Új blog

Szeretettel várok mindenkit az új blogon. Gyertek, írjatok!!!!

Volt itt némi kavar, tehát ki is írom: www.pink-buddha.blogspot.hu

Hogyan tovább?

Mivel sokan kérdezitek, hogy mi lesz a blog sorsa, kénytelen vagyok elgondolkodni róla. Teszem már pár perce, és nem tudom. Hiányzik az írás, hiányoznak a kedves kommentelők is, csak az a baj, hogy amíg itthon vagyunk, addig túl személyes lenne a blog, és amit meg tudnék osztani, nem biztos, hogy a nagy nyilvánosságra tartozik.

Arra is gondoltam, hogy akár Gyuláról is készítenék egy blogot, szerintem tök jó lenne, mert annyi minden történik itt, annyira helyes ez a kisváros, hogy nem ártana egy személyes bemutató. Érdekelne ez valakit???

Tehát itthon... alig több mint egy hete vagyunk itthon, és olyan, mintha sohase mentünk volna el. Nekem még vannak flashback-jeim Saigonnal kapcsolatban, néha körülnézek, és egy pillanatra nem tudom, hol is vagyok. Jo és Liora nagyon hiányoznak, annyi időt töltöttem velük az elmúlt egy évben, amennyit soha senkivel. Ők is vergődnek, skype-on kávézgatni és csevegni nem olyan... Liora pont tegnap írta, hogy nagyon nem találja otthon a helyét, mesélni sem tud a kinti élményekről, kedve sincsen hozzá... Kíváncsi vagyok, kiállják-e ezek a barátságok az idő próbáját, milyen lesz az, amikor már nincsenek közös élmények (úgymint Saigon, az időjárás, a taxisofőrök és a pincérek szapulása), tudunk-e még egymáshoz szólni, közel maradni... Valszeg keményen kell majd dolgozni rajta.

Magamon annyit vettem még észre, hogy állandóan úton vagyok. Az időjárás miatt Saigonban rengeteg időt töltöttünk négy fal között, most mindig rajtam van a mehetnék. Mindegy hová, csak ki az utcára, a szabadba... Annak is örülök, hogy úgy érzem, sokat változtam, nagyképűen azt is mondhatnám, hogy fejlődtem az elmúlt egy év során. Türelmesebb lettem, nyitottabb, befogadóbb. Azt nem kockáztatom meg, hogy bölcsebb is, viszont nagyon jó érzés az, hogy megszerettem a kalandokra vágyó önmagamat.

És hogy mi lesz tovább? Dolgozunk rajta, egyelőre nem tudjuk. Vietnámmal belekóstoltunk a külföldi létbe, én momentán úgy gondolom, hogy a háborús övezeteket leszámítva bárhol szívesen élnék, hiszen óriási kaland bekapcsolódni egy másik kultúrába. Mondhatni vérszemet kaptam. De tényleg, nem akarok leállni, megállni. Kapásból tudnék öt olyan helyet mondani, ahová már holnap reggel elindulnék. A család török kétharmada szeretne Európában maradni. Ezen nem fogunk összeveszni, úgyis oda megyünk, ahová munka képében a sors vet bennünket. Nagyjából mindegy.

Na, akkor mi legyen a bloggal? Kivárjátok, hogy induljon a következő biginvalahol, vagy érdekli a népet Gyula is? Vagy a fogyókúra? Valami? (Papa, te ne szavazz léci.)

Itthon

Azért itt a legjobb. A legeslegeslegeslegeslegeslegeslegeslegjobb.

Köszönöm az aggódást, az út szuper volt. Az a legjobb a Luftansában, hogy a sztyuvik nem barátságtalan tinédzserek, hanem nyugdíjaskorú Marika nénikkel dolgoznak, akik olyan rendet tartottak, mint egy kaszárnyában, ami egy hosszú repülőúton nem hátrány. Semmit nem aludtunk a hosszú úton (csak Luca), viszont Barbi reikis támogatásának köszönhetően leszedálva ültük végig az éjszakát (olyan érzés, mint amikor az ember bevesz egy maréknyi leszarom tablettát). Akartam jeletnkezni Frankfurtból, jól pofára is estem. Ázsiában ugyanis megszoktam, hogy még abban a kávézóban is van wifi, ahol egyébként kakasok szarnak a lábam alá, a frankfurti reptéren meg nem találtunk szabad wifi spotot.

Most viszont a verandáról pötyögök, isteni. Mindjárt indulunk a tesco-ba, nagy élmény lesz egy év után!

A mi lesz tovább kérdésekre: fogalmunk sincsen, egyelőre több szék között pottyantunk seggre. Úgy még nem volt, hogy valahogy ne lett volna, na erre várunk. :-D

Megyünk haza!

Ma este kilenckor indulunk... négy óra múlva jön a kocsi, és már össze vagyunk pakolva, ami abszolút nem jellemző ránk, tehát valószínűleg ideges vagyok. Alig várom, hogy hazamenjünk, ugyanakkor nagyon, de nagyon szomorú vagyok, mert van egy sejtésem, hogy soha többé nem térünk ide vissza, hiába ígérgettük a barátoknak, hogy persze, majd látogatóba... csak akkor még úgy állt a helyzet, hogy a régióban fogunk élni, most meg nem úgy áll a helyzet. Ahhoz képest, hogy nem akartam soha az életben Ázsiába jönni, most nagyon fáj a szívem. Igazából nem is tudom, hogy mit siratok... mert ugyan nagyon jól éltünk itt, csak olyan és annyi stresszt kellett elviselni, amennyi otthon fogmosás közben ér, amikor hajzselét nyomok a kefére, de mégis tudtuk, hogy nem ide tartozunk... közben meg bólogattak a pálmafák, felszeletelve jött a friss mangó és ananász (tényleg, tudja otthon valaki, hogy az ananász és a mangó elvileg édes?), és olyan barátokra tettünk szert, akik remélhetőleg még sokáig velünk maradnak.

Tegnap este Jonál volt egy kis búcsúparti. Ők voltak, meg mi voltunk, meg a másik Jo a három lányával, akik jövő héten lépnek le Sanghajba. A gyerekek a medencében ökörködtek, mi az elején három percig bőgtünk, aztán whiskeybe fojtottuk a bánatunkat. Jo, mint akit felhúztak, percenként mondogatta, hogy nem bye, see you soon, és egy zafírral kirakott ezüstkeresztet rakott a nyakamba, jó katolikus olasz lány Ausztráliából. Luca élvezte az estét, hogy külföldi gyerekekkel egyenrangú félként tud játszani, hogy érti a szlenget, és ismeri a dalokat. Azt mondta, élete egyik legszebb estéje volt. Volt egy háromperces vihar is, dőltek a pálmafák jobbra-balra, a hamut belefújta a whiskeyspohárba a szél, aztán nagyon hamar vége lett.

Alig várom, hogy otthon legyek. Mindig vissza fogok vágyni ide.

Shopping in Saigon

Nem vagyok az a nagy shopping őrült, sőt, kifejezetten nem bírom a dolgot fél óránál tovább, de szuvenyírvásárlás ürügyén töményen kaptam azokat az élményeket Saigonban, amik az elmúlt tíz hónapban annyira oldottan értek, hogy tulajdonképpen fel sem tűntek eddig. No de most...

Az nyilvánvaló, hogy Vietnám az elkövetkező harminc évben sem lesz bevásárló turizmus célpontja. No nem azért, mert olyan drága, hanem mert minek... nem akad olyan marha sok dolog, ami miatt érdemes lenne idáig elzarándokolni.

A világmárkák (Louis Vuiton, Gucci, Chanel, és nemsokára a Christian Loubotin) már beköltöztek a Dong Khoi könyékére - ez lenne itten a bevásárló utca. A választék talán még megfizethető is lenne, viszont mivel a világmárkák is pénzből élnek, teljesen az itteni (rizsa) ízlésre szabták. Minden csillog-villog, annyi strassz talán nincs is a világon, amennyit egy itteni Chanel táska elbír, persze egy akkora logó mellett, mint a fejem (egy retikülön).

A méretekkel is akad egy kis gond. Itt a 36-os konfekcióméret már durván az XXL-es kategóriába tartozik, amire az eladók általában fel is hívják a figyelmet. Több itt lakó, Európában és Amerikában kifejezetten gebének számító ismerősöm mesélte, hogy a harminckilós, tizenkét centis tűsarkokon billegő kiccicák gyakorlatilag elállják a butikok bejáratát és már messziről kiabálják a közeledő fehér debelláknak, hogy "Mádám túl kövér, mádám, itt nincs ruha!!!" A rutinos fehér nők pedig megtanultak bosszút állni ezeken a nem

túl diszkrét gyereklányokon: szépen félretolják őket az ajtóból, összeszednek nyolc-tíz, szemmel láthatóan is kicsi ruhát, nadrágot, szoknyát, bevonulnak a próbafülkébe, belegyömöszölik magukat a fércekbe, majd úgy rángatják őket magukról, hogy ott aztán szakad-reped-foszlik minden. Bocsika!

A nem túl nemes, de mindenképpen szórakoztató bosszú koncentráltan végrehajtható a fehérnemű üzletekben. A vietnámi nők tényleg aprókák, a mellméretük alig haladja meg az 22 (mínusz) A kosarat. És bár fehér bálnáknak tartják az europid nőket, a mellüket vehemensen irigylik. Engem gyakorlatilag csöcsön szoktak ragadni a Ben Than piacon, megtapogatnak, és visítva kérdezik: Mádám, rííl? Rííl? Naná, nincs az a barom, aki ekkora párnát beültetne.

Na szóval, a fehérnemű boltokban a bosszúhadjáratnak két módja van. Az egyik a már fent említett próbafülkés támadás, amikor egy fehér bálna képes a bolt fele készletét tönkretenni. A másik ennek finomabb, verbális változata. Európai nő bemegy a boltba, végigpörgeti a választékot, és diadalmasan kiabálni kezd: Kicsi! Hű, de kicsi! Ez is kicsi! Hát nincs ebben a boltban semmi, amit nőkre, nem gyerekekre terveztek??? Állítom, ez a módszer a hatásosabb.

Aki megsajnálná szegény viet elárusító kislányokat, az gondoljon a budapesti plázákban körmöt reszelgető, méretes műszempilla alól pislogó tizenéves Lolitákra, és tegye a szívére a kezét: ki ne állna bosszút rajtuk, ha tehetné?

Az itteniek pedig jóval bosszantóbbak az otthoniaknál. Mivel Vietnámban meleg van, az emberek hamar elpillednek. Az elárusító kislányok mindenhol képesek aludni: a kiakasztott ruhák között, a cipős polc előtt, a kasszára borulva, hátul a raktárban stb., és nagyon morcosak lesznek, ha valaki felkelti őket holmi vásárlás ürügyén. Egyébként is igen érdekes a viszonyuk az eladásra szánt áruhoz: ha úgy gondolják, hogy a vevőnek nincs szüksége arra, amit megvásárolni szeretne (alternatív olvasatban: nem méltó a kiválasztott árura), akkor bezony nem is adják el neki. A következő történetet egy itteni kiadványban olvastam:

"Amerikai nő vagyok, 41-es lábakkal. Szükségem támadt egy pár sportcipőre. Azt már rutinból tudtam, hogy ne a női szakasznál keresgéljek, mert még ha lenne is méret - nincs, a női cipők itt 39-nél leállnak -, akkor se találnék megfelelő modellt. Fémesen csillogó, lila flitterekkel kivarrt Nike, valaki? Szóval a férfiosztályon leemelten egy kiállított darabot, felpróbáltam, csodák csodája, tökéletes volt. Úgy megkönnyebbültem, hogy nem kell több boltba bemennem, hogy majdnem könnyezve felkeltettem a pultnál kornyadozó pixie-t:

- Szeretném megvásárolni ezt a cipőt.

A pixie álmosan pislogott, majd mikor nagy nehezen felfogta, hogy mit akarok, mit hadonászok a kezemben azzal a cipővel, duzzogva kijelentette:

- Nincs meg a doboza.

Mondtam neki, hogy nem kell a doboz, elviszem anélkül.

- De táska sincsen.

Mondtam neki, hogy nem kell a táska, anélkül is elviszem, és lenne szíves ide adni a párját?

- Nem.

- Hogy hogy nem?

- Nem tudom, hol van.

- Megnézné a raktárban?

- Nem.

- Miért nem?

- Mert nem tudom hol van.

- Jó, akkor bemegyek én, és megkeresem.

- Nem lehet.

- Miért nem?

- Mert a raktárba nem mehet be vevő.

- Jó, akkor menjen be, és keresse meg.

- Nem.

- Miért nem?

- Mert nem tudom, hol van.

- Jó, akkor könnyítsük meg a dolgot. Betelefonálna a központba/raktárba/főnöknek/Buddhának, hogy küldjenek egy párat ebből a modellből, ebben a méretben?

- Nem.

- És miért nem?

- Mert nem tudom, hol van a telefonszám.

Itt basztam rá az ajtót. Nem viselte meg. Láttam, hogy visszahanyatlik a pultra és a kasszát átölelve tovább szunnyad. Én egy fehérnemű üzlet felkeresésével könnyítettem a lelkemen."

Luca vásárolna

Lassan itt az ideje szuvenyíreket vásárolgatni.

Kérdezem Lucát:

- Cicám, a Culinak mit vigyünk Vietnámból?

- Szeret olvasni?

- Biztos.

- Akkor Petőfi összest.

Az alakítás :)

Az előadás margójára

Lassan egy hete már, hogy az alsósok bemutatták az Ózt és én még mindig a "Somewhere over the rainbow"-t dünnyögöm magamban. Állítólag nem csak én, de a produkcióban részt vevő egyik gyerek, tanár és szülő sem heverte még ki az elmúlt hónapokat.

Január óta Óz lázban ég az iskola, a gyerekek hetente két teljes délutánt próbáltak, az előadást megelőző napokban szinte a fülünkön jött ki, hogy az Óz így, meg az Óz úgy... és mégis minden néző meglepődött. Ugyanis a színpadon nem egy bájos amatőrprodukciót láttunk, hanem egy ízig-vérig profi előadást, amely minden színpadon megállná a helyét. Nem csak a gyerekek miatt, de a díszlet, a jelmezek, a koreográfia, a zene...

Persze, most könnyű lenne azt mondani, hogy egy olyan iskolában, ahol a szülők (vagy a munkahely) egy sarkadi kertes ház árát fizetik ki egy tanévért gyerekenként, egyszerű lehet megszervezni egy ilyen dolgot, hiszen ahol zseton van, ott minden van. De vajon tényleg csak erről van szó? Az igazgatónő tartott egy kis beszédet a második előadás előtt, abból sok minden kiderült.

Az egész Óz történet úgy kezdődött, hogy az alsós angoltanárnéni (az áldott Miss Sue) megkörnyékezte az igazgatónőt, hogy mi lenne, ha idén az alsósok is előrukkolnának egy színházi előadással, nem csak a gimisek. Mert hogy az iskolában ez hagyomány, hogy minden évben összeraknak a nagyok egy fullos darabot. Igazgatónéni kicsit aggodalmaskodott, hogy rá lehet-e bízni ekkora produkciót ilyen picikre, de angol tanárnéni (az áldott Miss Sue) kardoskodott, hogy de legalább próbálják meg...

Amikor meghirdették a válogatást, a négyszáz alsós közül háromszáz valamennyien jelentkeztek a nyolc szöveges szerepre. Tehát lelkesedésből nem volt hiány, volt miből válogatni a teljes produkcióhoz, amiben végül a színpadon 77 kisdiák vett részt.

Rögtön indultak a próbák is, heti két délután, otthoni szereptanulással. Közben folyamatosan kaptuk Sue-tól az emaileket, hogy áll a próbafolyamat, és mit kérnek. (Küldjünk be make-up-ot igazolással, hogy a gyerek nem allergiás, küldjünk be 1500 forintnyi dongot jelmezre, hatvannyolc emlékeztetőt, hogy mikor vannak a próbák, hol lesz a főpróba, ugye nem fog senki elkésni, satöbbi, satöbbi.) A próbákat Sue és Yarden osztályfőnöke vezették, de hogy igazából hányan vettek részt az egész produkcióban, csak az előadáson derült ki a színlapból.

Egy lista, nem teljes:

- 77 kisdiák a színpadon

- A díszletet a rajztanárnő tervezte, a kivitelezésben segítségére volt az egyik harmadikos tanárbácsi, aki amatőr festő. Ő alkotta a Smaragdváros hátterét, nagyon profi volt.

- A színpadképben jelentős szerep jutott a projektornak is, mezőt, rétet, erdőt stb. kiválóan meg lehetett vele jeleníteni. Az IT tanár rakta össze az anyagot, és felelt a kivetítő működéséért az előadás alatt.

- A jelmezeket szintén a rajztanárnő rajzolta meg és néhány ügyes szülő meg vietnámi asszisztens megvarrta. Csak az anyag árát kellett kifizetnünk.

- A zenetanárnők folyamatosan korrepetálták a 2 Dorothyt, akiknek szólót kellett énekelni a színpadon. Hát nem tudom, én biztosan összeszartam volna magam, de a kislányok félelem nélkül, gyönyörűen énekeltek. Emellett a munchkin gyerekek kórusát is ők tanították be.

- A koreográfiában egy felsős tanár segédkezett, ő is sokat próbált a kicsikkel, a tánckarral.

- Előadás előtt a gyerekeket a 11-12-es nagylányok sminkelték, az iskolában ugyanis szigorúan csak ők viselhetnek szolid sminket, a kisebbeknek a szájfény is meg van tiltva. (Nagyon helyes, mellesleg.)

- A színpadi technikáért az IT tanár mellett egy mindenes felügyelt.

- A próbák alatt a kicsik lelkét Sue nagylánya, Rohanna istápolta, és a színpadi mozgásban is ő segített nekik.

- A plakátokat a másodikosok tervezték és nyomtatták.

- Volt tanár, akinek az volt a dolga, hogy előadás után leporolta a jelmezeket és a vállfákat visszaakasztotta a fogasra.

- Volt tanár, akinek annyi volt a dolga, hogy beszedte a pénzt a jelmezekért.

- Ruhatárosnak és jegyszedőnek a tizedikesek jelentkeztek, senkinek sem kellett pisztolyt tartani a fejéhez.

És több nem jut eszembe.

Éppen meg lehetne kérdezni, hogy hol itt a pénz? Mert az egész előadás többnyire szabad időbe és lelkesedésbe került. Erre tudom azt mondani, hogy ha a tanárokat megfizetik, és nem kell nekik takarítani járni másodállásban, ha tényleg csak "annyi" a dolguk, hogy a gyerekeket irányítgassák, szeretgessék, csodát lehet létrehozni.

Mert csoda volt ez a két este. Arról most nem szólnék, hogy Luca mennyit tanult abból, hogy végigkísérhette egy előadás születését. (A saját sikere nem hatotta meg, továbbra is zeneszerző és torta designer szeretne lenni - lelkesen nézi a Betty Crocker Kitchen előadásait a youtube-on. Ha szeretné az édességet, megijednék, de komolyan.) A gyerekek hatalmas extázisban tombolták át a finálét, és legkisebb, szöveges szerep nélküli őr is úgy gondolta, hogy megérdemel egy díjat. Gondolom, hogy sokáig merítkezhetnek ebből az élményből.

Nekem azonban más is szemet szúrt. Amikor Miss Sue-t színpadra szólították, hogy megköszönjék a munkáját, a jóasszonynak potyogtak a könnyei, de közben úgy vigyorgott, mint akit kitüntettek. Ott és akkor és azóta is irigyeltem, irigylem.

Képek az előadásból

Óz Premier!!!!

Ma! Ma! Ma! Magyar idő szerint délután kettő órától ma is, és holnap is tessék szurkolni a kisasszonynak!

Tegnapelőtt már bemutatták a junior school-nak a darabot, kérdeztem a primadonnát, hogy nem izgult-e. Mondta, hogy nem. Mondom neki, na látod, akkor csütörtökön is rendben lesz minden. - Á - válaszolta -, a felnőttek sokkal kritikusabbak!!!

Koreai edzőcipő

Iménti commentemet illusztrálnám. Koreai feleség ennek lábujjbedugós változatában menetelt a futópadon. Az irigység beszél belőlem nyilván, én a konyháig sem tudnék elmenni benne.

Fitt in Saigon II.

Következzenek a férfiak.

Férfiak:

1. Mérges koreai üzletember

A sofőrje a klub bejáratától három centiméterre teszi le. Emberünk hófehér tenisznadrágban, poliészter teniszfelsőben mérgesen kiszáll, mérgesen a hóna alá csapja az iPad 2-jét, bemenetel a terembe, mérgesen körülnéz, hol van olyan cardiogép, ami üres, és lehetőleg a mellette levő is üres. Nehogy má' valaki belepofátlankodjon a személyes szférájába. Mérgesen lecsapja az iPad 2-jét a monitorra, vadul ütögetni kezdi, felteszi a fülhallgatóját, hogy a koreai részvényeket egy pillanatra se veszítse szem elől. De akkor minek a fülhallgató? Mérgesen futni kezd, de a szemét le sem veszi a képernyőről. Időnként mérgesen felmorran, hogyazongyahogy: Khrr morr hai nuku morr. Mérgesen rácsap az iPad 2-re, mérgesen körülnéz, és szuszogva továbbmenetel. Ha valaki felsettenkedik a mellette levő gépre, emberünk lesújtó pillantást vet rá, és beüt valamit az iPad 2-be. Nyilván valami átkot. Szigorúan negyvenöt percig edz, utána leállítja a futópadot, és mert az nem áll le egy pillanat alatt, ismét morogni kezd. (Khrr morr hai nuku morr.) Abban a percben, ahogyan a gép leáll, mérgesen leszáll, mérgesen hóna alá csapja az iPad 2-t, és senkire sem nézve kirobog a teremből. Se puszi, se pá.

2. Mérges vietnámi üzletember

Erősen hajaz az előző változatra, de az öltözéke cseppet sem trendi. Általában iPad 2-je sincsen, csak a ciki régi változat. Vagy egy vietnámi napilap. Utóbbit kiteregeti a futópad képernyőjére, és gyaloglás közben hangosan olvassa. (Otthon általános iskola hányadikban kell erről leszokni???) Néha mérgesen felmorran: Tyomtyomtyomtyom. Ha valami botrányosat olvas, még meg is csapkodja a szerencsétlen napilapot. Ilyenkor a recepciós - ha ott van - mond valami vigasztalót neki (tyomtyomtyom), mire a delikvens mérgesen és megvetően felhorkan. Félórás edzését bemelegítéssel zárja: lendületes malomkörzéseket végez a tükör előtt, és mérgesen szemléli a tükörképét. Az edzés végén azonban a hernyóból pillangó lesz: mosolyogva, integetve kibalettezik a teremből, arcán a világbéke. Poraira.

3. Nyiszlett nyugati üzletember

Mezítláb, levágott farmersortban, atlétatrikóban jön le edzeni. Ebből mindenki láthassa, hogy kardioedzésre nem fogja pazarolni a drága idejét, ő nem fogyni, hanem erősödni érkezett. Már a bejáratnál meglötyböli a proteinshake-jét, és hangos kortyokkal leküldi a liternyi szószt. A farmergatya zsebéből előhúzza az edzéstervet és egy napilapot. Leül az első géphez, kiteregeti maga előtt az újságját és nekikezd. Lenyom egy sorozatot, majd nyújtás közben beleolvas az újságba. Még arra is marad ideje, hogy a lábujjai közül kipöckölje a szöszöket. Ez ám a multitasking, kérem szépen. Amúgy csendesen dolgozik. Mire végez a napilappal, az edzésnek is vége. Egy törölközővel eltűnik az öltözőben, majd tíz perc múlva frissen tusolva, de az edzőruhában jelenik meg. Lábán vietnámi papucs. Nem hiába pöckölte ki azokat a szöszöket.

4. Gerard Butler

5. A teremőrök

Otthon azt szokta meg az ember, hogy minden fitneszteremben akad valaki, aki eligazítja a gépek között tévelygő újoncokat, vigyáz a rendre, és nagyjából garantálja a balesetmentességet. Itt is van ilyen. Rögtön négyen vannak, négy óránként váltják egymást. Kettős pozíciót töltenek be: uralják a recepciót és felügyelnek a teremre. Nem lenne nagy kunszt, a terem olyan, mint az amerikai konyhás nappalik. Csak hogy a feladat nagyságsága teljesen lehengerli őket. A stresszre a tipikus vietnámi módon reagálnak: egészen egyszerűen eltűnnek. Óránként körülbelül egy percre bukkannak fel, ekkor lehet kérni tőlük kulcsot az öltözőhöz. Azt teljesen felesleges tőlük megkérdezni, hogy melyik gép mire való, és hogy hogy működik, mert nem tudják. És nem is igazán izgatja őket. A vendégek általában egymást kérdezgetik, egymásnak mutogatják a funkciókat. Ha éppen nincs hozzáértő szaki (lásd 3-4 pont), akkor próbálkozni kell. Nekem majdnem a mutatóujjam bánta a combterpesztő gép átállítását. 3. pont egyszer megkísérelte megmutatni az egyik teremőrnek, hogy hogyan kell pulzusmérést beállítani a futópadokon. A csávó lelkesen tyomtyomtyom-ozott, majd mondat közepén vigyorogva otthagyta a szakit. Yes, I don't know and yes, I don't care. Inkább kiment a teniszpályára labdaszedőnek.

Fitt in Saigon

Hihetetlen, hogy néha iszonyú gyorsan hozok döntéseket, néha meg nem. Ennyi időbe telt belátnom, hogy a vietnámi mikroklíma nem feltétlenül alkalmas szabadtéri sportolásra. (A halogatás egyetlen hozománya az volt, hogy rájöttem, hogy a boka is tud izzadni. Egy darabig nézegettem - végül is ráérek -, hogy honnan csoroghatott le az izzadtságcsepp, de nem, tényleg a bokám gyöngyözött.) Tehát beíratkoztam egy fitneszklubba. Már harmadik hete gyűröm a különböző cardiogépeket, és persze arra is van időm, hogy a tettestársakat kifigyeljem. Remek figurák.

Nők:

1. Vietnámi cicamica

Fene se tudja, minek jár edzeni, hiszen a vietnámi nők vasággyal együtt sem nyomnak többet 35 kilónál. Lehet, hogy titokban narancsbőre van? Cicamica a húszas évei közepén jár. Segg alá érő miniszoknyában és tizenkét centis tűsarokban kopog be az edzőterembe, a kezében strasszos retikül. Már a bejáratnál előhúzza a trendi sportitalt, nagyot slukkol belőle. Betipeg az öltözőbe, és háromnegyed óra múlva frissen sminkelve (a tűzvörös rúzst lecserélte gyöngyházrózsaszínre), latex sortban és magastalpú tornacipőben (Emlékszik még valaki a patacipőkre? Na, abban.) felkeresi az egyik futópadot. A padra felteszi strasszkövekkel kirakott, Hello Kittys iphone g4 telefonját, az előbbi trendi sportitalt, egy törölközőt, és ha van, akkor egy iPadet is. (Mi minden nem fér egy retikülbe...) A lehető leglassabb fokozaton elindítja a futópadot, és nekilendül. Gyalogol tíz percet, megcsörren a telefonja. Leimbolyog a futópadról (nem kapcsolja ki, nehogy valaki azt higgye, hogy szabad a gép), leül a recepciónál és hangos tereferébe kezd. Vietnámiul ez úgy hangzik, hogy tyomtyomtyomtyomtyomtyomtyom. Negyedóra múlva újra gépre száll, gyalogol öt percet levezetésként. Megtörli az arcát (minek, mikor az ázsiai nők nem is izzadnak), nagyot sóhajt, visszamegy az öltözőbe, és egy óra múlva tűsarkúban, friss sminkben, fülére akasztott Hello Kittys telefonnal eltipeg. Ezzel is megvolnánk.

2. Vietnámi tigrisanya

Az előző delikvens idősebb változata. Ő már nem cseréli le a rúzst szolidabbra, és a futópad helyett az ellipszistrénert választja. Ráérősen, mélázva tapos, percenként nyolcszor vált tévécsatornát, valószínűleg nem érti a külföldi adókat, vityitévét meg ciki lenne nézni. Néha ellenőrzi a körmeit. Ő már rutinos, legalább fél órát eltölt a gépen, mert szülés után megereszkedett a hasa. Mondjuk három millimétert.

3. Koreai feleségek

Direkt írtam többes számot, mert sohasem egyedül jönnek. Minimum ketten. A legmodernebb sportfelszerelésben, méregdrága edzőcipőben foglalják el az edzőterem két végében található padokat. (Egyik az egyik végében, másik a másikban...) Szó ne érje a ház elejét, dolgoznak rendesen. Feltekerik a legnagyobb sebességet és a legmagasabb hegymenetet, és atomanti módjára gyalogolni kezdenek. Úgy jár a kezük az oldaluk mellett, mint a motolla. Hatvan percre állítják a gépet, ilyenkor mindenki csendben szitkozódni kezd. Ugyanis a koreai feleségek ilyen tempó mellett is tudnak beszélgetni. A terem egyik végéből a másikba. Mivel az erejük elmegy a tempós gyaloglásra, a hangerőt nem tudják kontrollálni. Egészen konkrétan: akkor is hallatszik a beszélgetésük (haihaihaihaihaihaihaihaihaihaihaihaihaihaihai), ha a legnagyobb hangerőre állítjuk a zenegépünket. Többen is panaszt tettek már rájuk a recepción, javasolván nekik, hogy inkább a szomszéd kávézóban vitassák meg a koreai gazdaság helyzetét. Erre közölték, hogy ezek a nyugati népek milyen modortalanok, mert milyen dolog már ilyesmire panaszkodni.

4. Liora

Tornatanárnő barátnőm vehemensen rühelli a fitneszklubokat, de mivel itt mindenkinek az evés az egyetlen hobbija, felszedett néhány kilót. Sóhajtozva felszáll a futópadra, bekapcsolja a tévét, felteszi a fülhallgatót, majd kényelmes tempóban gyalogolni kezd. Öt perc múlva már látom, hogy megy fel az agyvize, és fennhangon szidni kezdi a koreai feleségeket. Tíz perc után már a recepcióst - ha megtalálja- zaklatja katonás angol kiejtéssel. Utóbbi fülét-farkát behúzva megígéri, hogy rendet tesz, amit persze nem tesz. Lióra visszaáll a gépre, fülhallgató fel, és dohogva legyalogol még húsz percet. Majd dohogva közli, megéhezett és a szomszéd kávézóban vár rám.

5. Én

Valami gyanús... a többi nyugati nő hova jár?

Folyt köv a pasikkal.

Anyák napjára

Frézia. :) Hiányzol, mama.

Kulturális élmény

Hű, de régen jártam itt. Zajlanak pedig az események, csak az internet annyira szar, hogy képtelenség kivárni, mire betölt egy képet. Most viszont a királyi esküvő tiszteletére megtáltosodtak a vityik, és egészen tisztességes sebességet sikerül produkálni.

Visszatérnék a múlt hét csütörtökjéhez, amikor is abban a tisztességben részeltettünk, hogy megtekinthettük Luca iskolájának koncertjét a saigoni Operaházban. A pontosság kedvéért megjegyezném, hogy a saigoni Operaházat senki se hasonlítgassa a pestihez, ez se kívülről, se belülről nem olyan impozáns, mint otthon, de a semminél nyilván jobb. A kisasszony is csak addig volt meghatva, amíg be nem mentek az épületbe, amely nagyjából a gyulai kultúrház szintjét hozza. Lassan kilenc hónapja itt vagyunk, még sohasem sikerült például programfüzetet szerezzünk. Állítólag nincs is. Oda kell menni a pénztárhoz, megkérdezni, mi megy, és venni jegyet, ha megfelel. Spontának ezek a vityik, na. A fenti képen a két művésznő a koncert előtt látható. Nagyon beléjük bújt a kisördög, csoda, hogy nem bucskáztak le a lépcsőn.

Alant pedig összeszokott négyesünk tart bemutatót abból, hogyan is kell viselkedni egy operaházban:

Nos, komolyra fordítva a szót, a sulinak van szimfonikus zenekara, több kamarazenekara, rock együttesei, koreai pop együttese és szólistái is. Meg természetesen két kórusa. Egy a nagyoknak, egy a kicsiknek. Luca és Yarden a kicsik kórusának tagjai. Na, megtaláljátok őket? Segítek: itt is egymás mellett vannak.

Nagyon édesek voltak, több kórusművet is előadtak. Például Rod Stewart Sailing című örökbecsű remekművét. Egészen meggyőzően. Hogy Yarden mitől ijedt be, homály fedi, de szerintem tök vicces a feje:

Lucácska elfelejtette megemlíteni a koncert előtt, hogy ő a kórus ütős szekciójának is tagja, méghozzá triangulumon. Szerinte az nem fontos, ritmust ütni mindenki tud, meg különben is, jelentkezett a feladatra, tehát arról szó sincs, hogy esetleg azért ültették előre, mert ügyes. Volt némi aggodalmam, mert a dal elején azzal volt elfoglalva, hogy a triangulum verőjével a padlóra rajzolgatott, de aztán hál'istennek időben belépett:

Szóval a koncert nagy siker volt, de szünetben leléptünk, mert a művésznők éhesek voltak. Mellettem ült a középiskola igazgatója, aki teljesen szétesett ttól, hogy a Lucácska milyen cuki.
Mondtam is neki, hogy az én lányom!

Dorinka kérte, hogy emlékezzek meg a saigoni húsvétról is. Nomármost, bár Vietnámban sok katolikus van, a húsvétot csak az ide száműzött külföldiek ünneplik, az angolszász szokásoknak megfelelően vasárnap. Mivel a nyuszitojás keresgélést a kölkök leszavazták, befizettünk az Intercontinentalba egy brunchra, korlátlan pezsgőfogyasztással (Veuve Cliquot - nem kispályáznak). Három család ment együtt (Joék, mi, meg még egy ausztrál família - Lióráék egy héttel korábban ünnepelték a Peszachot, nem ehettek fehér lisztes dolgot, ezért inkább otthon maradtak). A pezsgőnek köszönhetően igen vidám volt a hangulat, minden ott húsvétozónak az volt a célja, hogy mihamarabb berúgjon. Felejthetetlen pillanatokat éltem át, amikor láttam, hogy bankigazgatók, menedzserek, meglett, komoly férfiak az ujjukkal nyúlkálnak a csokiszökőkútba és ellopják a gyerekek elől a bonbont.

Lucának tündérbarbit hozott a nyuszika, aki persze Vietnámot is útba ejti. Mondtam a kisasszonynak, hogy itt nincs olyan, hogy három percenként változtatja, mit akar, mert szegény nyuszi messziről jön. A gyerek kiröhögött: anya, tudom, hogy azért akarsz barbit venni, mert itt nincs más a játékboltban... Hiába, felnőnek a gyerekek. :)

Ezel rajongóknak

Íme egy film, a Kabadayi (Keresztapa), amelyben Kenan Imirzalioglu hatalmasat alakít. Méghozzá rossz fiút. Az angol nyelvű feliratozáshoz be kell kapcsolni a caption gombot. Az egész film fent van, érdemes belevágni, mert nagyon jó.

Maradunk

Ma hajnalban eldőlt, hogy mi lesz a sorsunk a következő évben. Maradunk itt. Az egyik szemem sír, a másik nevet. Jó lett volna közelebb menni Magyarországhoz, jó lett volna fenntartani magunknak a lehetőséget, hogy akkor ugrunk haza, amikor csak akarunk, de ha nem, hát nem. Végül is itt sincs olyan rossz életünk, Luca meg kifejezetten örült, hogy nem kell már megint egy újabb iskolába beszokni, meg maradhat az imádott Yardenje mellett, akitől konkrétan csak annyi időre szakad el, amíg éjszaka alszik. Sejtettem én, mikor Kenan megjött Párizsból, hogy nem ment minden olyan frankón a tárgyaláson, semmi lelkesedést nem mutatott a cég iránt, viszont őt is az hajtotta, hogy közelebb, közelebb... Felvettek egy olyan pasit, aki már Párizsban lakik, nem kell költöztetni és nem kell a gyerekének iskolát fizetni. Lassan tényleg kiderül, hogy csak Ázsia lát bennünket szívesen...

No mindegy, én még emésztgetem a dolgot és nyilván folytatom a melót, hogy ne bolonduljak bele az unalomba.

Liora meg Jo magukon kívül vannak az örömtől, legalább együtt marad a társaság. :)

Ríjatok velem

No comment, csak annyi, hogy ezt kell elszenvedjem a taxiban. A sofőr sosem érti, miért kapcsoltatom ki.

Még mindig semmi

Ma egyébként munkaszüneti nap van, mert a viet kormány néhány éve kitalálta, hogy minden év harmadik holdhónapjának tizedik napján meg kell emlékezni a birodalom hajdani királyáról, Hung Vuongról, aki egy sárkány és egy hegyi tündér egyik fia volt a száz közül. Terveztünk is mára egy rakat programot a kisasszonnyal (Kenan melózik, mert ideszerveztek a nyakára egy konferenciát), de mivel Lucácska végighányta és f..ta az éjszakát, inkább itthon pihizünk. Most megy a harmadik adag ágynemű a mosógépben, azt hiszem ideje megtanítanom a gyermeket célba hányni, mert az mégiscsak abszurdum, hogy átlő a lavóron is.

Hírünk egyelőre nincs semmi, ami tulajdonképpen nem rossz, de azért jobb lenne most már tudni, hogy mi lesz velünk. Nagyon imádkozunk, hogy összejöjjön az európai célpont, mert azért ez mégis csak a világ vége. Szép volt, jó volt, de most már érjen véget.

Egyébként most azzal töltöm az időmet, hogy a falba verdesem a fejemet. Panaszkodtam ugye, hogy nem sok kulturális élmény itten bennünket. Az év eseménye eddig a márciusi Back Street Boyz koncert volt (de tényleg), majd most vasárnap a Bob Dylan, amelyre a viet kormány is készült, állítólag átírattak vele néhány dalszöveget, hogy a feltörekvő viet ifjúság is értse a globális problémákat. Bár megfizethető volt a jegy, nem mentem el, mert kit érdekel, de tényleg? Viszont volt két vendég a nézőtéren, aki miatt meg tök jó lett volna elmenni: Colin Firth és felesége is tiszteletüket tették az állítólag történelmi eseményen. Komolyan, nem hiszem el, hogy végre egy városban vagyok az idolommal, itt Ho Chi Minh faluban ráadásul, és nincs közös fotó. Másnap Liórával a nyakunkba vettük a várost, hátha összefutunk velük valahol, de kizárt dolog, hogy nekem ilyen szerencsém legyen. :) Egyébként meg mi a csipkedíszes francot keresett itt? A szervezők szerint már tovább is utaztak. Megértem.

Várni, csak várni, mindig csak várni

Kikészít ez a várakozás, de tényleg. Olyan jó lenne látni végre, merre tovább. Jó, persze van a zen, meg minden, haladni a flow-val, de az az igazság, hogy szeretnék végre lekéretzkedni a matracról, és magamtól úszni egy kicsit. De azon kívül, hogy szuggerálom a fentieket, nem nagyon tudok mit tenni.

Na, ezt a gondolatmenetet fejtsétek meg, vazzeg.

Itt természetesen nem történik semmi. Csak az iskolai események szakítják meg a mindennapokat. Lucáék kórusa 21-én fellép az Operaházban, erre készülnek lelkesen, meg persze az Ózra.

Én jelentem, befejeztem a harmadik könyv fordítását, és ha végre összekapja magát a net, akkor el is tudom küldeni. Egyelőre nem tud megbírkózni 500 oldallal a bestéje. Tehát jövő héttől elvileg szabad vagyok, majd azt is kitalálom, hogy mit fogok kezdeni ezzel a rengeteg idővel. Liórának augusztus óta nem sikerült, tehát nem táplálok hiú reményeket az irányban, hogy hasznára válok a társadalomnak. Legfeljebb magamnak. :-D