Új blog

Szeretettel várok mindenkit az új blogon. Gyertek, írjatok!!!!

Volt itt némi kavar, tehát ki is írom: www.pink-buddha.blogspot.hu

Hogyan tovább?

Mivel sokan kérdezitek, hogy mi lesz a blog sorsa, kénytelen vagyok elgondolkodni róla. Teszem már pár perce, és nem tudom. Hiányzik az írás, hiányoznak a kedves kommentelők is, csak az a baj, hogy amíg itthon vagyunk, addig túl személyes lenne a blog, és amit meg tudnék osztani, nem biztos, hogy a nagy nyilvánosságra tartozik.

Arra is gondoltam, hogy akár Gyuláról is készítenék egy blogot, szerintem tök jó lenne, mert annyi minden történik itt, annyira helyes ez a kisváros, hogy nem ártana egy személyes bemutató. Érdekelne ez valakit???

Tehát itthon... alig több mint egy hete vagyunk itthon, és olyan, mintha sohase mentünk volna el. Nekem még vannak flashback-jeim Saigonnal kapcsolatban, néha körülnézek, és egy pillanatra nem tudom, hol is vagyok. Jo és Liora nagyon hiányoznak, annyi időt töltöttem velük az elmúlt egy évben, amennyit soha senkivel. Ők is vergődnek, skype-on kávézgatni és csevegni nem olyan... Liora pont tegnap írta, hogy nagyon nem találja otthon a helyét, mesélni sem tud a kinti élményekről, kedve sincsen hozzá... Kíváncsi vagyok, kiállják-e ezek a barátságok az idő próbáját, milyen lesz az, amikor már nincsenek közös élmények (úgymint Saigon, az időjárás, a taxisofőrök és a pincérek szapulása), tudunk-e még egymáshoz szólni, közel maradni... Valszeg keményen kell majd dolgozni rajta.

Magamon annyit vettem még észre, hogy állandóan úton vagyok. Az időjárás miatt Saigonban rengeteg időt töltöttünk négy fal között, most mindig rajtam van a mehetnék. Mindegy hová, csak ki az utcára, a szabadba... Annak is örülök, hogy úgy érzem, sokat változtam, nagyképűen azt is mondhatnám, hogy fejlődtem az elmúlt egy év során. Türelmesebb lettem, nyitottabb, befogadóbb. Azt nem kockáztatom meg, hogy bölcsebb is, viszont nagyon jó érzés az, hogy megszerettem a kalandokra vágyó önmagamat.

És hogy mi lesz tovább? Dolgozunk rajta, egyelőre nem tudjuk. Vietnámmal belekóstoltunk a külföldi létbe, én momentán úgy gondolom, hogy a háborús övezeteket leszámítva bárhol szívesen élnék, hiszen óriási kaland bekapcsolódni egy másik kultúrába. Mondhatni vérszemet kaptam. De tényleg, nem akarok leállni, megállni. Kapásból tudnék öt olyan helyet mondani, ahová már holnap reggel elindulnék. A család török kétharmada szeretne Európában maradni. Ezen nem fogunk összeveszni, úgyis oda megyünk, ahová munka képében a sors vet bennünket. Nagyjából mindegy.

Na, akkor mi legyen a bloggal? Kivárjátok, hogy induljon a következő biginvalahol, vagy érdekli a népet Gyula is? Vagy a fogyókúra? Valami? (Papa, te ne szavazz léci.)

Itthon

Azért itt a legjobb. A legeslegeslegeslegeslegeslegeslegeslegjobb.

Köszönöm az aggódást, az út szuper volt. Az a legjobb a Luftansában, hogy a sztyuvik nem barátságtalan tinédzserek, hanem nyugdíjaskorú Marika nénikkel dolgoznak, akik olyan rendet tartottak, mint egy kaszárnyában, ami egy hosszú repülőúton nem hátrány. Semmit nem aludtunk a hosszú úton (csak Luca), viszont Barbi reikis támogatásának köszönhetően leszedálva ültük végig az éjszakát (olyan érzés, mint amikor az ember bevesz egy maréknyi leszarom tablettát). Akartam jeletnkezni Frankfurtból, jól pofára is estem. Ázsiában ugyanis megszoktam, hogy még abban a kávézóban is van wifi, ahol egyébként kakasok szarnak a lábam alá, a frankfurti reptéren meg nem találtunk szabad wifi spotot.

Most viszont a verandáról pötyögök, isteni. Mindjárt indulunk a tesco-ba, nagy élmény lesz egy év után!

A mi lesz tovább kérdésekre: fogalmunk sincsen, egyelőre több szék között pottyantunk seggre. Úgy még nem volt, hogy valahogy ne lett volna, na erre várunk. :-D

Megyünk haza!

Ma este kilenckor indulunk... négy óra múlva jön a kocsi, és már össze vagyunk pakolva, ami abszolút nem jellemző ránk, tehát valószínűleg ideges vagyok. Alig várom, hogy hazamenjünk, ugyanakkor nagyon, de nagyon szomorú vagyok, mert van egy sejtésem, hogy soha többé nem térünk ide vissza, hiába ígérgettük a barátoknak, hogy persze, majd látogatóba... csak akkor még úgy állt a helyzet, hogy a régióban fogunk élni, most meg nem úgy áll a helyzet. Ahhoz képest, hogy nem akartam soha az életben Ázsiába jönni, most nagyon fáj a szívem. Igazából nem is tudom, hogy mit siratok... mert ugyan nagyon jól éltünk itt, csak olyan és annyi stresszt kellett elviselni, amennyi otthon fogmosás közben ér, amikor hajzselét nyomok a kefére, de mégis tudtuk, hogy nem ide tartozunk... közben meg bólogattak a pálmafák, felszeletelve jött a friss mangó és ananász (tényleg, tudja otthon valaki, hogy az ananász és a mangó elvileg édes?), és olyan barátokra tettünk szert, akik remélhetőleg még sokáig velünk maradnak.

Tegnap este Jonál volt egy kis búcsúparti. Ők voltak, meg mi voltunk, meg a másik Jo a három lányával, akik jövő héten lépnek le Sanghajba. A gyerekek a medencében ökörködtek, mi az elején három percig bőgtünk, aztán whiskeybe fojtottuk a bánatunkat. Jo, mint akit felhúztak, percenként mondogatta, hogy nem bye, see you soon, és egy zafírral kirakott ezüstkeresztet rakott a nyakamba, jó katolikus olasz lány Ausztráliából. Luca élvezte az estét, hogy külföldi gyerekekkel egyenrangú félként tud játszani, hogy érti a szlenget, és ismeri a dalokat. Azt mondta, élete egyik legszebb estéje volt. Volt egy háromperces vihar is, dőltek a pálmafák jobbra-balra, a hamut belefújta a whiskeyspohárba a szél, aztán nagyon hamar vége lett.

Alig várom, hogy otthon legyek. Mindig vissza fogok vágyni ide.

Shopping in Saigon

Nem vagyok az a nagy shopping őrült, sőt, kifejezetten nem bírom a dolgot fél óránál tovább, de szuvenyírvásárlás ürügyén töményen kaptam azokat az élményeket Saigonban, amik az elmúlt tíz hónapban annyira oldottan értek, hogy tulajdonképpen fel sem tűntek eddig. No de most...

Az nyilvánvaló, hogy Vietnám az elkövetkező harminc évben sem lesz bevásárló turizmus célpontja. No nem azért, mert olyan drága, hanem mert minek... nem akad olyan marha sok dolog, ami miatt érdemes lenne idáig elzarándokolni.

A világmárkák (Louis Vuiton, Gucci, Chanel, és nemsokára a Christian Loubotin) már beköltöztek a Dong Khoi könyékére - ez lenne itten a bevásárló utca. A választék talán még megfizethető is lenne, viszont mivel a világmárkák is pénzből élnek, teljesen az itteni (rizsa) ízlésre szabták. Minden csillog-villog, annyi strassz talán nincs is a világon, amennyit egy itteni Chanel táska elbír, persze egy akkora logó mellett, mint a fejem (egy retikülön).

A méretekkel is akad egy kis gond. Itt a 36-os konfekcióméret már durván az XXL-es kategóriába tartozik, amire az eladók általában fel is hívják a figyelmet. Több itt lakó, Európában és Amerikában kifejezetten gebének számító ismerősöm mesélte, hogy a harminckilós, tizenkét centis tűsarkokon billegő kiccicák gyakorlatilag elállják a butikok bejáratát és már messziről kiabálják a közeledő fehér debelláknak, hogy "Mádám túl kövér, mádám, itt nincs ruha!!!" A rutinos fehér nők pedig megtanultak bosszút állni ezeken a nem

túl diszkrét gyereklányokon: szépen félretolják őket az ajtóból, összeszednek nyolc-tíz, szemmel láthatóan is kicsi ruhát, nadrágot, szoknyát, bevonulnak a próbafülkébe, belegyömöszölik magukat a fércekbe, majd úgy rángatják őket magukról, hogy ott aztán szakad-reped-foszlik minden. Bocsika!

A nem túl nemes, de mindenképpen szórakoztató bosszú koncentráltan végrehajtható a fehérnemű üzletekben. A vietnámi nők tényleg aprókák, a mellméretük alig haladja meg az 22 (mínusz) A kosarat. És bár fehér bálnáknak tartják az europid nőket, a mellüket vehemensen irigylik. Engem gyakorlatilag csöcsön szoktak ragadni a Ben Than piacon, megtapogatnak, és visítva kérdezik: Mádám, rííl? Rííl? Naná, nincs az a barom, aki ekkora párnát beültetne.

Na szóval, a fehérnemű boltokban a bosszúhadjáratnak két módja van. Az egyik a már fent említett próbafülkés támadás, amikor egy fehér bálna képes a bolt fele készletét tönkretenni. A másik ennek finomabb, verbális változata. Európai nő bemegy a boltba, végigpörgeti a választékot, és diadalmasan kiabálni kezd: Kicsi! Hű, de kicsi! Ez is kicsi! Hát nincs ebben a boltban semmi, amit nőkre, nem gyerekekre terveztek??? Állítom, ez a módszer a hatásosabb.

Aki megsajnálná szegény viet elárusító kislányokat, az gondoljon a budapesti plázákban körmöt reszelgető, méretes műszempilla alól pislogó tizenéves Lolitákra, és tegye a szívére a kezét: ki ne állna bosszút rajtuk, ha tehetné?

Az itteniek pedig jóval bosszantóbbak az otthoniaknál. Mivel Vietnámban meleg van, az emberek hamar elpillednek. Az elárusító kislányok mindenhol képesek aludni: a kiakasztott ruhák között, a cipős polc előtt, a kasszára borulva, hátul a raktárban stb., és nagyon morcosak lesznek, ha valaki felkelti őket holmi vásárlás ürügyén. Egyébként is igen érdekes a viszonyuk az eladásra szánt áruhoz: ha úgy gondolják, hogy a vevőnek nincs szüksége arra, amit megvásárolni szeretne (alternatív olvasatban: nem méltó a kiválasztott árura), akkor bezony nem is adják el neki. A következő történetet egy itteni kiadványban olvastam:

"Amerikai nő vagyok, 41-es lábakkal. Szükségem támadt egy pár sportcipőre. Azt már rutinból tudtam, hogy ne a női szakasznál keresgéljek, mert még ha lenne is méret - nincs, a női cipők itt 39-nél leállnak -, akkor se találnék megfelelő modellt. Fémesen csillogó, lila flitterekkel kivarrt Nike, valaki? Szóval a férfiosztályon leemelten egy kiállított darabot, felpróbáltam, csodák csodája, tökéletes volt. Úgy megkönnyebbültem, hogy nem kell több boltba bemennem, hogy majdnem könnyezve felkeltettem a pultnál kornyadozó pixie-t:

- Szeretném megvásárolni ezt a cipőt.

A pixie álmosan pislogott, majd mikor nagy nehezen felfogta, hogy mit akarok, mit hadonászok a kezemben azzal a cipővel, duzzogva kijelentette:

- Nincs meg a doboza.

Mondtam neki, hogy nem kell a doboz, elviszem anélkül.

- De táska sincsen.

Mondtam neki, hogy nem kell a táska, anélkül is elviszem, és lenne szíves ide adni a párját?

- Nem.

- Hogy hogy nem?

- Nem tudom, hol van.

- Megnézné a raktárban?

- Nem.

- Miért nem?

- Mert nem tudom hol van.

- Jó, akkor bemegyek én, és megkeresem.

- Nem lehet.

- Miért nem?

- Mert a raktárba nem mehet be vevő.

- Jó, akkor menjen be, és keresse meg.

- Nem.

- Miért nem?

- Mert nem tudom, hol van.

- Jó, akkor könnyítsük meg a dolgot. Betelefonálna a központba/raktárba/főnöknek/Buddhának, hogy küldjenek egy párat ebből a modellből, ebben a méretben?

- Nem.

- És miért nem?

- Mert nem tudom, hol van a telefonszám.

Itt basztam rá az ajtót. Nem viselte meg. Láttam, hogy visszahanyatlik a pultra és a kasszát átölelve tovább szunnyad. Én egy fehérnemű üzlet felkeresésével könnyítettem a lelkemen."

Luca vásárolna

Lassan itt az ideje szuvenyíreket vásárolgatni.

Kérdezem Lucát:

- Cicám, a Culinak mit vigyünk Vietnámból?

- Szeret olvasni?

- Biztos.

- Akkor Petőfi összest.

Az alakítás :)

Az előadás margójára

Lassan egy hete már, hogy az alsósok bemutatták az Ózt és én még mindig a "Somewhere over the rainbow"-t dünnyögöm magamban. Állítólag nem csak én, de a produkcióban részt vevő egyik gyerek, tanár és szülő sem heverte még ki az elmúlt hónapokat.

Január óta Óz lázban ég az iskola, a gyerekek hetente két teljes délutánt próbáltak, az előadást megelőző napokban szinte a fülünkön jött ki, hogy az Óz így, meg az Óz úgy... és mégis minden néző meglepődött. Ugyanis a színpadon nem egy bájos amatőrprodukciót láttunk, hanem egy ízig-vérig profi előadást, amely minden színpadon megállná a helyét. Nem csak a gyerekek miatt, de a díszlet, a jelmezek, a koreográfia, a zene...

Persze, most könnyű lenne azt mondani, hogy egy olyan iskolában, ahol a szülők (vagy a munkahely) egy sarkadi kertes ház árát fizetik ki egy tanévért gyerekenként, egyszerű lehet megszervezni egy ilyen dolgot, hiszen ahol zseton van, ott minden van. De vajon tényleg csak erről van szó? Az igazgatónő tartott egy kis beszédet a második előadás előtt, abból sok minden kiderült.

Az egész Óz történet úgy kezdődött, hogy az alsós angoltanárnéni (az áldott Miss Sue) megkörnyékezte az igazgatónőt, hogy mi lenne, ha idén az alsósok is előrukkolnának egy színházi előadással, nem csak a gimisek. Mert hogy az iskolában ez hagyomány, hogy minden évben összeraknak a nagyok egy fullos darabot. Igazgatónéni kicsit aggodalmaskodott, hogy rá lehet-e bízni ekkora produkciót ilyen picikre, de angol tanárnéni (az áldott Miss Sue) kardoskodott, hogy de legalább próbálják meg...

Amikor meghirdették a válogatást, a négyszáz alsós közül háromszáz valamennyien jelentkeztek a nyolc szöveges szerepre. Tehát lelkesedésből nem volt hiány, volt miből válogatni a teljes produkcióhoz, amiben végül a színpadon 77 kisdiák vett részt.

Rögtön indultak a próbák is, heti két délután, otthoni szereptanulással. Közben folyamatosan kaptuk Sue-tól az emaileket, hogy áll a próbafolyamat, és mit kérnek. (Küldjünk be make-up-ot igazolással, hogy a gyerek nem allergiás, küldjünk be 1500 forintnyi dongot jelmezre, hatvannyolc emlékeztetőt, hogy mikor vannak a próbák, hol lesz a főpróba, ugye nem fog senki elkésni, satöbbi, satöbbi.) A próbákat Sue és Yarden osztályfőnöke vezették, de hogy igazából hányan vettek részt az egész produkcióban, csak az előadáson derült ki a színlapból.

Egy lista, nem teljes:

- 77 kisdiák a színpadon

- A díszletet a rajztanárnő tervezte, a kivitelezésben segítségére volt az egyik harmadikos tanárbácsi, aki amatőr festő. Ő alkotta a Smaragdváros hátterét, nagyon profi volt.

- A színpadképben jelentős szerep jutott a projektornak is, mezőt, rétet, erdőt stb. kiválóan meg lehetett vele jeleníteni. Az IT tanár rakta össze az anyagot, és felelt a kivetítő működéséért az előadás alatt.

- A jelmezeket szintén a rajztanárnő rajzolta meg és néhány ügyes szülő meg vietnámi asszisztens megvarrta. Csak az anyag árát kellett kifizetnünk.

- A zenetanárnők folyamatosan korrepetálták a 2 Dorothyt, akiknek szólót kellett énekelni a színpadon. Hát nem tudom, én biztosan összeszartam volna magam, de a kislányok félelem nélkül, gyönyörűen énekeltek. Emellett a munchkin gyerekek kórusát is ők tanították be.

- A koreográfiában egy felsős tanár segédkezett, ő is sokat próbált a kicsikkel, a tánckarral.

- Előadás előtt a gyerekeket a 11-12-es nagylányok sminkelték, az iskolában ugyanis szigorúan csak ők viselhetnek szolid sminket, a kisebbeknek a szájfény is meg van tiltva. (Nagyon helyes, mellesleg.)

- A színpadi technikáért az IT tanár mellett egy mindenes felügyelt.

- A próbák alatt a kicsik lelkét Sue nagylánya, Rohanna istápolta, és a színpadi mozgásban is ő segített nekik.

- A plakátokat a másodikosok tervezték és nyomtatták.

- Volt tanár, akinek az volt a dolga, hogy előadás után leporolta a jelmezeket és a vállfákat visszaakasztotta a fogasra.

- Volt tanár, akinek annyi volt a dolga, hogy beszedte a pénzt a jelmezekért.

- Ruhatárosnak és jegyszedőnek a tizedikesek jelentkeztek, senkinek sem kellett pisztolyt tartani a fejéhez.

És több nem jut eszembe.

Éppen meg lehetne kérdezni, hogy hol itt a pénz? Mert az egész előadás többnyire szabad időbe és lelkesedésbe került. Erre tudom azt mondani, hogy ha a tanárokat megfizetik, és nem kell nekik takarítani járni másodállásban, ha tényleg csak "annyi" a dolguk, hogy a gyerekeket irányítgassák, szeretgessék, csodát lehet létrehozni.

Mert csoda volt ez a két este. Arról most nem szólnék, hogy Luca mennyit tanult abból, hogy végigkísérhette egy előadás születését. (A saját sikere nem hatotta meg, továbbra is zeneszerző és torta designer szeretne lenni - lelkesen nézi a Betty Crocker Kitchen előadásait a youtube-on. Ha szeretné az édességet, megijednék, de komolyan.) A gyerekek hatalmas extázisban tombolták át a finálét, és legkisebb, szöveges szerep nélküli őr is úgy gondolta, hogy megérdemel egy díjat. Gondolom, hogy sokáig merítkezhetnek ebből az élményből.

Nekem azonban más is szemet szúrt. Amikor Miss Sue-t színpadra szólították, hogy megköszönjék a munkáját, a jóasszonynak potyogtak a könnyei, de közben úgy vigyorgott, mint akit kitüntettek. Ott és akkor és azóta is irigyeltem, irigylem.

Képek az előadásból

Óz Premier!!!!

Ma! Ma! Ma! Magyar idő szerint délután kettő órától ma is, és holnap is tessék szurkolni a kisasszonynak!

Tegnapelőtt már bemutatták a junior school-nak a darabot, kérdeztem a primadonnát, hogy nem izgult-e. Mondta, hogy nem. Mondom neki, na látod, akkor csütörtökön is rendben lesz minden. - Á - válaszolta -, a felnőttek sokkal kritikusabbak!!!