Volt ott még több magyar is, hozzájuk nem jutottam el dumálni. Majd legközelebb.

Csók.

Puuuusziiiii

Millió puszi a Hódmezővásárhelyen összegyűlt Máthé és Varga családoknak, jó lenne veletek lenni! Mulassatok jól, gondolunk rátok!!!!!!! Ha csináltok képeket, tessék küldeni mailben!