Lassan csomagolunk

Hétfő este indulás.
Most ott tartok, hogy nagyon szeretnék már ott lenni. Az már gondolom nem működik, mint az Ezeregyéjszakában, hogy lehunyom a szemem, és máris ott vagyok, mert tönkremennének a légitársaságok. Így meg én megyek tönkre...
Egy bőröndöt már megtöltöttem gyógyszerekkel és Dove golyós dezodorral, mert állítólag az pont nincsen. Én meg, ahogy közeledik az indulás időpontja, egyre inkább ragaszkodni látszom a megszokott dolgaimhoz.
Napok óta mást sem csinálok, csak búcsúzkodok. Van, hogy naponta háromszor-négyszer. Ma a nagyanyám kerül sorra, ez nehéz lesz. Tudom én, hogy egy év gyorsan elszáll, de akkor is.
Pakolás... tulajdonképpen nem is viszünk sok cuccot. A legjobb tanács eddig az volt, hogy pakoljak be egy évre való melltartót, mert egész Ázsiában nem árulják a méretemet. Jó. Vettem hatot, csak elég lesz. Most még csak az a biztonsági háló sincs mögöttem, hogy ami itthon marad, a faterom utánunk hozza. Pest és Gyula között ez mindig jól működött. Bár, ha jól belegondolok, a gyerek birkás alvótakaróján kívül minden más nélkül el lehet lenni egy évig.
Kedves Erzsi, nem zabszem van a fenekemben az indulás miatt, hanem egy görögdinnye. Annyira ismeretlen számomra az a hely, mintha a Holdra lőnének ki, és eddig kábé annyira is vágytam oda. Kenan megígérte, hogy ha nagyon elegem lesz, átugrunk Hongkongba. Hű, de jó.