Dorinának karácsonyra

Kívánságod számunkra parancs. Íme 2010 (állítólag) legszexisebb pasija, a válóper küszöbén. Én máshová raknám a szavazatomat, de az most lényegtelen.

Szolgálati közlemény

http://www.libri.hu/konyv/wings-szarnyak-puhakotes.html

Nézzétek meg, ki fordította. :)))))

Meg ezt is, csak ennél nem írták ki: http://bookline.hu/product/home!execute.action?id=100062&type=22&_v=Garcia_Kami_Stohl_Margaret_Beautiful_Creatures_Lenyugozo_teremtmenyek

Salon Saigon

Nagyon szeretem ezt a képet. A szomszédban van egy építkezés, a munkások a felhúzott házban laknak. Ezt a lányt már többször láttam, hogy a délutáni szieszta időt arra használja, hogy csinosítgassa magát.

Boldog Karácsonyt Mindenkinek!

Angolul és vietnámiul az ISHCMC kórusától. A felvétel a szülinapomon készült, a Celebration of Music nevezetű programon.

Karácsonyi készülődés

Először úgy volt, hogy nem is lesz karácsonyi készülődés. Minek? Család távol, meleg van, mint a nyavaja, kinek van kedve ehhez az egészhez? Gondoltam én. Nem ártana, ha felnőnék ahhoz a feladathoz, hogy van egy kilencéves lányom, aki ugyan néha nagylányként viselkedik, mégis csak kislány. István, a zongoratanár térített észhez. Az egyik óra után megsúgta, hogy Luca szinte sírva tiltakozott az ellen, hogy megtanulják a Kiskarácsony, nagykarácsonyt meg a Jingle Bell-t zongorán. Mert "nekem úgy sem lesz rendes karácsonyom, akkor meg minek?" Komolyan, úgy éreztem magam, mint akit szíven szúrtak. Mekkora ökör vagyok, de tényleg. Faggatni kezdtem a kisasszonyt, aki elmagyarázta, hogy "Anya, nem is az ajándékok hiányoznak, azt biztos úgyis kapok, meg Bangkok is biztosan tök jó lesz, nekem az a sertepertélés (sic!) hiányzik, amikor a fát díszítjük, zene mellett sütjük a mézeskalácsot, felaggatjuk, én meg szépen leeszem róla. Érted?" Persze, szóból még én is értek. Másnap elrongyoltam a Metróba és vettem egy szép, nagy műkarácsonyfát műhóval, meg műbogyókkal, angyalhajjal stb. Luca úgy örült neki, hogy majdnem elsírta magát. Egész este azt mondogatta, hogy "Nekem is lesz karácsonyom! Nekem is lesz karácsonyom!" Legott fel is díszítettük a tákolmányt, hogy legyen neki akkor minél hamarabb. Íme, a mű (szó szerint):

Aztán persze vérszemet kaptam, ha van karácsonyfa, akkor mézeskalácsa is lesz a gyereknek! Tegnap be is gyúrtuk. A zenegépbe beraktuk a karácsonyi albumot (mindenkinek ajánlom a válogatást, Csingiling a címe, kivételesen igényes). Mondjuk akkor egyszerre röhögtem meg sírtam, mikor az a dal szólt, hogy "Befútta az utat a hó", mert odakint éppen 35 fok volt és természetesen a hónak nyoma sem. No de a gyerekecske olyan boldog volt, hogy madarat, de akár télapót is lehetett volna fogatni vele. "Anya, olyan karácsonyos hangulatom van!!!" Íme:

A sütést már meg kellett szervezni, mert nekem nincs sütőm. Tamás hála istennek felajánlotta, hogy nála süthetünk, és ha már megyünk sütni, akkor ő is főz egy jó karácsonyi gulyáslevest, amihez ékelt karácsonyi provence-i csirkét, én meg összeraktam egy karácsonyi tabbouleh-t (guglizzátok ki, mi ez, felséges étel) és sütöttem karácsonyi palacsintát.

Nos, Tamásnál az egyetlen olyan vízszintes felület, ahol a tésztát nyújtani lehetett, az az erkélyen volt a kisasztal. Mit mondjak, nagy élmény a fújdogáló szellőben, a tizennegyedik emeleten üres borosüveggel mézeskalácsot nyújtani. Az első eresztés kicsit száraz lett, a második immár tökéletes. Ecco a borosüveges nyújtás.

Saigon is készül ám a karácsonyra. November közepe óta. Miért is gondoltam, hogy a gyerekecske nem kerül karácsonyi hangulatba? A házunk bejárata:

A kedvenc pláza kívülről:

És belülről:

Kint 32 fok, bent légkondi. De legalább megpróbálják.

Azért az a hópehely nagyon ott van. Lucus iskolájában egy csomó olyan gyerek van, aki csak ilyen formában látott havat. Az az igazság, hogy én sem vagyok oda érte, de most sokat adnék azért, ha csak mondjuk 3 napra hazamehetnék. Ehelyett szerda délután indulunk Bangkokba. Biztosan az is nagyon jó lesz.

...

Luca most bontotta ki a mézeskalácsos dobozt. Megszagolta a sütit, és közölte: "Hmmm... it's home. Haza akarok menni! Csak karácsonyra..."

Szombati kosárgála

Úgy látszik, a mai nap a sportbejegyzéseké. Szombat délelőtt volt a szülői munkaközösség PTO Saturday Sports zárórendezvénye. Azt hiszem, korábban már írtam erről: a sporthoz értő szülők bevállalnak egy-egy csapatot, akiket szombat délelőttönként edzenek. Van rögbi, baseball, foci, és kosárlabda. Nem a versenysport a cél, hanem a közös mozgás. Itt a legkevésbé rátermettebbek is úgy érezhetik, hogy van keresnivalójuk a pályán, és hát tudjátok a lelkesedés falakat dönthet.

A fenti képen ki a legapróbb kosaras? Ki sem látszik szinte a többiek közül.

Lent: Én hozzá sem nyúltam a labdához, ez tuti!

Gyakorolnak a hajrálányok. Vagyis inkább a hajrákislányok. Nagyon édesek voltak.

Íme Lucácska élete első sport trófeájával. Minden gyerek kapott. Mert szombat reggelenként korán kelt, kiment a pályára és játszott. Mi ez, ha nem teljesítmény?

Sportnap

Sportnap volt pénteken a suliban a szomszédos Parkland sportpályáján. Ötven fok, tűző nap. Ennek ellenére a kölkök élvezték. A fenti képen a 30 méteres gátfutás rajtja, ahol Luca nem utolsónak érkezett célba. Volt is nagy öröm. "Anya, ez a Mr. Watt csodákat művel velem! Én szeretek sportolni!!!"

Alább a távolugrás célfotója. Az félméteres teljesítmény is teljesítmény, kérem!

Vietnamban vagyunk, itt a gránátvetés is fontos sport. Élesben csöpp rigócskám valszeg magát robbantaná fel.

Ez a kép kissé homályos lett, de remélem, hogy a magasugró technikára felfigyel egy szakember!!!

Biztonságos landolás:

A gyerekek minden versenyszám után szalagot kaptak, hogy teljesítették a feladatot. Úgy örültek neki, mint egy olimpiai aranynak. Jó lenne, ha otthon is elgondolkodnának azon, hogy a tornaórák vajon elitképzésre valók, vagy arra, hogy a kölkök szeressenek mozogni.

Szolgálati közlemény

Tudja azt valaki, hol állíthatom be, hogy elég legyen a megadott linkre kattintani a bejegyzés szövegében? Nem találom a megfelelő beállítást.

Kísérlet

Ez egy hétfői sztori, de még mindig nem igazán tértem napirendre a dolog felett. Mivel tudom, hogy több tanár és szülő is olvassa a blogot, nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit szóltok ahhoz, amit most le fogok írni.

Múlt hét pénteken kaptam egy emailt Luca osztályfőnökétől, hogy hétfő reggel egy érdekes kísérletet akar végrehajtani az osztályban, és az én közreműködésemet is kéri. (Minden hétfőn délelőtt bent vagyok az iskolában, egyfajta szülő-tanárként segítem a munkát.) Azt írta, hogy az 1968-as Jane Elliott féle kísérletet szeretné az osztályban eljátszani. Mielőtt tovább olvasnátok, legyetek szívesek megemészteni ezt: http://www.grafologia.hu/Anyagok/grafoklub/JaneElliot.pdf

Shannon azt mondta, hogy mi nem játszhatunk a szemekkel, mert akkor nem tudná ketté osztani az osztályt, itt a hajszín lesz a döntő. Lesznek a fekete hajúak (ők lesznek a privilegizált csapat) és a többiek. Három órán keresztül kell azt játszanunk, hogy nagyon kedvesek vagyunk a fekete hajúakhoz, és szemét módon lenézzük a többit. Kérte, hogy Lucának se szóljak az egészről, nehogy lelőjem a "poént". És ilyen az, amikor a balsejtelmeim ellenére (kíváncsiságomat kielégítendő) megyek bele valamibe...

Hétfő reggel, amikor megérkeztem az iskolába, Shannon eligazítést tartott a gyerekeknek. Azt mondta nekik, hogy a vietnámi kormány pénteken hozott egy döntést, ami ezentúl hatással lesz az iskola, és az osztályközösség életére is. Mrs. Rachel (egyik tanár) éppen bent van az igazgatónőnél, és próbálják eldönteni, hogyan tovább. Később bejön majd az osztályba, és elmondja miről van szó. Na, ki mit csinált a hétvégén?

A gyerekek már itt érezhetően feszültek lettek. Negyedóra múlva megjött Mrs. Rachel, közölte az osztállyal, hogy ami most történni fog, az a vietnámi kormány döntése, ők semmit sem tehetnek ellene, mert a rendőrség ellenőrizni fogja, hogy betartják-e az utasításokat. Egyenként felszólította a gyerekeket, méregette őket egy darabig, majd döntött: te visszaülhetsz a helyedre, te pedig ülj a szőnyegre. A kölkök nagyon meg voltak szeppenve, szerintem már itt abba kellett volna hagyni az egészet. Aztán közölte, hogy akik a szőnyegen ülnek, soha többé nem ülhetnek vissza a székeikre, a dobozukat az osztály hátsó részében kell tartaniuk, nem hazsnálhatják a szekrényt, nem szólalhatnak meg jelentkezés nélkül, és hogy tulajdonképpen jobb is, ha meg sem szólalnak, mert a véleményük nem számít. Ja, és többé nem szólhatnak azokhoz az osztálytársaikhoz, akik a székeken ülnek. (Luca itt kezdett el sírni. Szerencsére Mrs. Rachel kiemelte az osztályból, gyorsan elmagyarázta neki odakint, hogy miről van szó. Luca megnyugodott és eljátszotta, hogy benne van a kísérletben. Később elmondta, hogy azért sírt, mert nagyon megijedt, hogy valami rosszat tett, és nem emlékezett rá, hogy ugyan mit.) Nekem is az lett volna a dolgom, hogy a széken ülő (hajszínük miatt csak és kizárólag ázsiai) gyerekekkel feltűnően kedves, a szőnyegen ülőkkel meg lekezelő, undok legyek. Az első hozzám kerülő ötös csoportban a két szőnyegen ülő, egy indonéz kislány (Isabelle, az egyik kedvencem) és egy kuvaiti kisfiú már zokogtak, annyira meg voltak rettenve. Nekem konkrétan hányingerem volt, és szégyen, vagy nem szégyen, nem tudtam játszani a szerepemet, mert nem bírtam nézni a síró gyerekeket, akikbe bele kellett volna rúgjak még egyet. Őket vigasztalgattam finoman, a széken ülőket meg agyondícsérve olvastattam. A második csoportba a vagány gyerekek voltak, ők az orruk alatt "szidták a rendszert", jobban vették a dolgot, lázadozni is kezdtek. De ők is nagyon meg voltak rémülve. Utánuk intettem Shannonnak, hogy én ebből kiszállok, én ezt nem csinálom, nem tudok gyerekeket bántani akkor sem, ha érdekes dolog kerekedhet ki belőle. Kimentünk a folyosóra dumálni, de szerencsére Shannon is észnél volt, azt mondta, hogy most befejezzük az egészet, mert keményebben sült el, mint amire számított.

Tehát leültünk a gyerekekkel, és megbeszéltük, hogy mi is volt ez az egész. A szőnyegen ülő gyerekek (európaiak, közel-keletiek, amerikaiak, ausztrálok) nagyon megkönnyebbültek. A széken ülő vietnami és koreai fiúk viszont kifejezetten sajnálták, hogy véget ért a pünkösdi királyság. Egy, azaz egyetlen egy gyerek sem akadt közöttük, aki azt mondta, hogy bassza meg, nem érdekel a szabály, mi az, hogy nem beszélhetek többé a legjobb barátommal? Senki nem mutatott közülük szolidaritást. Tehát: amit eddig olvastatok az ázsiai lélekről, mind igaz. A szabály az szabály.

Höhöhöh, egyetlen gyerek volt csak, aki azt mondta, hogy a szőnyegen ülőknek össze kellett volna fogniuk, és kivívni a "szabadságot." Találjátok ki, ki volt az! Na ugye? És amikor megkérdeztem tőle, honnan vette az ötletet, akkor azt mondta, hogy a BRATZ filmekből. Nekem ezután senki se szidja a Barbie Entertainmentet!

Ti mit szóltok ehhez az egészhez? Szabad ilyet csinálni gyerekekkel a magasabb rendű tudás érdekében?

Hétfőn elolvasom a suliban, hogy a gyerekek mit gondoltak erről az egészről, Shannon íratott velük egy visszajelzést. Mondta is, hogy szeretné, ha én is megnézném őket.

Aki az eredeti kísérletre kíváncsi, angolul megnézheti a róla készült filmet:

http://www.pbs.org/wgbh/pages/frontline/shows/divided/

Puccos ebéd

A vasárnapot ismét nagyon értelmes, de főleg vidám programmal töltöttük. Mivel lassan tényleg el kell fogadnunk azt a helyzetet, hogy itt az evésen kívül nem igazán adódik izgalom, úgy döntöttünk, kirúgunk a hámból. Jo amúgy is nagyon szorgalmazta, hogy együnk egy nagyot együtt, úgyis jön a szülinapom, ünnepeljünk. Nosza. Helyszínként az Intercontinental Hotelt választottuk, úgy döntöttünk befizetünk egy brunch-ra.

Az én plebejus lelkem ugyan nagyon hadakozott, hogy basszus, annyi a belépő, mint a Lady Gaga koncert hátsó sorába, de mivel Lady Gaga még véletlenül se jön Vietnámba, úgy döntöttem, hogy ez egyszer befogom a lepcses számat, és megpróbálom leenni a belépőjegy árát. (Jó nagy paraszt vagyok, hiába.) Kenan annyira nem izgult, mert a belépőjegy árába benne foglaltatott a korlátlan mennyiségű Veuve Cliquot pezsgő fogyasztása is, így aztán ő azt mondta, majd leissza a jegy árát.

Szóval vasárnap puccba vágtuk (nekem eleve bajom van azzal, ha sminkelnem kell egy jó ebéd kedvéért, jó nekem a fasírt melegítőben is) és behajtogattuk magunkat Jo kocsijába. Irány az Intercontinental. Jó korán érkeztünk, ami azért volt jó, mert a fél órával később beözönlő tömeggel már nem kellett megküzdenünk a jobb falatokért. És azért azokból akadt bőven.

Íme kedvenc pultom:

Betegre zabáltam magam homárból, imádom!!! Ettem mindenféle más tengeri herkentyűt is, de azoknak nem tudom a nevét. (Tudom, kár belém.)

A másik kedvenc pultom:

Szerencsére a wasabi az orrrodat is tisztíccsa, így a sushi bár a második kedvenccé lépett elő. Nyugi, a gyerek se maradt éhen, lehetett grillezni, volt pekingi kacsa, pizza meg tésztafélék is dögivel. Őt nem hatotta meg a homár.

Jo és Kenan fejenként ledöntöttek másfél üveg pezsgőt, igencsak jól néztek ki a desszert előtt. Én jó muzulmán módjára nem ittam, de azon nagyon gondolkodtam, hogy ledugom az ujjamat a torkomon, mint a régi rómaiak, és megyek egy újabb homár körre. Örömmel jelentem, hogy nem veszítettem el a méltóságomat. Viszont a desszert előtt járkálnom kellett kicsit, hogy férjen egy créme brulée is. Pedig apró kis csészékben mérték. Fért. Rögtön három.

Lucácska a csokoládé szökőkútba szeretett bele, ami azért nagy wasistdas, mert amúgy nem szereti a csokit. Fene látott még ilyen gyereket. Nos, mártogatni a cuccost (sárkánygyümi, dinnye, pillecukor stb.) nagyon élvezte. Ím:

De enni? Soha!!!

Mi érleztünk elsőnek, és mi távoztunk utolsónak. Jo és Kenan kissé dűlöngélve. Én bevállaltam Maddisont délutánra, mert láttam, hogy kedves barátnőmnek jót tenne egy kis szunya. Kenan is kidőlt, így mi csajok kukoricapattogtatással, mozizással és kártyával töltöttük a délutánt. Pont, mint otthon Magyarországon, álmos vasárnapokon.