Elmélkedés

Csak egy gondolatmenet. Ti mit gondoltok?

Jó ez így?

Tegnap reggel fél nyolckor már kissé szaporázni kellett lépteinket a saigoni szaunában. Késésben voltunk. Mikor lihegve beestünk az ajtón, Luca megállt, és minden előzmény nélkül közölte: Jaj, de szeretem én ezt az iskolát!
Az otthoni iskolát is szerette. Ezért féltem nagyon attól, hogy megint kirángatom alóla a szőnyeget. Mindig akadnak olyanok, akik folyamatosan a fülembe susogják, hogy egy gyereknek állandóságra van szüksége, hogy a sok változás megárt neki yadayadayada. Anyai szívem sejti is ennek az állításnak az igazságát, de mi van akkor, ha egészen egyszerűen nem olyan életet élünk, nem olyan jutott nekünk, amiben az állandóság garantálható?
A férjem családja szanaszét lakik a világban. Luca négy hóapos volt, amikor először útra keltünk. jaj, ti nem vagytok normálisak, jaj, az a szegény gyerek, jaj, hogy kiragadjátok a megszokott ritmusából stb. A szegény gyerek isztambulban is evett, amikor éhes volt, aludt, amikor álmos volt, a közbeeső időben meg tízen ajnározták. Nem sajnáltam szegény gyereket. Hanem szabályos időközönként felkaptam a pelenkázószettet, és elindultunk. Mentünk, ahová hívtak. (És igen, igaza van annak, aki azt mondja, hogy a gyerek úgy sem emlékszik majd a kalandokra. Luca sem emlékszik arra, hogy öt évesen Angliában lovagolt a nagybátyja feleségével, de azok emlékeznek rá. Azóta is mesélik mindenkinek. Annyira, hogy a gyereknek is rémlik valami.)
A Gyuláról Pestre költözés volt a nagyobb falat, azt nyögtük is rendesen minimum egy évig. A Pesten töltött hat évünk alatt is sokat utaztunk, igaz, csak turistaként.
Nem kicsit szartam attól, mikor be kellett jelentenünk a gyereknek, hogy költözünk Vietnamba. Mindannyina megyünk? - kérdezte. - Aha. - Akkor jó - mondta. És ennyiben maradt.
Itt éhezi a programokat. Menjünk pagodába, piacra, tengerpartra, hajózni, sétálni stb. Mit nézünk meg ma? Ezt a kérdést teszi fel minden szo-va. És megyünk, mert nézni akar, mert tapintani akar, mert imádkozni akar a buddhista templomban, mert rákot akar enni, mert lámpabúrakalapot akar venni, mert ő akar a vietnami piacon vietnamiul alkudni - Hülye szülők, azt se tudjátok hogy van vietnamiul a 13? -, pizsamában akar boltba menni, mert ő akar taxit hívni stb .
Hogy hiányoznak-e neki az otthoniak? Igen. Tegnap is mondta skype-on a nagyanyjának, hogy hagyják abba a beszélgetést, mert nem akar sírni. Kinyomta a nagyszülőket, és közölte, hogy indulhatunk fürdeni.
Azt is kérdezgeti, hogy innen mi lesz? Tudja, hogy valószínűleg egy évig maradunk. Szeretne innen hazamenni, de otthon is olyan iskolába, ahol angolul tanulhat. Mondtuk, hogy az nem biztos, hogy össze fog jönni... és akkor mi lesz? Nem tudjuk. Disznó dolog bizonytalanságban tartani a gyereket? Igen. De hát mi sem tudjuk, mi lesz. Mi is szeretnénk hazamenni, de mi van, ha nem össze?
Én azért még mindig azt gondolom, hogy nincs a gyerekemnek szar élete (pedig van, aki azt hiszi). Megint szuper iskolába jár, világot lát, és valami apróbb csoda folytán sikerült neki egy magyar zongoratanárt is szerezni (ez a komfortérzetének egyik alapköve). Igen, hiányoznak a nagyszülők, a gyulai ház, a kutyák. De úgy tűnik megérti, hogy most nem lehetünk otthon, és azt is vágja, hogy mindig haza tudunk menni. Egy kicsit. Mert ott van.
A pszichológusra félretett pénzt meg a zongaratanár kapja.