Nemzetköziztünk

Még mielőtt szó érné a ház elejét, hogy nem nagyon írogatok semmit... nyilván azért, mert nem nagyon van mit. KL után Saigon hatalmas kultúrsokk volt, beletelt néhány hétbe, mire kihevertem.

Lassan befejezem a harmadik fordítást, akkor elkezdem feltérképezni Saigont, hülyeség lenne úgy itt hagyni, hogy nem is láttam rendesen. És akkor a blogban is lesz több bejegyzés, csak türelem.

A napok egyformán folydogálnak. Hétfőtől péntekig mindenki melózik, ki itt, ki ott. Luca lelkesen próbál az Ózra, mindenki szerepét kívülről fújja. Tegnapelőtt ültem le beszélni az angoltanárával, aki a próbákat is vezeti, azt mondta, hogy elképesztő a kiscsaj, immár egy 8 éves angol anyanyelvű gyerek szintjén olvas, olyan nyelvi teszteket írt, hogy a kezdő csoportból két szintet átugorva rögtön az Advanced, vagyis a legfelső kategóriába került. Most tanakodnak az osztályfőnökkel, hogy mi legyen vele, tegyék-e felsőbb angolos csoportba és több munkában vegyen részt az osztályban, vagy hagyják abban a csoportban, ahol egyébként jól érzi magát (mert Yarden is ott van), de kicsit unatkozik. A kisasszony menne is, maradna is... Mindenesetre büszke vagyok rá.

A hétvéégink is nagyjából egyformák. Szombat délelőtt a törökök zongorázni mennek, addig én melózok. Délután és este meg vagy a Snap caféban ücsörgünk (élő zene van minden szombaton), vagy valamelyik másik étteremben, kávézóban stb. Vasárnap szintén étterem, bevásárlás, este nagy fürdés.

Az idő kezd nagyon melegre váltani, már reggel nyolckor olyan hőség van, hogy csorog a bugyinkból a víz a reggeli kávézás közben. És állítólag csak rosszabb lesz... Mondjuk én annyira nem bánom, én szeretem a meleget. Múlt vasárnap is, miután a papáékkal kitárgyaltuk a 30 centis havat, sétálni indultunk. Fújt a trópusi meleg szél, lengedeztek a pálmák, izzadtam, mint a ló, és imádtam. Időjárásról ennyit, nem vagyok én angol.

Mesélek még a múlt hétvégéről. Mivel az iskolában vagy ötven nemzet képviselteti magát, minden évben megrendezik az International Festivalt-t. A vállalkozó nemzetek standot alakítanak, ahol bemutatják az országot, népviseletbe burkolják magukat és megfőzik a nemzeti eledeleiket. Persze erre azok a nemzetek a legalkalmasabbak, ahonnan esetleg többen is jöttek, mert egyedül még a nem dolgozó, nagyon ráérős anyukáknak sincs annyi energiája, hogy összedobják a performanszot. Lióra és én úgy döntöttünk, hogy most ne legyen az, hogy egyáltalán sehogyan sem képviseljük az országunkat, bemutató postert csinálunk.

Íe az enyém: Ez is nagy meló volt, 2X1 méter a nagysága. Viszont örömmel fedeztem fel, hogy tudok rajzolni. A Hungary felirat körülötti madarakat és virágokat Lucus rajzolta, ezt muszáj elmondanom, mert emiatt szerinte ő csinálta az egészet. A koncepció a magyar találmányok voltak. A többi stand mellett elsiklott a jelentősége, de még így is sokan döbbenten olvasták, hogy a bűvös kocka biza magyar. Mindenki aszitte, hogy japán.

Életkép az indiai standról. Barbie babákat öltöztettek be népviseletbe, szerintem zseniális.

Ken, az indiai herceg fehér lovon, illetve elefánton. Kábé egy órát röhögtem rajta.

Sri Lankáé volt a legeslegszebb stand és a legjobb kajákat is ők csinálták. Nem tudom, hogy mit ettem, de nagyon finom volt, és el is döntöttem, hogy felveszem az országot a látogatandó célpontok közé.

Az amcsiknak ennyi tellett. Kukoricát pattogtattak meg gyümölcsös pitét osztogattak.

A malájok is kitettek magukért. Fotótörténeti különlegesség: senki sem néz a kamerába, mert béna vagyok.

Éljen a magyar-izraeli barátság! Meg ezek szerint a koreai is. Hello Soon!

Szóval jó kis nap volt, sokat ugyan nem tudtunk meg, de ezzel is eltelt egy kis idő.

Három és fél hónap...